Délmagyarország, 1996. december (86. évfolyam, 281-304. szám)

1996-12-24 / 300. szám

6 SZILVESZTER KEDD, 1996. DEC. 31. • Adventi koszorú és hajában sült krumpli Indóház téren alszik a nyomor Józsi bácsi a könyvtár mellől költözött a hajléktalan szállóba. (Fotó: Nagy László) éheznie Tágas konyha szolgálja a lakók kényelmét Már pedig szegény ember Magyarországon nincs. Hajléktalan pedig főleg nem lehet - mondogattuk évtizedeken át, s ki gondolt azokra a szerencsétlenekre, akik elkoszolt munkásszállók szobáiban bújtak el a világ elöl, akik ágyra járóként túrték, hogy elvegyék utolsó filléreiket. Vagy azokra, akiket rozzant köztéri padról invitáltattak a rendőrségi zárka langymelegébe. Most viszont őszinte világ köszöntött ránk. A koldus koldul, a nyomor kiköltözött az utcára, s a címfestő sem lepődik meg azon, ha a városháza kérésére olyan cégtáblát kell megrajzolnia, amelyen ez áll: hajléktalanok átmeneti szállása. A míves tábla aztán fölkerül a falra, s mi, hétköznapi gondjainkkal küszködő polgárok szemlesütös szégyenkezéssel olvassuk csak el. Mondjuk, Szeged Indóház terén, ahol a Tisza-parti nagyváros elesettjei találhatnak melegre, ágyat kínáló szobákra. - Igen, éppen a meleg az, ami a nyár elmúltával ide vonza lakóinkat - fogad a menekültszálló hivatali szobájában Szabó Katalin, az intézmény vezetője. - Különösen igaz ez menedékhelyünkre, amely már 1994 november elseje óta üzemel, s ahol este 6 órától érkezési sorrendben foglalhatja el mindenki a helyét. Szolgáltatásunk pedig - ágy, tiszta törülköző, de még televíziónk is van. Aztán reggel 8-ig lehet itt aludni, beszélgetni, tévézni, vagy éppen veszekedni. Attól függően, hogy éppen mennyit is ittak a szerencsétlenek. Mert nem én mondom, szakképzett alkohológus is leírta már, ezt az életformát szesz nélkül képtelenség elviselni. A menedékhely felügyelő személyzete pedig csak annyit tehet, hogy a nagyon részegeket nem engedi be. Mérnünk kellene itt is az alkoholszintet, mert hogy a szabály szerint 0,6 ezrelék fölött már nem jogosult szállásra a hajléktalan. Csak tudja, a szánalom nem igazán engedi az ilyen méricskélés. Bevallom, akinek csak tudunk, biztosítunk ágyat. Akinek tudunk...- csöng fülemben a vezetőasszony félmondata. De hány hely is van az Indóház téri, egyemeletes épületben? Ha a menedékhely ágyait összeadjuk az átmeneti szállás kínálatával, sajnos még száz elszegényedett polgár sem találhat itt biztos fedelet. Miközben tudom meg Szabó Katalintól - Szegeden mintegy 400 hajléktalant regisztráltak eddig, ám megítélése szerint számuk meghaladja a 800-at is. S hogy nekik hol jut hely? - Van közöttük olyan, aki nyáron szíves-örömest választja a táborozó életmódot. Olyat is ismerek, aki a Tisza parton, az Árvízi emlékmű alatt rendezte be panorámás lakását. De itt van Szegednek például a Sandokán. Híres egy hajléktalan ő, a Dóm tér környékét uralja. Télen pedig maradnak a lépcsőházak, az elhagyott kis zugok, vagy mondjuk a Szent István téri „Lordok háza". Az otthontalanok közül sokan nem is tudják, hogy az önkormányzat tart fönn olyan intézményeket, ahol meleg ételhez, vagy szálláshoz juthatnak. Éppen ezért szociális munkások járják a várost, hogy az információ segítségével is ellássák a hajléktalanokat - mondja Szabó Katalin, s már kalauzol is az Indóház téri épület emeletén. Ami véletlenül sem emlékeztet arra a gorkiji éjjeli menedékhelyre. Ez év júliusában nyílt meg itt az átmeneti szálló, s 21 férfi, valamint a földszinti lakrészben, 10 nó találhat otthonra benne. Három hónapig mindenképp. Saját ágya van, szekrénye, s kényelmüket szolgálja a konyha, mosógép, szárítógép. Az első harminc napban térítést sem kér az önkormányzat, majd napi száz forinttal kell kiegyenlíteniük a számlájukat. S akinek három hónap kevés ahhoz, hogy újra elinduljon az életben - mondjuk legalább egy szerény albérlet költségeit kitermelő munkát találva - az újabb három hónapra kaphatja meg a bentlakási engedélyt. Igazán rendezett viszonyok ezek, ebben az össznemzeti káoszban. Bár aligha Irigyli el a lakók kényelmét bárki is. De egyáltalán mitől mozdulhat valaki lába alatt akkorát a föld, hogy az Indóház térre váltson átszállójegyet - berzenkedik bennem a kérdés. S a vezetőasszony mintha kitalálta volna gondolataimat. - A férfiak főleg egy-egy válás után kerülnek olyan helyzetbe, hogy ellehetetlenül az életük. Korábban a munkásszállásokon találtak maguknak helyet, s mivel munkájuk is akadt, még negyven százalékos gyerektartás fizetése melletti is megélhettek valahogy. De ma már se szálló, se munka. Aztán a hajléktalan sors vár sok börtönből szabadultra, vagy az állami gondozás felügyelete alól kikerülő fiatalokra is. Ám általános recept nincs, itt minden sors külön kis tragédia. Kérdezze erről talán Józsi bácsit. Ő igazán sokat megért hajléktalanja a városnak. Ez biztos így is van, csak éppen Józsi bácsinak nincs nagy kedve a beszélgetéshez. Tört félmondatokban idézi föl válását, anyósát, aki kiüldözte régi közös lakásukból. Említi régen elfelejtett hentes szakmáját, és a Somogyi könyvtárat. Nem mintha Józsi bácsi lett volna a leglelkesebb olvasójuk, de a nagy épület tövében el lehetett lakni meleg nyarakon. Aztán jólinformált ismerősök ajánlották az átmeneti szállót, s lám, most 65 évesen már saját ágya van. - Olvasgatok, tévét nézek, fejtem a keresztrejtvényt - próbálom kihámozni mondandóját a félszeg suttogásból. Tibor viszont már sokkal beszédesebb. Konyhában, frissen sült krumpli mellett beszél mesél állami gondozottként leélt évekről, a kitanult hegesztő szakmáról, egykor volt gyárakról, ahol még munkát is adtak. - De ma mát a kutyának se kell a szakmunkás. Néha egy-két hónapra felfogadnak, de a bérek olyanok, hogy azért dolgozni nem érdemes. Adnának 130-140 forintot egy órára, abból meg vonják az adót, a tb-t, a melósnak meg semmi se marad. Télen meg ugye fekete munka sincs, hát tgy állunk - tárja szét a kezét Tibor. És hogy merre tovább? - Mit tudom én. Hiszen ebben az országban a kormány se tudja, mit akar csinálni, milyen lesz itt a jövő. Csak hozzák a döntéseket, és eszükbe se jut, hogy ettől hány ember sorsa nyomorodik meg. Mert higgye el nekem, keresnék én tisztességes munkát, csak éppen 36 éves vagyok. A közvetítőben meg azt mondják, csak harmincöt évesig keresnek embert. Vagy pályakezdő legyen, mert azt lehet éhbérért is dolgoztatni - erősödik a düh Tibor hangjában. Konyhatársai pedig nem kommentálják mondatait. Mint ahogy egészen csöndes a szálló minden szobája. Elkalauzolnak a háromágyashoz, ahol a szálló absztinensei alhahatnak. A legnagyobb teremben pedig éppen tíz ágy váija a gazdáját, de a lakók inkább a másik szoba tévéje előtt ücsörögnek. Fotóst látva gyorsan elfordítják az arcukat. A kérdésekre pedig egyszavas válaszok érkeznek, vagy annyi sem. S a békés melegben nincs is kedvem faggatózni. Inkább az ágyakat nézem, a kis szekrényeket, a székeket és a falat. Aki csak e ház homlokzatával szembesült eddig, el sem hinné, milyen tisztaság ural itt minden négyzetmétert. De nem is ez a legmeglepőbb számomra ebben az öreg épületben. Hanem az orvosi rendelő. Valahogy nem számítottam rá. - Pedig erre vagyunk talán a legbüszkébbek - hallom az igazgatónőtől. - Mert ilyenre az országban sincs sok példa. Ez a hajléktalanok háziorvosi rendelője. Ahol mindenki ellátást kaphat, függetlenül attól, hol lakik, honnan jött és hová is tart. Itt nem kérnek tb-kártyát, csak gyógyítanak. És nem csak szegedieket. Tudja, a hajléktalanokat tulajdonképpen semmi nem köti egy-egy településhez. Van közöttük olyan, aki bebarangolja az egész országot, és azt nézi, melyik városban jobb a szociális gondozás rendszere. S ilyen szempontból Szegedet jó célállomásnak tartják. • Szeged falán többet áldoz a hajléktalanjaira? - Bizony többet. Meg aztán nálunk van két olyan agilis vezető, mint Majláthné Éviké irodavezető a városházán, és a Humán Szolgáltató Központ igazgatója, Papp Istvánná, aki minden lehetséges pályázaton mergpróbál pénzt szerezni a legszegényebbeknek. És nagyon jól csinálják, mert a Népjóléti Minisztériumtól kaptunk már 2 milliót a nappali melegedőre, 3 milliót erre az orvosi rendelőre, és most egy milliónál is többet a téli válságkezelésre. Jó is, hogy ez szóba került, mert így elmondhatom, hogy Szegeden egyetlen hajléktalannak sem kell éheznie ezen a télen. Keresse föl létesítményeinket mindenki bátran, forró tea, ennivaló kerül az asztalra. Nálunk, az Indóház téren éppúgy, mint mondjuk az Algyői út 3. alatt. • Gondolom, egyéb segélyek is érkeznek rendszeresen. - Valóban vannak önzetlen támogatóink, de a segély az soha nem rendszeres. De például a Pick Rt. vagy mondjuk a Papagáj üzletház sokszor, s jó szívvel enyhített már az otthontalanok gondjain. Bözsike azonban erről keveset tudhat. Bözsike ugyanis egészen új lakó, ottjártunk napján költözött be a hajléktalan szállóba. 9 Miért is? - faggatom, de ó válasz helyett inkább csak lehajtja a fejét. Aztán szép lassan mégiscsak előbújnak válasznak szánt szavai. Anyjáról beszél, aki hol elüldözi otthonról, hol hazahívja. De ez utóbbit leginkább csak a nyugdíjam miatt teszi, hogy elvehesse - panaszolja Bözsike. Aki 19 éves. És - mint mondja gyenge az idegrendszere, ezért kapja a nyugdíját. A múltja - nyolc év kisegítő iskolában, majd munka a fonalmentőben. S egy gyerek, aki már állami gondozásban készülhet az életre. A jövője pedig? - Majd itt összeszedem magam, és találok munkát is - bizakodik a földszinti átjáró sötétjében, miközben a konyhában otthonosan mozognak a régebbi lakók. Asszonyok. Ki harminc évesnek látszik, ki hatvannak. De az életkor pontos számai felől illetlenség lenne kérdezősködni. A karácsonyról viszont kötelező. Hiszen ott az igazgatónő asztalán az adventi koszorú, s az emeleti folyosón is valaki éppen az ajándékokról beszél. - Hát bizony a karácsony nálunk nagy ünnep - mosolyog az ajtó előtt cigarettázó férfiak tekintetétől kísérve Szabó Katalin. - Ilyenkor kis ünnepséget tartunk, szétosztjuk az adományokat, s a vacsora után kap mindenki egy pohár bort is. Tavaly például a MÁV ebédlőjéből hoztuk az asztalokat, s még karácsonyfát is állítottunk a menedékhelyen. Remélem, az idén még kellemesebbre sikerülhet az ünnep, hiszen ez lesz az átmeneti szálló első karácsonya - köszön el tőlünk az igazgatónő, s még egyszer kéri: írjuk bele a riportba, hogy Szegeden minden hajléktalan számíthat meleg ételre. • Csak meg ne fagyjon vacsorától reggeliig...sóhajt föl belőlem a keserűség. - Hát igen, csak meg ne fagyjon...- bólint Szabó Katalin, s alighanem ő is azokra gondol, akik a lépcsőházak koszos szegleteiből bújnak elő a karácsonyi hajnalokon. Akiknek már nem jut hely a hajléktalanok szállóján sem. Mit is mondott? Hogy nyolcszázán vannak? Igen, nyolcszázán, csak itt Szegeden. Legyen napfényes, meleg karácsonyuk... Bátyi Zoltán