Délmagyarország, 1997. október (87. évfolyam, 229-254. szám)

1997-10-22 / 247. szám

SZERDA, 1997. OKT. 22. SZEGED 11 Aki részt vett a forradalomban, arról tudom, hogy tudja, mit érzek, ha erre gondolok." (Fotó: Schmidt Andrea) A művész és müve Melocco Miklós szobrászművész 1935. április 3-án született Rómában. A Képzőművészeti Főiskolán Pátzay Pál és Kmetty János volt a mestere. 1990 óta a Képzőművészeti Főiskola címzetes egyetemi tanára, öt esztendeje pedig a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Kitüntetései: Munkácsy Mihály-dij (1973), érdemes művész (1982), Kossuth-díj (1988), Podmaniczky Érem (1988). Köztéri szobrai: Ady (Pécs), Radnóti (Abda), Ady-oltár (Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum), József Attila-oltár (Komló), Szent Sír (Győr, Bencés templom), Szabadság (Zsámbék), Latinovits Zoltán (Balatonszemes). • A Rerrich Béla téren október 6-én kezdték meg az ötvenhatos szobor helyreillesztését. A munkában részt vettek Melocco Miklós munkatársai: Benke Zoltán, Guth Viktor, Király Lőrinc és Párkányi Péter. • Az 1956-os emlékmű avatási ünnepségén köszöntőt, illetve beszédet mond Ványai Éva alpolgármester, Melocco Miklós szobrászművész, Makovecz Imre építőművész, Szalay István polgármester, valamint az egyetem nevében Varga Károly dékán. Az emlékművet Gyulay Endre Szeged-csanádi megyés püspök, Bartha Tibor református lelkész, valamint Tóth Attila evangélikus lelkész áldja és szenteli meg. Az ünnepségen közreműködik: a Hódmezővásárhelyi Logisztikai Zászlóalj Díszszakasza, valamint a szegedi MÁV Fúvószenekar. delemből. S a nemzet, amely addig bénító félelemben élt, elfelejtkezve félelméről, megmozdult és szembefordult a hatalommal. • - Láttam egy képsorozatot valamelyik újságban, amelyen egy leopárd kergetett egy páviánt. A pávián gyönyörűen menekült a gyönyörűen üldöző leopárd elől. Aztán elfogytak a fák, s hirtelen a szavanna következett. Tudvalevő, hogy a szavannán nem gyors a pávián. Szerencsétlen állat halálfélelme olyan nagy volt, hogy az utolsó előtti képen tátott és vicsorgó szájjal szembefordult a leopárddal. Félelmetes akart lenni, mert nem volt más kiútja. Az utolsó képen véget ért a történet. Ötvenhatban valami ilyen utolsó előtti pillanatban fordult szembe nagyon sok ember azzal, amitől félt. Esetünkben az utolsó kép november negyedike volt. De addig szembefordult, s nem egy villanásnyi időre, hanem tíz napra. Ez a lappangó szembefordulás aztán itt-ott még felfedezhető, mint például a december 8-i nőtüntetés, de az már a győztes kényelmességének volt köszönhető. A megtorlás ugyanis nem a Bruszilov-offenzíva erejével és agresszivitásával ment, hanem a diktatúra lassacskán irtotta ki azokat, akiktől félt. • - A diktatúra egyébként mindig fél egy kicsit. Elsősorban önmagát félti, mert tudja, lehetetlenség, hogy örökkévaló legyen, hiszen ő sem tűr meg senkit örökkévalónak. Legszívesebben robotokká változtatná az embereket. Persze, tudja, nem azok. Ezért egyre lanyhuló iramban üldözi, majd a végén riasztóan nagy számban kivégzi azokat, akiktől fél. Néha nincs is igazi oka rá saját félelmén kívül. • - Azt mondják Sztálinról, hogy üldözési mániában szenvedett. Dehogy szenvedett. Okkal félt! Amikor végigsétáltak a folyosón De Gaulle-lal, a sarokban álló őrszemekre mutatott, mondván, bármikor agyonlóheti őket. A gyanakvása legfeljebb ott volt beteges, hogy ha egy-egy őrt, puszta szeszélyből, veszélyesebbnek ítélt meg a többieknél, akkor azt megölette. így tulajdonképpen állandóan növelte önmaga félelmét, ugyanis egyre több okot szolgáltatott arra, hogy ő maga is féljen. Minden diktatúra így működik. • - Ötvenhat ez a fajta rövid és gyönyörű, félelemből származó, hirtelen és vakmerő szembefordulás volt a gyilkossal. Mindenki hitt a szabadságban, sót még azt is érezte a tömeg, különösen október 23-án, amikor gyönyörű napfényes időben mentünk át a Margit-hídon, hogy talán ismeri is a szabadságot, s olyasmi, mint szabadság, létezik. Nem absztrakció, nem ilyen-olyan megfogalmazás végeredménye és mesterszava, hanem létező valami. • - Október 23-án a Parlamentnél lévő volt Szófia étteremben cigányzene szólt, s szerelmes párok és baráti körök vacsoráztak. Nem nagyon tudták, mi történt a téren. A forradalom kitörésétói egy négy milliméteres üvegtábla válsztotta el őket. Azt azonban tudniuk kellett, hogy miattuk is gyűlt össze az a háromszázezer ember a téren. Nyilván volt, aki félt. De hát érte is történt a dolog, hogy ne kelljen félnie. • - Olyan élményem nincs, amely kizárólag csak velem történt volna meg. Ötvenhat kollektív élmény volt. Ez a szó azonban ma már lejáratott. Ötvenhat októberében az ember csak aludni ment haza, s utána rögtön sietett vissza az utcára, nehogy kimaradjon valamiből. Ötvenhatban nagyon sok ember kószált fel-alá az utcán, mert abszolút szemtanúként szeretett volna mindenütt jelen lenni. • - Ötvenhat története szembefordulás a félelemmel és a gyilkossal, amelynek a végén a gyilkos gyilkolt, a félelem pedig újból megszületett. - Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című költeménye egyetlenként maradt meg ötvenhatból. Ha valaki csak közepesen jól mondja el ezt a verset, az van olyan goromba, mint a káromkodás. Mert, ha rossz hangsúllyal káromlok valakit, az is sértő, az is bántó, az is durva. Illyés költeménye közepesen előadott formában is működik. A vers amely azért olyan hosszú, nehogy kimaradjon belőle az életnek egy területe - nem áll le vitatkozni. Nem keresgél, nincs óvatos mondata. • - Ötvenhattal kapcsolatosan éppolyan reménytelen átadni az embernek az emlékeit, annak vehemenciáját és erejét, mint amikor bemutatja a férfi a szerelmét valakinek. Talán nem lehet elvárnia azt, hogy az ismerős is beleszeressen, pedig azzal a hevülettel mutatja be, amit ő érez a szerelmese iránt, mégis a másik csak udvariasan köszön. - Ötvenhattal is úgy járunk majd, mint 1848 márciusával, megmarad belőle valami tompa emlék. Nem fontos emlék, vagy ha valaki tudja, hogy fontos, az nem reggeltől estig fontos. Telhetnek el úgy hetek, hónapok, hogy az embernek nem jut eszébe 1956, ugyanis nem köteles állandóan rá gondolni. Nem is lehet. Hiszen olyan súlyú valami, aminek a súlyát nem is nagyon lehet elbírni. Valaki beleőrült ötvenhat emlékébe, holott épen maradt. Neuraszténiás lett. A szép annyira hiányzott neki, hogy azzal nem tudott mit kezdeni, nem tudta kinek elmondani. Ez a mostani langyos, ünnepélyes felemlegetése is néha bántja az embert. Amikor állami Melocco Miklós huszonegy évesen élte ót az ötvenhatos forradalmat és szabadságharcot. A kiváló szobrász forradalmi emlékművét október 23-án, déli 12 órakor Makovecz Imre építész avatja fel a Rerrich Béla téren. A mesterrel tíz nappal az avatás előtt beszélgettünk az alkotásáról és ötvenhatról. Az alább olvasható részek emléktöredékek. Stílusosan fogalmazva, emléktörmelékek a csodás napokról. - Hogy változott-e a szobor az eredeti tervekhez képest? Igen. A lepkét ugyanis eredetileg egy szarkofágra terveztem. Nos, ez nem valósul meg, de ettől függetlenül a lepke marad. Változás még, hogy az emberek megsokasodtak a lepke körül mind elöl, mind oldalt, mind pedig hátul. A vágyam szerint az embereknek azt a hangulatot kellene kelteni, hogy ók emelik fel a lepkét. De nyilván a néző is átlát ezen a suskoson, mert kőben ez nem kivitelezhető. Bár a sok kéz oszloprend-szerepű, nem kivitelezhető, hogy törékeny pálcikák tartsanak hatalmas súlyt, azt alá kellett támasztani. Az emberek némelyike tartja és megpróbálja felemelni a szabadság lepkéjét, némelyike pedig már azt hiszi, hogy az száll, s nem is ér hozzá. A sokszorosára nagyított lepkét, amely a rövid ideig élő szabadságharc metaforája, a hosszú hernyó- és báblét után megpróbálják felemelni az emberek. Ez azonban nem sikerül. A szabadság lepkéje a szabadságharcosok elleni gyilkos fegyverré változik. Elől néhányan még hisznek a felemelkedésében, s a vonaglását felszállásnak, startnak érzik, hátul azonban már halottak hevernek. Az oldalt állók arckifejezésén látszik: nem hiszik el, hogy nyílt utcán civileket gyilkolnak le. Azt tudták, hogy éjjel elvittek embereket, akik időlegesen vagy örökre eltűntek. Azt is tudta mindenki, hogy kik azok, akik éjjel becsengetnek a lakásokba. Azt azonban nem hitték, hogy az utcán, nyíltan belelőnek a tömegbe. • - Ötvenhatban egyetemista voltam, s azt kell mondjam, aki nem élte át a forradalmat, annak nem tudja elmondani az ember, hogy az mit hordozott magában. Nem tudja elmondani a meghatódottságot, sem azt, hogy gyönyörű, furcsa és révületes idő volt. Akkor az ember tudta az utcán menve, hogy ugyanarra gondol, mint a többiek. Ilyen azóta sem fordult elő velem. Ötvenhatban egy absztrakció vált valóra. Ereztük a zsigereinkben, mi az, hogy szabadság, és hogy az milyen szép meg édes. Ez békeidőben kezd kevésbé fontos lenni. A Kádár-rendszer felemlegetésével nem a szabadságot, hanem a középszerű „se nagyon hideg, se nagyon meleg" biztonságot sírják vissza egyesek, ami az évek múltával nyilvánvalóan fontosabb, mint a szabadság. Egy Petőfinek a szabadság kell. Ma sok embernek nem a szabadság, hanem a tűrhető élet jelent mindent. A lényeg, hogy ne kelljen félni. • - Ötvenhatban hirtelen nyilvánvalóvá vált, hogy a zsarnokság - amit sokféleképpen hívtak - zsarnokság. Mindenütt jelen volt, s tenni kellett valamit ellene önvéünnepnek tették meg október huszonharmadikát, azt mondtuk a barátommal: ezt is elvették tőlünk. Naptári izé lett belőle. Munkaszüneti nap. Iktatónyelven nem lehet beszélni csodálatos eseményről. Sajnos, a csodálatos dolgoknak ez a sorsuk. Tudom a régi irodalomból, hogy azok a negyvennyolcas honvédek, akik még a század vége felé is éltek, el-elsfrdogáltak egy pohár bor mellett, amikor 1848 márciusáról beszélgettek, mert azt, hogy velük egyszer milyen nagy dolog történt, senkivel sem tudták megosztani. Ezekkel az emberekkel előtte nem történt semmi, felnőttek átlagembernek, utána pedig átlagöregemberré vénültek. Nem mintha nem lett volna még az életükben érdekes, szép és szenvedélyes megállópont. Biztosan volt, de olyan, mint negyvennyolc márciusa, nem. Ilyen ötvenhat is. Aki részt vett a forradalomban, arról tudom, hogy tudja, mit érzek, ha erre gondolok. • - Amikor októberben kicsit hidegebb van, s a tél már meg-megjelentkezik, meghat az őszi illat. Zsigereivel is emlékezik az ember. Furcsa volt például, hogy a városban, amely mindig zúgott és zakatolt, akkor valahogy csend uralkodott, s hallani lehetett az emberi beszédet. Később ezt a csendet átszőtte a szórványos lövöldözés. Ami egyébként nem volt feltűnő. Az alvó ember nem kapta fel a fejét, ha lövöldözést hallott. Jobban meg lehetett szokni, mint a vekkert. Jól emlékszem a szórványos lövöldözéssel átszőtt, távoli emberi beszédre. Aztán ahogy múltak a napok, ködösebb lett az idő. A várost járva akkor találkoztam először friss rommal és törmelékkel. A New York palota tornya ott hevert dirib-darabokban a nagykörúton. A friss, törött kő felülete világosabb, patina nélküli volt, mint a kő megöregedett felszíne. Bántóan tisztán fénylett. • - Nem képzelem azt, hogy az ötvenhatos szobor mindenkinek fájdalmas, szép és boldog szomorúságot fog okozni. Egy-két embernek talán. De akiknek készült, a járókelőknek, azok gondolkodjanak el a különös formán, ami azért láthatóan rendben van, nem zagyva beszéd. Ez alatt a szobor alatt tanulni kell, egyetemre járni, babakocsit tolni és szerelmesnek lenni. Éppen ezért nem lehet dráma. Egyrészt emiatt nem készítettem bronzból. Másrészt azért nem, mert Magyarországon minden bronzszobor megfeketedik, megzöldül és öreg, csúnya sparheltté válik. Márpedig ötvenhat szép volt. • - El tudom képzelni, hogy használják a szobrot, felkapaszkodnak, felmásznak rá. Bár hozzáteszem, piszkos cipővel nem illik a fehér szoborra felmászni. De tegyük fel, felmásznak rá. Képzeljük el, hogy kijön majd az épületből egy derék, fehér hajú és fehér bajuszú pedellus bácsi, és barátságosan, úgy hogy ne bántsa meg a lelküket, lezavarja a gyermekeket a szoborról. Még bottal a fenekükre is verhet, az is egészséges, vidám dolog, olyan mint a libacomb. Ezt a szobrot egy veszély fenyegeti: egy másik diktatúra, amely, ha útjában áll, szétvereti. Szabó C. Szilárd • Melocco Miklós szobrászművész emléktörmelékei 1956 története szembefordulás a félelemmel és a gyilkossal