Délmagyarország, 1998. február (88. évfolyam, 27-50. szám)

1998-02-28 / 50. szám

6 SZOLGÁLTATÁS SZOMBAT, 1998. FEBR. 28. Podmaniczky Szilárd Könnykritika Háy János A kereskedő érkezése Claude Monet: Zaandam kikötője R

ecsegtek a tölgyfalapos lépcsők, s a zöttyenésekkor megcsendültek a zsákok is. Tompa volt a hangjuk, mintha elszorította volna valaki a torkukat, éppencsak kiszóltak a zsákból, keserves nyögéssel, akár egy vízbenyomott orgona, a kínlódó sípok egymásnak adták a hangot: - Meg.. - full... -la... -dok... - Megfull... - ladok... Megfulladok - kiáltozták a zsákba tömött aranyak és egymáshoz dörzsölgették puha hátukat, hogy jobban áthevülhessenek legalább, de annyira lelassult már a vérük keringése, annyira nem mozdult egyetlen csöppnyi vizecske sem a lapos tallérok belében, hogy inkább továbbhidegíteni sikerült csak egymást. Puhajég - ahogy a hegyiember mondta. - Puhajég - mondta és hányta egymásra a prémeket, s amikor a kupac már tehetős volt, ismét megszólalt: - Puhajég. A velencei szó nélkül markába nyomta az aranytallért. A férfi hatalmas lapátszerű tenyerébe zárta a jéghideg fémet és boldogan elnevette magát, a szája kettéhasította a hatalmas szőrrel tömött arcot, mintha éles fejszével mértek volna oda ütést, s a csapás kettészelve az arcot, hatalmasat dördült: - Hah-ha-ha. A velencei megriadt a felhőtrobbantó hangtól, sietve hajóra hordatta az árut, s mire a hegyiember otthon pengette asszonyának a tallért, mire hangerős dalolásba csapott, a velencei már feljutott a következő kikötőbe. A puhajég ropogósra fagyosította az erős bőrzsákokat, ahogy lépcsőről lépcsőre zöttyentek fölfelé, mire a férfi az asszony szobájába lépett, szinte jéggurigák zúdultak be az ajtón. Az asszony az ágy mellett ült. kezében ezüsttükör, a haja kibontva, hullámokban sodródott lefelé a szék karfáira. s a hullámokba újra és újra beleszántott a fésűcsont, mint mikor a szél görög végig a tengerfedőn, felkapaszkodik egy kis buckára, majd a túlfelén leszánkózik, s (gy halad partoktól partokig, kényelmesen megmászva minden kis emelkedőt, s nevetve lecsúszva mindegyik túlfelén. A nap mikor meghallja ezeket a vidám hangokat, gyorsan odaszalad megszemlélni, mit csinál az Ő kedves komája, az egyetlen, akire számíthat, hogy hatalmas fáradtságakor letörli az izzadásgömböket a homlokáról: - Hát, te mit csinálsz, kedves barátom? - kérdi a nap elcsodálkozva a szél játszadozásán. - Ó naplestvérem, kitaláltam egy játékot: megnyargalom a hullámok taréját, először fölpattanok rájuk, kicsit lovagolok a hátukon, aztán meg lecsusszanok a túloldalon - válaszolta a szél, kissé pihegve a játéktól. - Neked aztán jó sorod van - mondta nyelvét csettintgetve a nap. - Gyere velem te is!- invitálta kedves barátját a szél. - Együtt hancúrozhatnánk át a tengert, megmosogathatnád a kezeidet, hogy még fényesebbek legyenek. A napnak kétszer se kellett mondani, máris ott lubickolt a széllel együtt a hatalmas víztakarón, s járni kezdtek földtől földig, szigettől szigetig. Mire délhez kezdett közeledni az óra, már olyan ügyesen lovagoltak a hullámok hátán, hogy majd szikrákat hányt a tengervíz, s káprákba szökött a hajósok szeme, amint hajójukkal kettémetszették ezt a gyöngyöző játékpályát. A férfi keze beleszámolt az aranysárga hajba, a fésű megtorpant, akadályba ütközött, a hullámokat, mintha elmetszette volna valami a nyak magasságában. - Miért vágod el a tenger fedelét? - kérdezte a hajóst a szél. - Miért metszed ketté aranyos kezecskémet? - kérdezte a nap. A

hajósember nem válaszolt, csak bámult át a káprákon, s látni vélte, hogy ügyes angyalkezek hatalmas köpönyeget cipelnek az ég pereméről befelé, egészen a hajó fölé, s ott egy nagy rántással kiterítik, pont a nap és hajó közé, hirtelen olyan sötét lett, mintha a föld túlfeléről visszacsúszott volna az este, csak aranypöttyek nem tarkították az eget. - Vitorlákat be! - kiáltoztak a hajón, s mindenki gyors munkába fogott, hogy megóvják a hajót a közelgő vihar pusztításától. Az asszony fölnézett, a szobába beszűrődő fény ablakot húzott az arca elé, a férfi ezt az üveget akarta áttörni, bőrén kicsiny vágásokat metszett a repedező anyag, de elért az archoz és megcsókolta, puha volt és hideg, mintha kútvízben ázott volna hetekig. - Mindennek úrnője és gazdája vagy - súgta a férfi, és szájával itta a jeges vizet -, nélküled gyönge vagyok, mint kinek kezét mozdítani is kevés az ereje. Az asszony igazított a ruháján és a kezét a férfi hátára tette, az ujjak megakadtak a ruha gyűrődésében, kapaszkodtak, hogy ottmaradhassanak, mert maguktól már nem tapadnának oda. Érezte a férfi a nehéz súlyt a háton, aztán amikor az ujjak közül kicsúszott a szövet, legördült a kéz és derék tájon akadt el újra. Az asszony megpróbálta újra felgörgetni a kezet a hát boltozatára, de alighogy fölért, a súly természetes rendje szerint görögni kezdett lefelé. Egészen addig ölelkeztek így, míg az aranyaktól átfagyott zsákokat elő nem pakolta a férfi. Az asszony a nagy bársonytakaróhoz szaladt, a férfi utána, kinyitották a sarkait, s beletúrtak az aranyos hegységekbe, aztán sorra zúdítani kezdték kifelé a puhos zacskókat, újabb dobocskák, majd hegyek, sőt hegységek meredeztek a szoba fedele felé. Pengtek a fullasztó kamrájukból kiszabadult tallérok. - Hát te hovávalósi vagy? - kérdezték egymástól. - Antiocheából! Alexandriából! Ragusából! Genovából - hangzott innen is, onnan is a válasz. - Hát, az egész világ itt van?! - kiáltott csodálkozva az egyik, s míg az asszony és a férfi túrta, csörgette a kincseket, a világot járt tallérok végenincs mesékbe fogtak kalandos utazásaikról. - Én az Újvilágban gyerekeskedtem - kezdte az egyik. - Újvilágban, hát az meg micsoda? - kérdezték a többiek. - Messze-messze a miénkénél tízszer nagyobb tengeren kell áthajózni, hogy odaérhessünk... - Nem igaz, hazudik, a miénkénél nincs nagyobb tenger - kiáltozták többen, s máris népszavazásra foglárok ugrottak az újvilági aranyra s valami sötét verembe vezették. - Én jártam Indiában kérkedett egy újabb mesélő -, s egy maharadzsa olyan becéző szavakat suttogott a fülembe, mintha szerelmese volnék. És csókolgatott, ölelgetett is! - Hazudik - recsegtek megint a többiek és erre is foglárok vetették magukat, s szállították le a földsötét verembe. - Gyilkosok adtak kézrőlkézre - kezdte történetét egy törtfényű tallér. - Kisgyerek voltam, s már vér loccsant rám, aztán felserdültem és megöregedtem, de a vér mindigcsak csorgott a testemre, végül már olyan vérkabátom lett, hogy inkább az emberek szívéhez hasonlítottam, mint önmagamhoz, mint egy drágá aranykincshez. H

irtelen csend lett, mintha minden aranytestvér megdöbbent volna, mintha beléjük metszették volna a beszédet, s a törtfényű tallér ott maradt legfölül, nem érkeztek markos legények, hogy megtekergessék aranykarjait, s belezárják az aranyhegyek vermeibe. - Nélküle minden gyenge és mozdulatlan - mondta boldogan az asszony, s a fémtől hideg kezében végigsimította a férfi arcát. A férfinek tüzek lobbantak a bőrén és a szemében, s a lángok belekapaszkodtak az asszony hideg bőrébe, hogy átperzseljék azt is, de úgy jártak, mint a jégbarlangokba menekült vadak. A meleg bőr néhány cseppet leolvasztott a falakról, néhány jégdombocska kiengedte könynyeit, s az éppen olvadásig melegedő víz csepegni kezdett az állatra, csepegett, s a bőr melengette kicsit, aztán melengette a következőt is, de a tizediket és századikat már nem tudta átmelegíteni, az ő bőre kezdeti el hűlni, s a kutatók csak megfagyott állatot találtak, akinek minden része hiánytalanul megvolt, száz- és ezerévek alatt semmi sem romlott meg benne. Egészben maradt a gyomra és a veséje, a belei, s a szíve, de semmi nem működött. A férfi a hideg vízcseppeket melengette, és tűzfáklyát dugott a szívkamrába, hogy lángra lobbantsa ott a télire eltett fákat, az olivából préselt olajat, s lehet, ha nem érkeznek a hajóról a fizetségért, egy kis füstös tűz belobban, mint eső után, köhögtető szagokat pergetve a levegőbe. Afűszívó angyalok kint lógtak már a palota ablakán, várták a kedves szagokat, amitől a lélek olyan lágy és kába lesz, hogy se alsó világok, se a felső világok urát nem ismeri föl. Ez az egy szenvedélye maradhatott a túlvilágokba jutottaknak, mert különben mindent elveszítettek valamikori énjükből. Nevüket is a lélegzésről kapták: lélek, mintha bizony semmi másra nem is lennének jók, csak a különféle szagok szipókázására. A hatalmas égi szippantásoktól szinte forgószél kavarta föl a velencei szobát, majdnem magához zsákolta a rengeteg aranyakat, megcsipdeste az asszony bőrét is, meg nekitámadt a kemény kőfalaknak, de a szagok mégsem akartak elindulni. A férfi felállt az asszony mellől, kioltotta tüze fáklyáit, s az ablakhoz lépett. Epp azon a fényúton haladt végig, amit az nap épített az ablak és a szoba túlfala között, szinte nekidőlt ennek a nyalábnyi útnak, szinte tolni kezdte volna ki a szobából, de amint közeledett az ablakhoz, a napnak először csak az ujjai, majd a karjai is elszaladtak mellette, s újra visszaálltak rendjükbe. - Uram a fizetségért jöttünk - kiáltotta valaki lentről. A férfi kihajolt az ablakon, s látta, hogy Márió, a kapitány áll a háza előtt két társával, akiket azért hozott magával, hogy megóvják a hajósok fizetségét. - Elkészültetek a munkával? — kérdezte megszokásból, holott tudta, a kapitány helyette is mindent mindig elrendez, nem kell felügyelet mellé. - Mint máskor - hangzott a válasz. A

férfi odalépett a bársonytakaróhoz, húsz aranyos tallért számolt bele egy bőrzsákocskába, húszat a végenincs életen átjutott kincsekből. Az egymásra huppanó pénzek tompán megcserrentek: egy cserrenés, aztán megint egy, s most újra, az asszony fülének hártyájára nagyokat sózott a hang, mintha óriási dobverőkkel, vagy inkább kalapácsokkal ütlegelnék ott azon a fájdalmas helyen. Tizenkilenc verés, s aztán egy végső, mindegyiknél nagyobb, amint a férfi kötötte be a zsákocska száját, az összes aranykorong csörömpölni kezdett, a hang, ami alig órája még mézes kenegetés volt a fülnek, most tüzes ólom, szinte süketséggel ver. Az asszonynak szóródni kezdtek a könnyei, először a fájásoktól, majd a félelemtől, hogy többé nem fogja hallani, mit locsognak a bársonyos takaró csillámai. Akkor már mindegy volt, este tíz után, amikor a hosszabb olvasásra teljesen alkalmatlan konyhai széken kinyitottam a könyvet, a Hullacirókát, és mit sem törődve a gondos szerkesztéssel olvastam, ahogy a szemem engedte. A szekrényekben csöndben álltak a konyhai eszközök, mit sem törődve azzal, hogy használom-e még valaha őket, vagy holnaptól minden megváltozik, és most már soha... Amikor becsuktam a könyvet, minden porcikámat nyers indulatok járták át, kész lennék fájdalomról is beszélni, de az csak a favágás fűrészpora. Aztán jól jött, hogy kimondtam: a könyv írója mintha a történelmet, mint könnygázpisztolyt közvetlen közelről a szemei közé irányította volna, nem húzza meg a ravaszt, és mégis, apránként könny szökik a szemébe. Ezt gondoltam, és ma se mást, pedig már kicsit langyosabb az idő, és azóta volt a kezemben sajtreszelő, fakanál és a nagy madártejes tál. A szemközé néző történelem valami félmúlt, nem tudom pontosan, hová nyúljak, mert olyan prózai feldolgozásban araszol elő ez az idő, amilyenben a prózai óramű nem ver szinkront a történelmivel, ezáltal a történelem, mint éppen felkoncolt tárgy, a Bakos András Hosszú vasasztal áll a makói könyvtár előszobájában. Évek óta erre az asztalra rakják ki a könyvtárosok azokat a műveket, melyekről azt gondolják, hogy már az olvasóterem végén álló antikváriumi polcról sem kelnének el. Száraz, semmitmondó és nagyotmondó címek váltogatják egymást. Elég csak egyszer végignézni a gerinceket. A minap. ki tudja, hányadszor, megpillantottam a sorban egy nagyotmondó címet. Ezúttal felvettem a könyvet. beleolvastam, aztán megvettem. Harminc forintba került. A második világháború idején, 1943 novemberében írta Hans Erich Nossack, Hamburg néhány hónappal korábbi lebombázásáról. Az emlékező férfi középkorú, viszonylag jómódú ember, nem szívesen mozdult ki otthonról soha. Egy napon mégis elmegy „üdülni"; a várostól néhány kilométerre, egy erdőszéli házba, feleségével együtt. Egy éjjel szokatlan zajra ébrednek: „És ez a szörnyű zaj mégis olyan áttetsző volt, hogy minden más hangot meg lehetett hallani: nemcsak a légvédelmi ágyúk dörgését, a gránátok robbanását, a ledobott bombák sivító zúgását, de akármilyen halk zizegést is". A férfi az ezt követő éjszakákon végignézi a város pusztulását. „Föl és alá járkáltam azokon az éjszakákon a zöldségeskert és a telek drótkerítése közti kesszerző időperspektívájának csak alárendelt szerepét tölti be. A ravasz nincs és nem is lesz meghúzva, de itt van szemközt, itt jön egy életen át szemközt vele a történelmi könnygázpisztoly, kitérni ugyan ki lehet előle, de letudni meg soha. És akkor inkább már szemközt, így vél nekem a szerző. Már egy ideje szeretnék én is nagyon szembenézni azzal, ami van, csak épp a végkövetkeztetések rémisztőek, vagy méginkább az, ha mindez szembenézés árán nem derül ki semmi. Bármelyik is, nézni ilyenkor máshogy nem, vadul lehet, és éppen a következtetések reménye nélkül. Egyáltalán nem tiszta, ahogy meglehet, sosem volt, mi ez a kor, hol a veleje, és mi az a beszéd, ami legjobban felveszi. Én úgy nézem, a szerző itt ebben a könyvben valahogy mégis felveszi: a fantázia dühödt udvarában egy bárddal becézi a valóság tüntetően extrém darabjait. Miközben: az irónia a világ leghelyénvalóbb és legnevetségesebb dolga. Nekem maradnak mindig ezek a pontatlan hasonlatok; kinek mi, majd meglátják, ha a konyhában elolvassák. (Zelei Miklós: Hullaciróka. Kalligram, Pozsony, 1998.) keny sávon; onnan szabad kilátás nyílt észak felé. Néha megbotlottam egy vakondtúrásban; egyszer el is estem, amikor a lábam megbotlott egy málnabokorban." Később feleségével együtt visszamegy a városba, és nem tud eligazodni Hamburgban. Az tetszik ebben a könyvben, amit eddig egyetlen háborús regényben sem tapasztaltam: a mindennapi előítéleteivel, vágyaival, „volnáival" beszélgető embert írja le. Az évtizedekig minden nap látott templomtorony pusztulását látva ez az ember rögtön felidézi a két hatalmas sirályt, melyeket hetekkel a bombázás előtt, egy borongós napon látott röpködni a torony körül. Nem a pusztulás leírását olvasva gondoltam azt, hogy ez egy jó könyv, hanem az embert gyötrő mindennapi babonák pontos leírása láttán. „Három éven keresztül mondtam: engem nem talál el. És azt sem, aki mellettem áll. Balra és jobbra összedőlhetnek a házak: neked nincs mitől félned. Nem mondtam gyakran, és főleg nem mondtam hangosan. Mert mihelyt kimondja az ember, hamis és érvénytelen lesz. És egyszer, egyetlen alkalommal éjszaka, amikor megint lőttek, tudtam, miért nem talál el engem, és meg is mondtam neked:..." (Hans Erich Nossack: A pusztulás. Magvető Könyvkiadó. 1980.) Könyv a vasasztalról