Délmagyarország, 1997. október (87. évfolyam, 229-254. szám)

1997-10-22 / 247. szám

10 ÜNNEP SZERDA, 1997. OKT. 22. • Mécs Imref az SZDSZ országgyűlési képviselője: Ötvenhat - kegyelmi állapot Mécs Imre: „Sem '56 szellemisége, sem az ötvenhatosok nincsenek a helyükön." (Fotó: Fnyedi Zoltán) Életutakat tört ketté és karrierek kiindulópontjává vált, mélybe rántott és magasba emelt az 1956-os forradalom. Az akkori követeléssor lett kiindulópontja rendszerváltozásos mánknak. Az '56-os fényes tüntetés napjának évfordulóján kiáltották ki a harmadik magyar köztársaságot. Az ellentmondásokat rejtő megközelítések ott kavarognak az idei október 23-i ünnepen is. Az '56-os fiatal forradalmárból elítélt, majd rehabilitált, mára vezető politikussá lett Mécs Imrével, a Szabaddemokraták Szövetségének országgyűlési képviselőjével, a honvédelmi bizottság elnökével a szegedi és a budapesti '56-ról, az október huszonharmadikákról beszélgettünk. • Hogyan születik a forradalom, hogyan lesz valakiforradalmár? - Életem meghatározó napja lett az 1956. október 23-i, keddi, verőfényes délután. Azért indultunk, hogy kifejezzük szimpátiánkat a lengyelek függetlenségi küzdelmével. Észrevétlenül kerültünk az élre, s már a mi szabadságharcunkról volt szó. Reggel, mikor elindultunk nem akartunk forradalmat. Reformokért, de határozott változásokért mentünk az utcára, hogy a magunk útját járhassuk... # A szegediek számára fontos annak rögzítése, hogy a forradalom követeléseinek zöme itt született. - Igen, október 16-án egy itteni, a lengyel ösztöndíjasokat búcsúztató bálon vetődött föl a MEFESZ gondolata. Aztán a szegedi egyetemen fogalmazták meg azt a 12 pontot, melyet Kiss Tamás fölolvasott, aztán sokszorosítottak és eljuttattak az ország főiskoláira és egyetemeire. így október 22-én a műszaki egyetem aulájába is. Ezeket a pontokat bővítettük - például a szovjet csapatok kivonulásának, a többpártrendszerű demokráciának a követelésével... Kiss Tamás cellatársam lett... • Az akkor megfogalmazott 16 pont mai szemmel nézve az óhajok eklektikus halmaza. Megvalósultak-e már az '56-os követelések? - A fő követelések a mai napig érvényesek. Igazán csak 1989 után valósultak meg, illetve megvalósulóban vannak. Hiszen évszázadok elnyomása után nem könnyű építeni a demokráciát. • 1956-ban mit veszítettünk? - Mindannyiunkban ott a keserűség, hogy ha '56 sikerül, akkor ma Magyarország Európa egyik legmodernebb és legvirágzóbb országa. Hiszen '55-ben szabadult föl Ausztria, s lám, milyen utat futott be! De a történelemben nincs „mi lett volna, ha..." • Hogyan ünnepelt, s ünnepel október 23-án ? - E nap számomra a legnagyobb örömünnep! A börtönévekben úgy emlékeztünk meg október 23-ról, hogy beszélgettünk, végigvettük a történéseket, elmondtuk, ki hol járt és mit csinált. így alakult ki átfogó képünk '56-ról... A legkeserűbb 1958. október 23. volt, mikor halálra ítéltként siralomházban vártuk a véget. Akkor nagyon tárgyilagosan, madártávlatból néztük a magyar történelmet, a mi forradalmunkat... Mikor '63-ban amnesztiát kaptunk, s több ezren hazatérhettünk, csak lopva, beszélgetve ünnepelhettük e napot mi, akiket közellenségnek tekintve figyeltek... Egyre bátrabbak lettünk, s a 70-es években magánlakásokon már megemlékezéseket tartottunk. Aztán '86. október 23-án, délután kettőkor a demokratikus ellenzék kis csapata beszaladt a műszaki egyetemre, s az udvaron, azon a helyen, ahol a forradalmat elindítottuk, megemlékeztünk, s mire a munkásőrséget is mozgósították ellenünk, szép csöndesen eljöttünk... Egyre többen zarándokoltunk a 30l-es parcellába. Aztán megalakítottuk a Történelmi Igazságtétel Bizottságot, rehabilitációt, Nagy Imre és társainak újrateremtését követelve... • Az új magyar köztársaság kikiáltásának ünnepe is október 23. Ez a szándékosan előidézett egybeesés a két esemény jelentőségét erősíti vagy gyengíti? - Életemnek talán az volt a legszebb, ugyanakkor a legszorongásosabb napja, mikor több mint százezer ember megfogta egymás kezét a Hősök terén, s fogadalmat tett: nem feledi a forradalom örökségét. '56 mártírjainak újratemetése után, az akkori októberi ünnepen megnyugvással vettem tudomásul: megpecsételtük az egyezséget, hisz a forradalmi október 23. adja a hitelességét a harmadik Magyar Köztársaságnak, mely az elsó magyar európai jogállam. • Mi az oka annak, hogy '56 hősei jórészt a ma elesettjei? - Elkeserítő, hogy se '56 szellemisége, se az ötvenhatosok nincsenek a helyükön... Rengeteg embernek tönkrement az élete, évtizedeket töltöttek reménytelenül. S mikorra megnyíltak a lehetőségek, az számukra már késő volt... Elfőttek a dolgok, fosszíliává váltak, mire lehetőséggé alakultak... • Mi 1956 mai értéke? - Nem nehéz '56 és a jelen helyzet között összefüggéseket fölfedezni. Nemzeti célunk, a szabadság és a függetlenség érdekében akkor félretettük a különbségeket, s az azonosságokat tekintettük fontosnak. Jól tudom, nem lehet mindig ilyen kegyelmi állapotba jutni, mint amilyen '56 volt. De '56 példáját követve a fontos nemzeti kérdésekben össze kell fogni. Az akkori aktivitás is követésre méltó, hogy ne uraljon minket még most is a kádárizmus legszörnyűbb öröksége, a passzivitás... Ha felnőnek azok a fiatal generációk, melyek tárgyilagosan, ugyanakkor szeretettel tudnak '56 felé fordulni, akkor helyre fog állni igazi értéke és becsülete. Újszőszi Ilona • Szülővárosában koncertezik a világjáró zongoraművész Hét dollárral kezdtem új életet" Ma este két világhírű magyar származású muzsikus, Sebők György zongoraművész és Varga Tibor hegedűművészkarmester fellépésével kezdődik a' hangversenyévad a Szegedi Nemzeti Színházban. A két vendégművész a Szegedi Szimfonikus Zenekarral Mozart-estet ad, amelynek műsorán az A-dúr és a Jupiter szimfónia mellett a Dmoll zongoraverseny szerepel. A szegedi születésű szólistával, a 75 éves Sebők Györggyel tegnap beszélgettünk. • Milyen emlékeket őriz szülővárosáról? - A Kfgyó utca l-ben, az első emeleti erkélyes, nagy saroklakásban laktunk. Egyik végében apám ügyvédi irodája, a másikban nagyapám orvosi fogadószobája kapott helyet. Gyerekkoromban ezért úgy éreztem, akármi jöhet, velem nem történhet semmi baj. Ötéves koromban egy zongoratanárnőtől kezdtem zenét tanulni, majd később Bárányi János volt a tanárom, aki akkoriban nyitott kis magán zeneiskolát Szegeden. Emlékszem, a zongorám az ablaknál állt, amikor gyakoroltam, időnként kinéztem, hogy a járókelők megállnak-e hallgatni, hogyan muzsikálok. 14 évesen már Fricsay Ferenc dirigálásával koncerteztem. Amikor 16 éves lettem, apám azt mondta, senki sem zongorázik már nálam jobban a városban, ezért el kell mennem valahová, abol többet tanulhatok. • Ekkor következett a zeneakadémia, amelynek meglepően fiatalon lett a növendéke. Kik voltak a mesterei? - A zeneszerzés tanszakon Kodály volt a tanárom, zongorán pedig Székely Arnoldnál kezdtem, majd Keéri-Szántó Imre lett a mesterem. Diploma után hangversenyeken kísértem, privát órákat adtam. Nagyon szerettem volna találni valakit, akinél folytathattam volna a tanulmányaimat. Akkoriban költözött Bécsből Budapestre Paul Weingarten, akit felkerestem, hogy szeretnék nála tanulni. Gyönyörű férfi volt, nagy fehér hajjal, búzavirág kék szemmel. Előjátszottam neki. Amikor kikérdezett a családi körülményeimről, elmondtam neki, hogy apám épp halálán van, én pedig korrepetálásból, tanításból élek. Azt felelte, boldogan elvállal növendéknek. Kérdeztem, mibe kerül egy óra. Semmibe, nem fogad el pénzt - hangzott a válasza. Két-három hónap után nagyon megható dolog történt: az egyik órán Weingarten azt mondta: a múltkor a másik szobában hallott engem játszani egy régi barátja, aki küldött nekem egy borítékot. Kinyitottam, 100 pengő volt benne. A mai napig meggyőződésem, hogy nem volt semmiféle régi barát, az a saját pénze lehetett. Weingarten jómódú volt, egy BatthyányStrattmann grófnő volt a felesége, és egy gyönyörű vilSebök György: 14 évesen Fricsay Ferenc szólistája voltam Szegeden (Fotó: Miskolcii Róbert) Iában laktak. Amikor tanítok, és a privát órákért nem fogadok el pénzt, úgy érzem, még ma is azt a 100 pengőt fizetem vissza. • A háború utáni években gyorsan elindult a karrierje... - A vasfüggöny keleti oldalán sokat koncerteztem. Elsó díjat nyertem a berlini nemzetközi versenyen. Akkor már a Bartók Béla Konzervatóriumban tanítottam. Bejártam egész Kelet- és Közép-Európát, felléptem Moszkvában, Szófiában, Varsóban. A Zeneakadémiának egészen addig nem jutott eszébe meghívni engem, amíg el nem mentem Magyarországról. Ma nincs olyan zeneművészeti főiskola a világon, amelyik ne örülne, ha ott tanítanék. Zongoraművészként nem panaszkodhattam, hiszen sokat koncerteztem Pesten és a keleti blokk államaiban. De egy idő után úgy éreztem, ez a világnak csak nagyon kis része. Nem az egyetlen voltam, aki akkoriban felkerekedett, és megpróbált Nyugaton új életet felépíteni. • Milyen emlékei vannak az '56-os forradalomról? - Október 23-án a Magyar Rádió épületében voltam a neves olasz karmesterrel, Mario Rossival. Amikor lövöldözni kezdtek, Rossival együtt sötét pincéken másztunk keresztül, hogy kijussunk egy másik utcára. Akkor már ölelkeztek az emberek, és a Sztálin-szobor nyakán volt már a kötél. Budán, az Eszék utcában laktam, miközben igyekeztem haza, láttam az ünneplő tömeget. A következő napokban a barátainkkal telefonon tartottuk a kapcsolatot. Néhány nap múlva behívtak engem is a parlamentbe, mert alakítani akartak valamilyen kulturális bizottságot. Én lettem volna a zenei élet egyik képviselője. Azt mondták, ezentúl minden megváltozik, többpártrendszer lesz. November 2-án azt hittük, győzött a forradalom. Minden ablakban gyertya égett, ami különösen megrendítő volt számomra, mert épp akkor volt a születésnapom. Azután november 4-én hállottuk az ágyúzást, a tankok vonulását. Akkor határoztuk el, hogy amint lehet, elmegyünk. Mindenki Németországot javasolta, de engem Párizsba húzott a szivem. • Járt már ott korábban? - A háború után egy évet töltöttem ott. Emlékeztem az emléktáblára annak a háznak a falán, ahol egykor Ady és a francia kultúráért rajongó magyar (rók laktak. Hiába figyelmeztettek itthon, hogy a francia nem olyan zenei nemzet, mint a német, inkább csak lemezeket vásárolnak, nem melománok, hanem diszkofilek. • '57 tavaszán nem lehetett egyszerű elhagyni az országot... - Egy francia impresszárió koncertmeghlvásával mentem el a francia nagykövetségre vízumért. Amikor kiléptünk az épületből, feleségemmel együtt azonnal letartóztattak. Bevittek az Andrássy út 60-ba, alaposan kikérdeztek, végül elengedtek. A csehszlovák és a német vízumot is megszerezték a barátaink, de útlevél is kellett mindkettőnknek. Sikerült találnunk valakit, akit le lehetett pénzelni. így lett ugyan útlevelünk, de a ruhánkon, néhány kottán és a hivatalos hét dollár költőpénzen kívül szinte semmit sem vihettünk magunkkal. • Hamar sikerült Párizsban új életet kezdeniük? - Megismerkedtem Pourtales unokahúgával, aki rendezett egy exkluzív koncertet a szalonjában. Rendkívül előkelő közönséget hívott meg, többek között egy impresszáriót is - később a párizsi opera igazgatója lett -, aki odajött hozzám, és azt mondta: tíz éve nem hallott ilyen zongoristát. Rögtön megkérdezte, akarok-e vele dolgozni. Bemutatott az Erato hanglemezvállalat vezetőségének, akik felajánlottak egy nyolc lemezre szóló szerződést. Rögtön az első megkapta a Grand Prix Du Disque-díjat. Néhány hónap elteltével teli voltam koncertekkel. • Miért települt át az Egyesült Államokba ? - Az egyik párizsi koncertemen egy estén eljátszottam a három Bartók-zongoraversenyt, s erről az egyik nagy New York-i lap is beszámolt. Rövidesen három nagy amerikai egyetem hívott meg tanítani. Mindegyiknek nemet mondtam. Végül a bloomingtoni Indiana University School of Music hívott meg, amelyről tudtam, hogy ott tanít Greengold, a világ legnagyobb hegedűtanára, Starker János és hasonló kvalitású elsőrangú művészek. Először csak egy évre szerződtem le, majd végleg maradtunk a feleségemmel. Azóta ott tanítok és vendégprofesszorként, koncertezó zongoraművészként Japántól Svájcon át Kanadáig járom a világot. Hollősi Zsolt