Délmagyarország, 1998. február (88. évfolyam, 27-50. szám)

1998-02-03 / 28. szám

6 SZOLGÁLTATÁS KEDD, 1998. FEBR. 3. Szilvi regényt ír • DM-információ Szekeres Szilvia novella kategóriában megosztott I. helyezést ért el az Író-Deák c., a vásárhelyi Testnevelés Tagozatos Általános Iskola által meghirdetett, országos irodalmi pályázaton. Már korábban is ért el elsö helyezést, prózairás terén. Jelenleg regényen dolgozik. Legelőször három éve „állított elő" novellát, akkor épp egy természetvédelmi témájú irodalmi pályázatra, amit Békés megyében hirdettek meg. Első helyezett lett ott is. - Korosztályom, a mostani tizenévesek egy csoportja életének árnyoldalai foglalkoztatnak. Például a kábítószer és környéke, a nem kívánt terhesség, az AIDS... - mondta Szekeres Szilvia, amikor megkérdeztük, irodalmilag mi érdekli, írásai konkrét észleleteken alapulnak, erőteljes a valóságmagvuk, ugyanakkor továbbfejlesztettek, -gondoltak - mint mellékelten közölt mlg a halál el nem választ... " c. novellája is. További elképzelései?... Egyelőre nem dédelget különösebb terveket az írással kapcsolatban. Ami biztos: jelenleg épp egy regény negyedrészénél tart. Miről szól a mű? Egy ugyancsak tizenéves lány konfliktusokkal dúsftott története bontakozik ki a korabeliek életét belülről jól ismerő, kiváló kifejezókészségű, bethlenes diáklány máris biztosan fogó tolla nyomán. Az oldalt szerkesztette: FARKAS CSABA Bethlenes nyertesek író-deákok". Hofecker Zsuzsa, Tóth Anna, Molnár Nikoletta és Szekeres Szilvia - a bethlenes díjazottak. (Fotó: Tésik Attila) • Munkatársunktól Író-Deák címmel országos irodalmi pályázatot hirdetett a Testnevelés Tagozatos Általános Iskola. A Bethlen Gábor Református Gimnázium tanulói közül négyen is előkelő helyezést kaptak. Múlt heti Tinivilágunkban már közzétettük a Testnevelés Tagozatos Általános Iskola meghirdette Író-Deák irodalmi pályázat győzteseinek névsorát. Pópa Mária igazgatónőtől s Csizmadia Edit szervező tanártól megtudtuk: az idén először országossá bővített versenyre még Budapestről is érkeztek pályamunkák - sőt, Aradról Madárka Ne nézzetek madárnak Mert, felszálltam " a fára. Méghozzá fel, a legmagasabb ágra. Csak ha tollaim lesznek, És szárnyakat növesztek. Csak akkor szegezzétek rám a puskákat. Kozma Ágnes (Liszt Ferenc Ének-Zenei Általános Iskola. Hódmezővásárhely: vers kategória. I. helyezés) A legtöbben mégis Vásárhelyről neveztek be az itt immáron hagyománnyá lett, általános és középiskolások között meghirdetett pályázatra, így a győztesek közt is számos vásárhelyi akad. (A zsűri elnöke dr. Olasz Sándor, a Tiszatáj főszerkesztője, egyetemi docens volt), így például a Bethlen Gábor Református Gimnáziumból is többen pályáztak, s értek el eredményt. Juhász Szabó Katalin tanárnő, aki irodalmat is oktat a bethlenes nyerteseknek, elmondta: nagyon nagy öröm számára, hogy olyan diákokat is taníthat, akik nem azért írnak, mintha kötelező lenne, hanem alkotásvágyból, pusztán belső késztetésnek engedve. Már ebből is kitűnik: nem az első műveikkel nyertek versenyt; Hofecker Zsuzsa és Tóth Anna például már felolvasóesten is részt vett, költőíró kollégistáknak szervezett rendezvényen. Öntevékeny alkotó hozzáállásukat kellően honorálta is az iskola, mint Simon Tamásné igazgatónő elmondta, a pályázaton résztvevők igazgatói dicséretet kaptak. A játékos hópehely Egy tavaszias, enyhe délutánon a szél lehozta az alkonyatot a hóval borított hegy csúcsairól. Az erdőn túl, egy völgyben rakta le. Óvatosan lépkedett, meg ne sértse a téli álmot alvó növény- és állatvilágot. Hirtelen rátalált egy fénylő hópehelyre. - Mit csinálsz itt? - kérdezte csodálkozva az alkonyat. Nem tudod, hogy a földön ilyen enyhe időben elolvadhatsz? - De tudom - suttogta a kis hópehely, és már egészen áttetsző volt. - Csak szerettem volna megismerkedni a gyerekekkel, szánkózni és játszani velük. - Felejtsd el! - nevetett az alkonyat. - Vége a szünidőnek, a hó is lassan elolvad. Alig van már gyerek, aki szánkózni akar ilyen latyakos hóban. - Miért? - kiáltott föl a kis hópihe. - Nem szeretik talán a havat? - Dehogynem! - felelte az alkonyat. - A magas hegyekben most is keresik, de ott sincs friss hó. - Ismered a Hókirálynőt, aki a téli időjárást csinálja? - Személyesen, nemcsak hallottam róla. Mi van vele? kérdezte az alkonyat. - Nem látja már a földet, a leghosszabb távcsöve sem elég ahhoz, hogy keresztüllásson vele a vastag, piszkos felhőkön. Ezért nem tudja, mikor, hol kellene havazni. - Meséld el neki - mondta az alkonyat. - Te látod most. - Azt nem lehet - suttogta a kis hópehely. - Én elolvadok. belőlem pára, utána esőcsepp lesz. Az esőcseppeknek a felhőkben kell várakozniuk. Azok pedig túl nehezek ahhoz, hogy a Hótündérhez emelkedjenek. A kis hópihe egyre vizesebb lett, utolsó szavai közben már vízcseppként hullt volna le a földre, ha az alkonyat föl nem fogja, s be nem teszi vállkendőjébe. - Ne olvadj el. kis hópehely! Majd meglátom, mit tehetek érted. De előbb hadd terítsem szét fátylamat, hogy ne zavarja az éjszaka csillagszemeit. Lassan haladt tovább, árnyát fáról fára terjesztette. Időközben egy tóhoz ért. A tó partján a ködtestvérek ültek, akik épp bújócskát akartak játszani az alkonyat fátylai között. - Figyeljetek csak - szólította meg őket az alkonyat. - Segítsetek nekem. Ma kivételesen ti hordjátok szét ködruháitokban a sötétséget. Nekem vissza kell mennem a hegyre. Alkonyat visszaért a hegytetőre. Ott olyan hideg volt, hogy még vállkendője is zúzmarába öltözött. Az ormokon oszlopnyi jégcsapok nőttek. - Nos, légy, aki voltál! - mondta, és előhúzta kezdőjéből az olvadozó hópihét. - Idehívtam neked az északi szelet, mert egyedül ő képes arra, hogy a felhőkön át az égbe repítsen. Az északi szelet jól ismerte a hópehely. Vidáman kapaszkodott ősz szakállába és befészkelődött a kendőjébe. A vén Bóreász viharos fúvásba kezdett, amelyet a hópehely nagyon élvezett. E szokatlan látványt kíváncsian figyelte az éjszaka is, hogy minél jobban láthassa, kigyújtotta holdlámpásait, és csillagszemei míg fényesebben ragyogtak. A kis hópehely eközben már úton is volt a magasba. S társaival hópaplant borítottak a Földre. Virág Zsolt (Odessza II. Sz. Általános Iskola. Szeged: novella kategória, megosztott I. helyezés) a halál el nem választ... A

nap lemenőben van. vörös fénye visszatükröződik a házak falairól. Hideg, őszi szél süvít az utcákon, s én csak ballagok, egyetlen vékony pólóban és farmernadrágban. miközben egy könnycseppet morzsolok szét a szemem sarkában. Csak egy év telt el azóta a nap óta, amikor Vikivel még azon az utcán sétáltunk, szerelmi ügyeinken nevetve. Viktória haja vörösesbarna volt. szeme zöld, mint a macskáé, mozgása, alakja bájt, mégis vadságot tükrözött. Kivitelesen szép lány volt, amerre mentünk, csoportosan fordultak utánunk. Szürke egérnek éreztem magam mellette, egyszerű, barna hajammal, vékony alakommal s kék szememmel. Csak a hihetetlenül hosszú lábam keltett feltűnést, ő tüzes, eleven, izgalmas volt, mlg én nyugodt és józan. Mégis jól kiegészítettük egymást. Akkor is nevetve baktattunk, bizalmasan beszélgetve. - Képzeld. Lizi, megismerkedtem a múltkor egy „őrült helyes" sráccal! Hosszú, szőke liaja van, érzéki szája, kék szeme! Elolvadok, ha ránézek! - mesélte Viki lelkesen, amin én csak mosolyogtam. Tudtam, ez is csak egy rövid életű szerelem lesz, ágv. mint a többi. - Azon a szombaton, amikor én Pesten voltam? Na. és mi volt? - kérdeztem érdeklődve. - Hát... nos... szőval... nem pontosan emlékszem! - Lát• ••i11ícj tam, amint barátnőm arca elkomorodik sjizeme elsötétül. Éreztem, már megbánta, felhozta a témát, ám kíváncsiságom erősebh volt annál, mintsem félretettem volna a dolgot. Beültünk egy kávézóba. - Hogyhogy nem emlékszel arra. ami történt?! - Hót... Miért érdekel ez annyire téged? Nem mindegy neked?! - mondta hisztérikusan. Kissé meghökkentett a viselkedése, hisz így még soha nem beszélt velem. - Mi baj, Viki? Történt valami, aminek nem kellett volna? - tudakoltam kedvesen, suttogva, úgy, mint régen, kicsi korunkban is. Ekkor láttam meg szemében a szégyen könnyeit. - Jaj. Lizi! Szörnyű, hogy nem emlékszem. Akkor szombaton egyedül mentem fel a diszkóba. Nagyon rossz volt a hangulatom, ezért leültem a bárpult mellé, és rendeltem egy vodkát, naranccsal. Odaült mellém - ekkor tudtam meg a nevét -, Pisti, az a szőke hajú srác, s meghívott még egy italra. Semmi gyanúsat nem találtam rajta, hisz olyan kedves arca volt. Megittam azzal a pohárral is, azután táncoltunk. Idáig tisztán emlékszem mindenre, de a továbbiakban csak arra, hogy nagyon jól éreztem magam. Homályosan még rémlik, elmentünk egy lakásba, ahol hat másik fiúval találkoztunk. És itt megszakadt minden! Reggel arra ébredtem, ruha nélkül fekszem egy ágyban. És nem tudom, mi történt! Terhes nem vagyok, azt már biztosan tudom reggel óta. De azóta is olyan furcsán érzem magam! - Ezt már zokogva mondta, miközben mindenki minket nézett. Egy eldugott, kis parkban leültünk egy padra. - Jól van. na! Ne sírj! Ezen már változtatni nem lehet. Meg kell próbáldodfelejteni. Az a srác valamit tehetett az italodba, azért nem emlékszel semmire. Ha jól érezted magad, akkor ne filózz rajta! Terhes sem vagy. tehát próbáld elfelejteni a dolgot! Legközelebb pedig, kérlek, ne igyál alkoholt! Tudtam, banális, amit mondok, de valójában úgy meg voltam döbbenve, hogy több nyugtató szó nem tellett tőlem. Láttam, csöppnyit megnyugodott, ám a szeme furcsán csillogott. Ezentúl még többet voltunk együtt, és ahogy teltek a hetek, egyre több furcsa jelet vettem rajta észre. Először csak különösen fénylett a szeme, sűrűn nevetgélt, és szokatlanul jó volt a kedve. Ezt nem értettem, hisz egyre többször veszett össze a szüleivel. s maradt ki otthonról. A nyáron lehetőségem volt arra, hogy két hónapra kimenjek Amerikába tanulni. A levelek jöttek-mentek, de Vikitől egyre zavarosabb írások érkeztek, és egyre ritkábban. Végül eljött a hazaérkezés napja. Boldogan futottam szüleim ölelő karjába, amikor megláttam egy távolabb álló lányt. Csapzott, vörös haj keretezte falfehér arcát, melyből ijesztően csillogott üveges zöld szeme. Riadtan lépdeltem az egykori Viktória kísértete felé. Csak két hónapig nem láttam, s ezalatt szinte összezsugorodott. Csendesen öleltük ál egymást, majd elfordult és elszaladt. Kétségbeesetten néztem utána, majd néhány mentegetőző szó után otthagytam döbbent szüleimet, és Viki nyomába eredtem. De eltűnt!!! Végül egy padon kuporogva találtam rá. Leültem mellé, és néztem azt, aki tizenhét évig a legjobb barátnőm volt, s akire szinte nem ismertem rá. Rám emelte megtört szemét, és csak annyit mondott: - Segíts nekem, Lizi! - Viki, mi történt veled? Mit csináltál magaddal? Ekkor már tudtam, kábítószerezik. Ae Egyesült Államokban láttam elég kábítószeres embert, és most a barátnőm is úgy nézett ki, mint ők. Ránéztem erre az összetört lányra, s a szivem majd megszakadt, amikor reszkető kezére és fájdalomtól eltorzult arcára pillantottam. - Mi baj? Fáj valamid? - Itt és itt! - mutatott egy pontra a karja alatt. Félelmetes gondolat formálódott meg bennem. - Jól van, Viki, nincs semmi baj. Segítek neked. Most hazamegyünk, megfürdesz, felöltözöl, s elmegyünk az orvoshoz. - Láttam a riadtságot a szemében, de keményen magam után húzva bevittem az ügyeletre. Az orvos rögtön felmérte a helyzetet, megvizsgálta a néhány hónappal ezelőtt még gyönyörű lányt. Megtapogatta a nyirokcsomókat, kérdezett egy-két szót barátnőmtől, majd megkért, hogy én még maradjak benn pár pillanatig. .. % - Nézze, az Ön barátnője láthatóan kábttószerezik moiulta. - A tünetek pedig arra utalnak, hogy AIDS-es. Most elküldöm AIDS-vizsgálatra. Szeretném, ha szólna a szüleinek, hogy fáradjanak be hozzám. Számítottam erre az eredményre, ám úgy ért, mintha gyomorszájon vágtak volna. Könny szökött a szemembe, de elfojtottam. Miközben kiléptem az ajtón, erőltetetten mosolyogtam Vikire. - Viki, beszélnem kell a szüleiddel. - Nem lehet. - Miért? - Mert amióta elmentél Amerikába, én nem voltam otthon. - Mit nem csináltál? - Nem mentem haza! - válaszolta fásultan. Másnap fölkerestem Viktória szüleit, elmondtam nekik a helyzetet, mire ők elsápadtak, s végül csak ennyit mondtak: „Két hónapja nem tudunk róla semmit, és most beállítasz egy AIDS-es, csontváz lánnyal? Ő nem a mi lányunk! " S kiraktak a lakásból. Két hét múlva megérkezett az eredmény. Pozitív volt! Viktóriának megpróbáltam higgadtan elmondani, mire felpattant. és elrohant. Egy hónapig semmit sem tudtam róla. menekült mindenki elől, mint egy űzött vad. Végül egy este sétálva, köhögő alakot pillantottam meg. Szinte görcsösen rándult össze. Odamentem. hátha segíthetek, s ekkor felismertem. Ő volt. Ha lehet, még jobban összezsugorodott. Felsikoltottam, majd győzött a józan ész, és elrohantam telefonálni a mentőknek. Fél óra múlva a kórházban feküdt, egy elkülönített szobában. Testéből rengeteg cső állt ki, a sok műszer rémületet keltett bennem. Senki sem törődött vele. Megmondták. talán két napja van hátra. Felhívtam Viki szüleit, akik keményen levágták a telefont. Elfordultak egyetlen lányuktól, akinek segítő karokra lett volna szüksége. Másnap délután beballagtam a kórházba, s benyitottam a szürke kis szobába. Ott feküdt zihálva, elhagyatva, várva az elkerülhetetlent. A vírus megtámadta az AIDS által legyengített tüdejét, és elvégezte pusztító munkáját. Leültem egyetlen, igaz barátnőm mellé, s kezembe fogtam átlátszó kezét. Felnyitotta szemét, és egy mosolyt erőltetett arcára. - Szi... szia... Li...zi! - hörögte. Nehezére esett a beszéd, fogytán volt a levegője. Könnyek peregtek lefelé arcomon, miközben egy szót sem tudtam kinyögni. - Én... nem so... sokára... meg... halok! Te... voltál az— egyet... len... igazi... barátnőm! Ne... haragudj... rám! Kérlek... Lizi! Ne... vess... meg! - Mosoly szökött arcára, olyan igazi mosoly. Gyönyörű zöld szemére fátyol borult, és tüdejéből kiszorult a végső leheltet is. A gépek iszonyú visltásba kezdtek, de én szinte nem is hallottam. Fásultan, összetörten bandukoltam lefelé a lépcsőn, miközben néma könnyek peregtek arcomon. Elment úgy, mint egy árva, kinek senkije sincs. És most itt sétálok a késő őszi este, s elmegyek még utoljára kicsi barátnőm édesanyjához, és elmondom, hogy a lánya utolsó szava az volt: „Ne vess meg!" Szekeres Szilvia (Belhlen Gábor Református Gimnázium. Hódmezővásárhely; novella kategória, megosztott 1. helyezés)