Délmagyarország, 1997. június (87. évfolyam, 126-150. szám)

1997-06-07 / 131. szám

SZOMBAT, 1997. JÚN. 7. STEFÁNIA-SZÍNHÁZ 9 Operai libikóka A hely A

Z évadzáró társulati ülésen hosszú percekig arról beszélt a színházigazgató és a művészeti vezető, hogy az újság - úgymond - elkötelezte magát az előző színházvezetés mellett, s ezért gátlástalanul igyekszik befeketíteni az újakat. Kizárólag a botrányok érdeklik, s nem az itteni kiváló művészek magvas gondolatai, páratlan egyéniségük, műhelyeik titkai - és a többi. Olyan dolgok, amelyekre pedig kíváncsi lenne a helyi közönség. Az újság sötét üzelmei miatt bírósági pereket kellett a színháznak indítani, amelyeket elvesztett. Ebben az évadban a színház új vezetői közül volt szerencsém interjúvolni dr. Nikolényi Istvánt (többször), Szikora Jánost, Telihay Pétert, Zsótér Sándort. Az új művészek közül Farkasréti Máriát. A régiek közül Sándor Jánost, Pataki Andrást. Kollégáim interjúvolták Pál Tamást, Kovalik Balázst, Gregor Józsefet, Gyimesi Kálmánt, Sáfár Mónikát, Király Leventét, Létay Dórát, Juronics Tamást, Valentina De Piantét - csak akikre kapásból emlékszem. Megjelenés előtt mindenki ellenőrizte az interjúját. Valamennyi bemutatóról előzetes információt és kritikát, minden felújításról kritikát vagy információt Irtunk. Tudósítottunk az ünnepi eseményekről, úgymint neves művészek születésnapja, országgyűlési képviselők látogatása a színházban, stb. Ott voltam az alapításának tízéves fordulóját ünneplő Szegedi Kortárs Balettel Linzben, négy alkalommal különböző műfajokban számoltam be sikerükről, majd egy teljes oldalt szenteltünk a kiváló, jubiláns együttesnek. Beszámoltunk mindazon vendégjátékokról, amelyekről tudomást szerezhettünk. Közöltük a műsorra vonatkozó információk közül azokat, amelyekhez hozzájutottunk. Természetesen a bemutatók halasztásáról, elmaradásáról szólókat is. Megírtuk, hogyan sétált ki a színpadról a neves énekművész, alig néhány perccel az előadás kezdése után, hogy aztán többé vissza se jöjjön. Megírtuk a műszak problémáit - az igazgatóval készült interjúban. Mindez azt jelenti, hogy botránykrónikát csináltunk? A

Z újságban megjelent kritikák nagyjából ugyanazt az értékrendet'állították, mint most maguk a sztnházvezetők. Talán némileg hízelgőbb képet mutattak az évadról, mint most a művészeti vezető, aki pedig nem erőltetett magára szerénységet. Az olvasói leveleket nem mi Irtuk. Az újság kulturális rovatából még soha senkit nem perelt a színház. Az előző színházvezetés első emberének egyszer - előre megfontolt szándékkal, vagy hirtelen felindulásból, nem tudni - eljárt a keze és eltalálta egyik kollégámat, mint azt akkoriban megírtuk; hogy mellette voksoltunk volna? A jelenlegi színházvezetéstől viszont - tisztelet a kivételnek - egész évadban csendben eltűrtük, hogy az összes színházi sajtótájékoztatón kioktassanak, tájékozatlan, műveletlen, felületes, lelkiismeretlen, rosszindulatú, esetleg - ha jó nap volt - gyengeelméjű egyedként kezeljenek. Hogy a bemutatókra - amelyekre hagyományosan ingyenes jeggyel tiszteli meg a színház a kritikusokat - mi rendszeresen a legfelsőbb régiókban kaptunk helyet, lehetőleg oszlop mögött. J

a Ián a társulati ülés nyilvánossága előtti újság(lró)csepülésnek se lenne itt nyoma. Végtére: kit érdekel? Csakhogy eszembe jutott, hogy az ilyesmi utoljára akkor volt itt divatban, amikor a Ruszt Józsefet gyalázó plakátok is megjelentek Porlód utcáin és egyéb szégyenteljes, kisszerű, vidéki dolgok történtek. Az nem tett jót a színháznak. Sulyok Erzsóbat • Megvalósult célok - konfliktusokkal Színházvezetök az évadról • Prózasikerek Látványszínház, avagy Szép volt! (Fotó: Miskolexi Róbert) Az évad minden pillanatán érződött a prózát pártoló igyekezet. A többi tagozat - legalábbis kívülről így látszott - szokatlanul megértőnek és alkalmazkodónak bizonyult. A balett még a második premierjéről is lemondott, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy A Mester ós Margarita monstre díszleteitál képtelenség a táncpróbákra megszabadítani a nagyszínházi színpadot. Végleg megszűnt az opera privilégiuma: a próza minden korábbinál többször kapott helyet a nagyszínházban, a koncertoperák bevették magukat a kamarába. A végeredmény igazolni látszik a tagozatnak kivételes körülményeket biztosító színházvezetői magatartást. Mindegyik bemutató nézhető volt a legszélesebb közönségnek is, ugyanakkor voltak sajátos rétegigényeket kielégítő produkciók. Kifejezett kasszasiker lett a Régi nyár és a Mágnás Miska, régen látott Nagy Színházi Show A Mester és Margarita. A gyerekek vendégprodukciókat kaptak. A prózafrissítésre szerződtetett rendezői trióból Telihay Péternek jutott a kényes kezdés: A Manó című, a színházak táján nem túl népszerű, keveset játszott Csehov-darabbal indította az évadot. (A közönség el volt kényeztetve az idén: annyi Csehov-bemutató volt országszerte, hogy a választékból a színházi fesztiválra is meghívást kapott a Sirály és a Ványa bácsi, plusz versenyen kívül látható A Manó; egyébiránt a Sirályt a Szegedi Színkör is adta ebben az évadban.) Eleven, életes, A most záruló volt az elsó évad, amelyért már teljes felelősséget vállalhatnak a Szegedi Nemzeti Színház új vezetői. Úgy látják, általában megvalósultak az általuk kitűzött stratégiai célok - sok belső és külső konfliktus árán. A tanulópénzt megfizették, a következtetéseket levonják - ígérte az igazgató és a művészeti vezető a tegnap megtartott évadzáró társulati ülésen, amelyen a hagyományok szerint átadták a kitüntetéseket a legjobb teljesítményt nyújtó művészeknek. Dr. Nikolényi István beszámolójából az derült ki, hogy a „helyi sajtóval" való konfliktusokat érti - külsőkön. Kijelentette, hogy „a helyi sajtó az előző színházvezetés mellé tette le a voksát, tehát lehetett prognosztizálni a konfliktusokat". Az egyéb problémákat - talán a belsőket - a következőkben összegezte a direktor: túl sokat, 13 bemutatót vállaltak, elmaradt egy prózai és egy balettpremier. Az operabemutatókat az évad második felére tervezték, az operabarátoknak ezért hiányérzete támadt az évad elején. A koncertszerű előadásokat „nem fogja" a szegedi közönség, pedig a műfaj az egész világon bevett. A közgondolatilag is következetes, jól kézben tartott előadás született, korrekt színészi összjáték, színvonalas együttes teljesítmény jellemezte. Tele volt meglepő-találó képi- és játékötletekkel, a hagyományos Csehov-előadásokban ritka dinamizmussal. Telihay invenciózus képszerkesztőként mutatkozott: munkatársaival, Menczel Róberttel (díszlet) és Zeke Edittel (jelmez) emblematikus jelenetek filmszerűen pergő sorozatában fogalmazta újra az örök Csehovot. Ez egy vizes évad volt. A Manóban „játszott" először víz - a színpad közepén még egy malmot is működtetett. Jött a balettpremier, a Sárember, amelyben az attraktív hatás mellett komoly tartalmi funkciója is adatott a vizezésnek. Ezután követkealkalmazotti lét nem az egyedüli formája a színházhoz tartozásnak, s ezt az operatagozatban is tudomásul kell venni. A műszak emberfelettit produkált, de ott voltak „a legnagyobb durranások is": közalkalmazotti jogviszonyt és vállalkozói bért szeretnének, ám ez lehetetlen. A revizori vizsgálat sok gazdálkodási hiányosságot tárt fel. E diagnózisra jelezte a tervezett terápiát: újjászervezik a műszak struktúráját, az időben arányosabban tervezik az ideinél kevesebb bemutatót, felszámolják a gazdálkodási hiányosságokat. Az évad részletes értékelését Szikora János művészeti vezető vállalta magára. Az első bemutató (A Manó) fő funkciójának a társulatépítést nevezte és ebből jelest adott. Értékes és népszerű produkció született, amely arra is alkalmas volt, hogy elterjedjen a hlr: Szegeden történik valami... A művészeti vezetőt meglepte, hogy a közönség milyen lelkesen látogatta A Manót, s az utolsó előadás hírére (amelyet hangsúlyozta - nem az újságból tudtak meg) telt ház lett. A Sárember című balettbemutatót beárnyékolta a műszak sztrájkja. Ha csak a pénzt és a túlórákat tekintik, s nem uralkodik el a színházban az alkotás szelleme, az nem méltó a színházhoz mondta Szikora. Ennek kapa zett a Lila akác, a művészeti vezető-főrendező, Szikora János felfokozott várakozással övezett első szegedi munkája. Szintén vízzel, valóságos tavacskával, melyen kecses ívben hajlott át a híd, partjain harsogott a fű, fa, virág - lilultak az akácok. A közönség el volt bűvölve. Mintha a gyakran szegényszagú színházban egy illuzionista veri volna tanyát! Egy varázsló. Vagy inkább kettő. Mert ahhoz, hogy a tervező Rózsa István (és a közönség) ilyen minőségben lássa a színpadon amit elképzelt ahhoz egy Szikora kellett! Legyünk realisták: talán nem mint mágus, hanem mint a színház és a szabadtéri (részben) összeolvadt intézményének föltétlen tekintélyű, nagyhatalmú és nagyakaratú művészeti vezetője. Ismerve csán őszinte sajnálatát fejezte ki, amiért a sajtó nagyobb affinitást mutat a botrányok, mint a békés, alkotó színházi hétköznapok iránt, holott szerinte az embereket ez utóbbi érdekli. Akik csak az újságot olvassák és nem jutottak még el a színházba, azok torz és sötét képet kaphatnak a teátrum működéséről. Pedig az Éjszaka című tévéműsor bizonyította, hogy az ország legszínesebb, művészi értelemben leggazdagabb társulata dolgozik Szegeden. A kitérő után folytatta az évad produkcióinak értékelését: a Lila ákác díszlete meglepte a közönséget..Ez nyitotta a sort, s következett A Mester és Margarita, valamint a Mefistofele gigantikus díszlete. A különleges, új látványhatás tetszett a nézőknek. A színház ezzel világtrendet követ. Mindössze az összköltség 10 százalékát teszi ki a díszlet-jelmez költség, tehát hamis az a kép, mely szerint erre - pazarolnak. Az igényes szórakoztatás példájának nevezte a Mágnás Miska és a Régi nyár című produkciókat. A Sasfiók nem volt olyan siker, mint az előbbiek, de ezt a leginkább progresszív produkciót is nézték, s bár a többség nem értette, a közönség kisebb része lelkesedett érte. A művészeti vezető végül úgy értékelte: csak azok zára műszaki-, tár- és háttér-állapotokat, spórolási kényszereket és megszokásokat, azt kell mondani: minden valószínűség szerint szabályosan kiverekedte magának (és nekünk) a míves, pazar kiállítású, attraktív produkciót. És ezt tudta hajazni, még ebben az évadban! Lehet, hogy A Mester és Margarita: illusztráció Bulgakovhoz. De soha rosszabb színházi illusztrációt egy méltán remeknek tartott irodalmi műhöz! Soha rosszabb színházat! Hogy drága? Az. Aminek értéke van - annak ára van. Eldöntendő, megadjuk érte, vagy nem adjuk meg. Tény, hogy A Mester és Margarita kiemelkedő értéke a most záruló évadnak. Kiemelkedően jó színészi teljesítmény - Kulka Jánosé - is ebben született, „az nak most rossz évadot, akik „a névtelen feljelentés hagyományának szorgos művelői". Akiket a fenntartók és a felettes hatóságok okkal nem vesznek komolyan és akiknek „az ország legszínesebb művészeti erejű társulatában" - amelynek Szikora, mint mondta, büszke vezetője - nincs semmi keresnivalójuk. A két vezető és dr. Ványai Éva alpolgármester aki köszöntötte a társulatot egyaránt ugyanazt a négy produkciót nevezte az évad legértékesebbjének. Ezek a következők: A Manó, a Sárember, A Mester és Margarita, a Mefistofele. A kitüntettek: Makó Lajos-díjas: Király Levente; Vaszy Viktor-díjas: az énekkar; balett nívódíjas: Topolánszky Tamás; énekkari nívódíjas: Rácz Imre. Közönségdíjak: a Tisza Volán Rt. díját Topolánszky Tamás táncművész kapta, az Operabarátok Egyesülete díját Farkasréti Mária és Busa Tamás énekművészek, a SZOTE díját Farkasréti Mária, a JATE díját Létay Dóra és Mészáros Tamás színművészek. A kórus és vezetője, Gyüdi Sándor kitűnő munkáját az Operabarátok és a JATE képviselője külön kiemelte. Az idén nem adtak át Varga Mátyás-díjat, amelyet hagyományosan műszaki szakembereknek ítélnek oda. S. I. évad legjobb díszlete"-díjat pedig Horesnyi Balázsnak adnám. „A legkomolyabban vett színházi revü"-versenyben viszont méltó vetélytársa akadt: Zsótér Sándor rendezése, A Sasfiók. Átgondolt, szellemes, ötletes, következetesen egységes stílusú, progresszív színházi játék. Jó volt nézni. A Régi nyárt, Sándor János rendezését dettó - pedig micsoda különbség! De más-más a közönségük, s a saját műfajában-stílusában mindegyik jó szint, miként a Mágnás Miska is az volt. Végül: ha „így marad" a tagozat produkcióinak színvonala - nekem jó. Az elkövetkező héten minden szerencsés jegytulajdonos megteheti a maga összehasonlításait, itt lesz az idei termés színe-java a fesztiválon. Több operafesztiválon a szegedi operajátszásról derült ki fényesen, hogy a hazai élvonalban a helye; most „bemérhetjük" a prózát. S. E. A bolygó hollandi szeptember végi sikeres felújítása után az operatagozat több héten át Franciaországban, majd Hollandiában vendégszerepelt, idehaza szinte nem is voltak előadások. A Titkos házasság kamaraszfnházi bemutatója a tervezett időponthoz képest csúszott, és a produkciót Pál Tamás zeneigazgató egy lapunknak adott interjújában ma is kevésbé sikerültnek minősítette. Hogy hallhassunk egy MET-be készülő tenoristát, december elején váratlanul előkapta a társulat a Pillangókisasszonyt, de arra nem volt idő, hogy Kerényi Miklós Gábor fantasztikus rendezését felújítsa, ezért két koncertet kaptunk. Pál Tamás dirigálásával a zenekar valóban remekül játszott, a jeles vendég is nagyszerű volt, csak épp ebben az operában nem a tenor szóló az igazán izgalmas, nem érdemes csupán egy kiváló Pinkerton kedvéért műsorra tűzni a darabot. Néhány nap múlva újabb nagyszínházi operakoncert következett, bár a két oratorikus darabról, Tutino világpremierként bemutatott gyengécske Pugacsovjáról és Sosztakovics izgalmas Sztyenka Razinjáról a műfajelméleti fejtegetések ellenére sem merném bátran állítani, hogy valódi operák. Lehetne ugyan progresszív művészi tettként is értékelni műsorra tűzésüket, de a közönség Ítéletét sem szabad elhallgatni: a második előadásra csupán egyetlen jegyet sikerült eladni. Ez a bukás klasszikus példája. Ezután következett a Manón Lescaut kínos premieije, amelyen először a zeneigazgató megértést kért a közönségtói a címszereplő betegsége miatt, majd mégis egy másik énekes, B. Nagy János lett rosszul és sétált ki a színpadról néhány percnyi éneklés után. Szerencsére a húsz perc múlva élőről kezdett előadásban a váltótárs Daróczi Tamás elénekelte a szerepet. Az egész produkció minőségére utalt a Népszabadság kritikájának címe: Beteg Manón. A műsortervben szereplő kamaraszínházi Szerelmi bájital elmaradt, helyette Gyimesi Kálmán jubileumára két nagyszínházi Rigolettót láthattunk. Mindkét este telt ház volt és nagy siker. Az eredetileg a nagyszínházban bemutatott Cosi fan tuttét a prózai társulat próbaigényei miatt kamaraszínházba száműzték. Márciusban és áprilisban mindössze 5 operaelőadás szerepelt a két játszóhely műsorán. Májusban - az időközben kiváló művészi címmel kitüntett zeneigazgató irányításával - szerencsére 180 fokos fordulatot vett az operatársulat. Az elképesztően tehetséges és félelmetesen profi Kovalik Balázs rendezésében, Pál Tamás nagyszerű fordításában és dirigálásával egy idehaza kevéssé ismert operát, Boito Mefistofeléjét mutatták be, amelyről szinte egyöntetű a szakma véleménye: ez az évad legizgalmasabb hazai operaelőadása; sőt, az egyik recenzens egyenesen színháztörténeti jelentőségűnek ítélte. A másik májusi produkció a szerény színpadi kivitelezés ellenére is telt házas bombasiker volt: a felújított Don Pasqualéban a közönség nagy élvezetére újra Gregor József remekelt a címszerepben. Hallási Zsolt Sátán éve