Délmagyarország, 1997. május (87. évfolyam, 101-125. szám)

1997-05-17 / 114. szám

8 STEFÁNIA-INTERJÚ SZOMBAT, 1997. MÁJ. 17. Tokiói követünk: Tokody Ilona Tavasz van. (Fotó: Larry Riederman) Ismét hazajön, Aida lesz a nyáron. A szabad­téri idei operaprodukció­jának címszerepére ép­pen a napokban írta alá a szerződést - de erról majd máskor... Tokody Ilona most érkezett vissza Japánból, ahol a mostani volt a hetedik ­azaz a hetedik - koncert­kőrútja. Nem kell ahhoz különösebb Japán-isme­ret, meg nemzetközi koncertélet-ismeret, hogy tudjuk: a világsztárok körében is igen ritka, hogy valakit ennyiszer visszahívjanakl Erról, meg egyebekről - kivéte­lesen nemcsak zenéről ­kérdeztük. - Négyféle programot állí­tottunk össze Larry Rieder­mannal, a menedzseremmel. Megvallom őszintén, néha szinte nyomasztó, óriási a fe­lelősség: a magyar kultúrát, a magyar zenét képviselni egy távoli országban... Hiszen nem úgy hívnak vissza, mint valakinek a sztárvendégét, hanem - engem hívnak, rám kíváncsiak! És hetedszer! 0 Mégis: mi kell ehhez, hogy hetedszer is meghív­janak? - Hang. Mindennap meg­köszönöm a Jóistennek ­ahogy Simándy mondta. Másrészt alighanem egyéni­ség kell. Akire kíváncsiak. Az énekesi pályán sok min­dent meg lehet tanulni, de ezt nem. A szüleimnek köszö­nöm. Az ember az élete során persze formálódik, alakítja magát - de alapvetően olyan marad, amilyennek született. Én vigyázok is magamra... 0 Miért kellett négyféle műsor? - Az ismétlődő meghívás egyrészt jó dolog, mert szinte hazamegyek már Japánba, ér­zem a tiszteletüket, szeretetü­ket, sőt! A rajongásukat! De erről majd később... Illetve most csak annyit, hogy Japán az egyetlen ország, ahol az ember biztos lehet benne: tö­kéletesen ejtik a nevét. Meg­jegyzem, az enyémmel még játszanak is - angolul! A CD-n ez olvasható: Ilona To­kody Live in Tokyo. Japán az egyetlen ország, ahol ugyan­úgy elöl használják az előne­vet, s utána a keresztnevet ­mint mi. És ugyanúgy az első szótagon van a hangsúlv, mint a mi nyelvünkben. Ok esküsznek a két nép rokonsá­gára... És tényleg, az angol­juk, vagy akármelyik más idegen nyelvtudásuk - nem akarom megsérteni őket: fe­lejtsük el! De magyarul könnyen, gyorsan tanulnak és tökéletes a kiejtésük. • Boldog születésnapot! Mondták? - Az tényleg fantasztikus volt... Azon a napon éppen nem voltam otthon - mit be­szélek, szóval nem voltam a szállodában, két nap múlva mentem vissza és majdnem elájultam, amikor benyitot­tam... Nem arról van szó, hogy tudom is én, mekkora ajándékok, de - a lélek aján­dékai. Levelek, faxok, olyas­mi apróságok, amelyekből látszik, hogy ismernek, sze­retnek, mert személyesen ne­ked szólnak. El voltam ra­gadtatva, és azt gondoltam, ez a magyar zenének szól. Mint a térdhajtás. 0 Micsoda? * - Ezt még elmesélem, az­tán vissza a műsorhoz... Szó­val az egyik koncert után, amikor már rengeteg prog­ramfüzetet, CD-t, fotót dedi­káltam, s úgy fölnéztem, hogy ugyan mennyien vára­koznak még, megakadt a sze­mem egy férfin, aki még elég távol álldogált a sorban. En­gem nézett, majd szertartáso­san térdre ereszkedett. Azt sem tudtam, mit csináljak, sírjak, vagy nevessek? Kide­rült, hogy valami könyvben olvasott az európai lovagi szertartásokról, a lovagias vi­selkedésről és úgy gondolta, a hódolatát (gy kell kifejez­nie. Tessék elképzelni a jele­nelet: tovább dedikálok, mert muszáj, de remeg a kezem­ben a toll, néha zavartan fel­nézek és azt látom, hogy az én lovagom továbbra is tér­den közlekedik felém... A legmeglepőbb az volt, hogy ezen csak én lepődtem meg, a japánoknak a szemük se rebbent. Rendkívül tolerán­sak. És - nőnek. • Ezt hogyan kell érteni? - Ahogy mondom, nőnek. Évről évre azt tapasztalom, hogy egyre többen vannak közöttük a magas, sőt kifeje­zetten termetes emberek! Ne­kem is van egy ilyenem. • Zavarban vagyok... - Kifejezetten mackós al­kat. Minden koncertemen ott van, az első sorban. És azért is mondom, hogy mackós, mert most éppen egy hatal­mas plüss macit - mit macit, medvét! - ajándékozott ne­kem, alig tudtam hazahozni. És van egy hölgy, aki ugyan­csak az első sorban szokott ülni és mondja velem a Tosti­dalok szövegét... Ez a tüne­ményes hölgy átadott egy ha­talmas orchideacsokrot, majd arra kért, hogy a struccbór táskájára írjam a nevemet. Azt hittem elájulok, mert tu­dom, hogy a struccbór még sokkal drágább, mint a kro­kodil, pedig az is, és az orchi­dea is, és egyáltalán! Japán­ban minden nagyon drága. Tiltakoztam, de nem volt me­se, ragaszkodott hozzá, hogy Tokody-feliratos legyen a táskája... Tudom, hogy min­dez a zenének szól és ez cso­dálatos érzés. 0 A műsor-összeállítás­nál tartottunk... - Nem szabad ugyano­lyannak lennie, mint tavaly, vagy azelőtt, viszont bizo­nyos darabokat szinte köve­telnek, annyira tetszik nekik. Vannak aztán ott is zenei di­vatok - mostanában meg­vesznek a Bohéméletért. A japán menedzserem mindig azt kéri, melodikus, dallamos darabok feltétlenül legyenek, és romantikusok - a japánok rendkívül ábrándos lelkűek. És még ezer szempontot kell figyelembe venni. Légióként mégis azt, hogy - magyar va­gyok. El is váiják, hogy ma­gyar dalokat énekeljek, köve­telik a ráadást, mindig kevés nekik. Bartók népdalfeldoz­gozásokkal kezdtem a kon­certjeimet. Egyik műsorvál­tozatban zenekar kísért, a másikban zongora - Masahi­ro Saitoh japán művész -, a harmadikban kamaraegyüt­tes, egy francia quartett, a Via Nova. Velük egy ének­hangra és egy vonós quartett­re írt Respighi-művet mutat­tunk be. Bevallom, eddig nem ismertem ezt a darabot, csak tudtam, hogy létezik és egyszer hallgattam Renata Scottóval... Csodálatos mű, jellegében hasonlít Richárd Strauss négy utolsó énekére, hiszen az emberi életet mu­tatja be - születéstől a halálig - zenében és nagyon nehéz versben. A felkészüléskor felhívtam Gardellit, mert vol­tak olyan régi olasz szavak a versben, amelyeket egyszerű­en nem találtam a szótárban. Azt mondta, gondoljak vala­mi hasonlóra; ő sem ismerhe­ti a teljes archaikus olasz nyelvet... 0 Emlékszem egy tíz nyelvű - ugyancsak Ja­pánban tartott - turnéd­ra; most? - Most csak nyolc nyel­ven énekeltem. Örömömre felvette a legnagyobb rádió­és televíziótársaság ezt a koncertet. Egyébként rádió­felvétel mindegyik hangver­senyemről készült. Nagyon büszke vagyok rá, most tud­tam meg, hogy a tavalyi fel­vételem ott volt az év hat legjobbja között. Rádiót ott is többen hallgatnak, mint amennyien CD-t vesznek, (gy biztos lehetek benne, milliónyi japán hallgatja a magyar zenét... És a Tosti­dalokat, Bellini-áriát, Lehár­operettek dalait, egy brazil dalt, amely Gigli kedvence is volt, s különlegességként énekeltem egy nagyon szép Gardelli-szerzeményt - nem tévedés, kevesen tudják róla, de kitűnő zeneszerzó is amely a tavaszról szól. 0 Az idén nem volt ott véletlenül Jüan Pons? - Nem, ezúttal ő sajnos nem. De egyik nap üzenet várt a szállodában: itt va­gyok Japánban, megyek a tokiói koncertedre. Erich Binder, a Bécsi Filharmoni­kusok koncertmestere volt, akivel a Statsoperben Pillan­gókisasszony- és Bohémé­let-előadásokon sokszor dol­goztam együtt. Most kar­mesterként turnézott Japán­ban. A dolog nem maradt ennyiben, mert néhány nap­pal a koncertem előtt megál­lapodtunk, hogy a vendégem lesz: kitaláltuk, hogy Mozart kamaraáriájának - II re pas­tore - egy gyönyörű, zongo­ra-hegedű-ének-átiratát fog­juk előadni, és Richárd Stra­uss Morgenjét és egy Lehárt, A víg özvegy egyik duettjét, amit én Jósé Carresasszal olyan sokat énekeltem... Mi lenne, ha most Jósé szólamát Binder játszaná a hegedű­jén? Boldogan! - mondta, egy nappal(!) a koncert előtt meg is kaptam a Mozart-kot­tát, egyet próbáltunk, majd az utolsó szám előtt felhív­tam őt a nézőtérről, mint an­nak idején Jüant... Őrületes siker volt. 0 Kérdezhetek - amo­lyan női dolgokról? -Attól függ! 0 Hány ruhát kell vinni egy négyhetes turnéra? - Nem tudom mennyit kellene, én ötöt szoktam, de most csak négyet tudtam, mert a zenekari kottákat is szállítottam - Hidas Frigyes hangszerelte számomra a Tosti-dalokat. Mit mondjak. a négy ruhával is elboldo­gultam... Egy koncerten csak egyszer öltözöm át, nem többször, mert azt már hival­kodásnak érzem. 0 Akad, aki minden szá­mot másban... - Renata Scotto egy­ugyanazon ruhában is csodá­latos tudott lenni. A zene számít, a hang, meg az egyé­niség. Mindazonáltal szere­tek öltözködni, szeretem a különleges ruhákat és örülni is tudok annak, ha észreve­szik. A japánoknak fontos a csomagolás, fontos, hogy' néz ki valaki a színpadon ­és alighanem igazuk van: egy koncert vizuális élmény is. Vannak kedvenc színeik: a mélykék, a rózsaszín... Megőrülnek a kézimunkáért. Számító voltam, ezért ma­gammal vittem egy csodála­tosan, kézi hímzéssel díszí­tett kék ruhát, aztán a Sissy­ruhámat, amit az Operaház­ban készítettek nekem és már többször átalakították és nagyon szép és ezért nevez­tem el Erzsébet királyné-ru­hának... Mélyzöld. • És a civil ruhatár? - Mindig megkérdezem, milyen az idő, és jól teszem, mert most is csak meleg hol­mit vittem és tényleg hűvös napok voltak, fújt a szél. 0 Fodrász? - Személyesen, saját ke­zűleg, de tényleg mindent megteszek, már itthon, hogy felkészíthessem a hajamat, hogy némileg kivédhessem az iszonyú párás levegő ha­tásait, hogy amikor megér­kezem és belenézek a tükör­be, akkor ne essek mindjárt kétségbe - annyira. A nők tudják, hogy ez mibe kerül... Nem véletlen, hogy a japá­nok haja fekete és egyenes szálú. Illetve - volt! Hogy most mi van - az elképesztő. A nők mind vörösek! Ez a divat. Befestették a szép fe­kete hajukat! Megunták, mint a kimonót. Ez teljesen elképesztett. Én örülök hogy ilyen sötét hajam van, egyál­talán, örülök hogy - hajam van. Furcsák az emberek: elégedetlenek a saját termé­szetes adottságaikkal... Sulyok Erzsébet Az altatóorvos álma A magyarországi aneszteziológia színvo­nalának emelését, s egy­ben saját szakmai fejlő­désének lehetőségét nem látta itthon elérhetőnek. Negyvenévesen, 1980­ban, az Országos Kardio­lógiai Intézet anesztezio­lógus vezetője volt, ami­kor elhagyta az országot. Azóta Münchenben, a Né­met Kardiológiai Intézet­ben dolgozik. Ott szerzett magának nemzetközi hír­nevet, s 17 éve onnan tá­mogatja elsősorban egy­kori egyeteme, a SZOTE Aneszteziológai Intézetét. Barankay András tősgyö­keres szegedi. Életútja egyik példája annak, hogy a körülmények meghatározzák az ember képességeinek kiteljese­dését. Áprilisban egy hó­napig a SZOTE vendég­professzoraként adta át tudását, segítette itteni kollégáit. Egyik szabad délutánján kértünk tőle interjút. 0 Önt a hatvanas évek elején Petri Gábor pro­fesszor indította el az alta­tóorvosi pályán. Mivel kel­tette fel a fiatal sebész ér­deklődését az orvoslás e területe iránt? - Amikor Petri professzor intézetében sebészi szakvizs­gát tettem, akkor válaszút elé kerültem: vagy a sebészet egyik ágára specializálódom vagy az anesztéziát válasz­tom. Vonzott a szívsebészet, de zárt volt a sor előttem, tisztában voltam azzal, hogy 15 éven belül nem jutok szív­műtéthez. Az anesztéziában nem tolongtak az orvosok, s Petri professzor felajánlotta, amennyiben az altatóorvoslás mellett döntök, kijuttat egy évre Angliába, ahol kifejezet­ten szívanesztéziát - a szív­műtétek során végzett narkó­zist - tanulhatok. Szegedre visszakerülvén, én voltam a sebészeti klinikán az első, aki az altatóorvosláson belül egy önálló területet fejleszteni és művelni tudtam. 0 Ön 1980-ban hagyta el az országot, amikor már nem volt „szokás" disszi­dálni. Milyen oka volt ezekben az oldottabhnak mondható években el­hagyni az országot? - Amikor Szegedről Bu­dapestre, az Országos Kar­diológiai Intézetbe kerültem, az volt a célom és vágyam, hogy ne csak egyetlen inté­zetben fejlesszük az aneszte­ziológiai ellátást, hanem az országban mindenütt emeljük ennek színvonalát úgy, hogy rendszeresítsük a továbbkép­zéseket, a külföldi tanul­mányutakat, aminek haszna a jobb betegellátásban mutat­kozik meg később. Beláttam, nem tudok továbblépni, ezért 17 évi magyarországi mun­kásság után, negyvenévesen úgy döntöttem, elhagyom az országot. 0 Németországban volt szakmai fogadókészség vagy a szerencsére bízta a kinti (újra)pályakez­dést. - Ha arra gondol, nem volt előkészítve a kivándorlá­som. Amikor a családommal megérkeztünk Nyugat-Né­metországba, felhívtam Mün­chenben a Német Anesztezio­lógiai Intézet igazgatóját, a magyar származású Richter Józsefet, akit szakmai kong­resszusokról már ismertem. Mondtam neki, itt vagyok és vállalnék munkát, lehetőleg a szívsebészeti anesztéziában. Erre ő azt válaszolta, hogy gyere Münchenbe, felveszlek. Szakvizsgáznom nem kellett, előző munkásságom alapján megkaptam a szakorvosi cí­met, három évvel később pe­dig a főorvosi beosztást a Né­met Kardiológiai Intézetben. 0 Mekkora különbséget tapasztalt akkor, '80-ban a magyar és a nyugatnémet aneszteziológia színvonala között, gondolok itt a mű­szerezettségre és az altató­orvosok szakmai felké­szültségére. - Azt láttam, hogy bizo­nyos profilokban - például a csecsemők szívsebészeti ellá­tásában és anesztéziájában ­lényegesen előttünk jártak, a felnőttellátásban kisebb kü­lönbségeket tapasztaltam. A felszereltséget illetően egy­két fontos műszertől eltekint­ve, nem álltak jobban, mint akkor az Országos Kardioló­giai Intézet. 0 Azon túl, hogy a saját szakmai karrierjét, ha úgy tetszik, fejlődését biztosí­totta, s nemzetközi elis­mertségre tett szert, oda­kintről meg tudta valósíta­ni azt az álmát-vágyát, amit itthon dédelgetett, ne­vezetesen: a hazai aneszte­ziológia fejlesztését. Még­pedig úgy, hogy komoly erőkkel segíti szakmailag a magyar, elsősorban a szegedi és a budapesti aneszteziológusokat. - Számos kolléga számára tettem lehetővé a továbbkép­zéseket Münchenben. Rend­szeresen küldöm haza az itt még nem elérhető szakirodal­mat. Az itthoniak kéréseit igyekszem teljesíteni. Richter professzorral évente eljövünk Magyarországra előadásokat, konzultációkat tartani a kol­légáknak. Intézetünk régebbi, de még nagyon jól használ­ható műszereit, eszközeit többnyire Szegedre sikerül eljuttatnunk. A most megje­lenő magyarországi aneszte­ziológia tankönyvbe mi írtuk Richterrel a szívebészeti anesztéziáról szóló fejezetet. Most egy hónapot töltök Sze­geden, mint vendégpro­fesszor előadásokat, konzul­tációkat tartok és részt ve­szek a szívsebészeti műtő munkájában is. 0 Most mekkora különb­séget lát a szegedi és a nyugat-európai aneszte­ziológia ellátás között. - A SZOTE szívsebészeti műtői, a szívsebészeti inten­zív osztály, de az általános in­tenzív osztály is minden te­kintetben európai színvonalú. Műszerezettségük megfelel a mai követelményeknek. A szakembergárda jó felkészült­ségű, ami plusz még szüksé­ges nekik, azt egy-két hónap alatt elsajátíthatják. Ehhez vi­szont segítséget tudunk adni a müncheni intézetben. 0 Egy óriási különbség azért van a hazai és a fej­lett országok anesztezioló­gusai között, nevezetesen az, hogy míg kint anyagi­lag és erkölcsileg is elis­merik az aneszteziológuso­kat, addig nálunk siralmas fizetésért, erkölcsi elime­rés nélkül teszik a dolgu­kat. - Nálunk erkölcsileg és anyagilag egyenrangú bár­mely orvosi szakterület műve­lője. Hasonlóan keres egy azonos korú és szakmai múltú nőgyógyász, sebész vagy alta­tóorvos. Nálunk egy negyven év körüli aneszteziológus szakorvos 130-140 ezer már­kát keres (bruttó) évente, s ugyanennyit egy sebész vagy belgyógyász. Kalocsai Katalin Barankay András egy hónapig volt a SZOTE vendégprofesszora. (Fotó: Gyertes Kálmán)

Next

/
Thumbnails
Contents