Délmagyarország, 1996. október (86. évfolyam, 229-254. szám)

1996-10-22 / 247. szám

10 EMLÉKEZÉS KEDD, 1996. OKT. 22. Határ Gyözó: író, költő, filozófus, műfordító, építész. A huszadik századi magyar irodalom egyik legeredetibb alakja; írói tevékenysége vagy a börtön és a kitaszítottság, vagy az emigráció miatt mindig távol került a hazai irodalmi folytonosságtól. Háború előtti kéziratait elkobozták, majd elvesztek a budai bombázáskor. 1943-ban Csodák országa Hátsó-Eurázia címú regénye miatt, amelyben kormánygyalázó kitételeket fedeztek fel, bebörtönözték és öt év fegyházra ítélték. Később a sátoraljaújhelyi börtönben lázadásba keveredett s csodával határos módon szabadult meg. A háború után kezdettől szembe került a kommunista kurzussal: verseskötetét (Liturgikon) és regényét (Heliáne) zúzdába küldték. 1950-ben tiltott határátlépés miatt ismét börtönbe került. Szabadulása után mérnöki, majd műfordítói munkából élt. Az 1956os forradalom leverése után elhagyta az országot: rövid bécsi tartózkodás után Londonban telepedett le. Életmüve az emigrációban teljesedett ki. 0 Engedje meg, hogy az életútjáról faggassam, és ne a legszebb napokkal kezdjem, hanem onnan, hogy 1943-ban börtönbe csukják, a külvilágban meg folyik a háború. Mit várt a békétől? - Életem virágba borulását, azt vártam a békétől. Negyvenháromban első fokon halálra Ítélve töltöttem két hetet a zárkában, s ezalatt azzal a gondolattal foglalkoztam, vajon milyen érzés, amikor agyonlövik az embert. A fellebezés ugyan meghozta gyümölcsét, s levették az ítéletet, de a „felszabadulásom" így is azt jelentette, hogy elmúlt a lidércnyomás, nem voltam többé halálra ítélve, hanem az élet minden kapuja kinyílt, végig a Propileákon lobogtak a lángok - és boldog voltam. 0 Ezt a boldogságot jól elrontották. - Egy kis gikszerrel kezdődött; habár mulatságos, hogy milyen jelentéktelen dolgok keresztezhetik az ember útját. A véletlen még 1943-ban a sátoraljaújhelyi börtönben összehozott egy Gájer Imre nevű vasesztergályossal, aki eredetileg a földalatti kommunista pártnak volt egyik - különben szegedi születésű - korifeusa. Igazi melós, ugyanakkor dantoni jelenség volt. Kitűnően beszélt spanyolul és franciául, 12 évet töltött Argentínában. Összebarátkoztunk; nem kerestük a barátságot, de a véletlen egy zárkába vetett. Ebből még nem lett volna semmi, ha Gájer Imre korábban, a spanyol polgárháború után össze nem rúgta volna a port Rajk Lászlóval. Úgy tudom, egy kollektfvaszavazáskor Rajk ellenében mellette voksolt a többség: Rajkot sokan lenézték, hiszen csak géhás volt és sosem harcolt. Állítólag Rajk ekkor megfogadta, hogy ezt megtorolja. A hatalomátvétel után Gájer Imrét mindjárt internálták, és mindenkire, aki vele egy zárkában volt, attól kezdve sötét árnyék borult - kivált énrám. Lépten nyomon volt valami baj, amit erre lehetett visszavezetni. Határ Győző a lét elviselhető súlyáról Az élet virágba avagy árnyékba borulása Határ Gyözó: „Noha elszakíthatatlan, kábelvastag szálak fűznek a magyar honhoz, mindig arra törekedtem, hogy európai szellemiséget és világhorizontokat képviseljek." (Fotó: Nagy László) 0 Ez az árnyék követte 1947-ben is, amikor már a Magyar Téka kiadta első regényét, a nagy vitákat kiváltó Heliánét? - No de, node! Hogy mi volt erre a hivatalos reakció, azt is tudni kell! Király István megírta iránykritikáját a kommunista párt Csillag című havi folyóiratában. Az iránykritika műfaja azt jelentette, hogy akiről abban lesújtót írtak, az elvesztette az állását, megélhetését és lehúzhatta a rolót. Király István nem is csak engem fenyegetett meg, hanem egy hasonló novellám megjelenése miatt Illyés Gyulát, a Válasz folyóirat főszerkesztőjét is. A Heliáne kiadójára pedig politikai átkot szórt, ami azt jelentette: ha még egyszer tőlem bármit meg mer jelentetni, akkor a rendőrséggel csukatja be. Nesze neked, irodalmi kritika! A Csillag kritikája után már nem álltak velem szóba a szerkesztőségekben. Különben erről a Király Istvánról kitudódott, hogy az 1956-os forradalom győzelmes hetében felajánlotta szolgálatait a magyar kormánynak. 0 Mi volt az oka, hogy 1950-ben ismét a börtönt kockáztatva szökve akarta elhagyni az országot? - Mint mondtam, ebben az időszakban le voltam tiltva: fordításokból éltem. Ma is sok nyelven olvasok és beszélek, többek között oroszul is, még a háború előttről. De amikor kiderült, hogy az orosz fordítás megy, rájöttek, hogy én vagyok a szükséges rossz, akinek jobb, ha elnézik a múltját és kihasználják a képességeit. A Csillag szerkesztőségének berkeiből egyszer Kovai Lőrinc révén visszajutott hozzám, amit bizalmas beszélgetés közben Lukács György mondott rólam. így kell elbánni ellenségünkkel, je^_gyezte meg Lukács, tömni pénzzel, hogy jól érezze magát, annyi munkát adni neki, hogy ne is gondolhasson az eredeti trásra; s ha ügyesen paríroz, idővel egy Kiváló Munkás lesz a pártonkívüliek sztálini tömbjéből. És valóban annyi szerződésem volt, hogy négy évre előre be voltam táblázva. Egy szovjet-magyar társaságnak kellett fordítanom, amely egy patinás arisztokrata palotában székelt. A kocsifeljáró kapualjában oldalt volt egy alacsonyra helyezett kiadónyílás; amikor megérkeztem, az ablak feltolódott és egy kéz kiadta a fordítandót, majd bevette a készet. Arcot nem is láttam. Az egész helyzet vérlázító volt és nem is vitathattam, hogy éppen a Lukács által jelzett úton járok. 0 Lukács Györggyel nem találkozott azelőtt? - De igen. Elmondhatom, bár eléggé görbe történet. Amikor 1945-ben hazatért Moszkvából, meglátogattam, hogy segítségét kérjem akkor elkészült filozófusregényem sínretételéhez, őszinte irodaimári tiszteletből látogattam meg, nem sejtve, hogy a moszkvai emigráció rettegett intrikusához megyek, „Marx előimádkozójához", ahogyan Benedetto Croce jellemezte. Az audencia tíz percig sem tartott, ám másnap reggel idézés várt a rendőrségre, ahol ezután két éjszakát töltöttem kincstári vendégségben, s ezerszer is megkérdezték, mit kerestem Lukács Györgynél? Hogy őt védték-e tőlem, vagy éppenséggel őutána akart szaglászni a párt, azt nem tudom. A harmadik nap reggelén közölték, hogy a vád tévedés volt. 0 Ott maradtunk el, hogy nekiindult'a határnak, itt, Szegednél. Hogyanfogták el? - Az embercsempész ávós volt. Textiltechnikusnak adta ki magát, és azt ígérte, hogy 22 ezer forintért átvisz a jugoszláv határon, ahol már várni fog egy autó; ki sem szállok, visz tovább Triesztig. Kiskunhalason valami ürüggyel otthagyott, s az autó egyenesen a határvadász ávósok karjaiba vezetett. Velem volt az Őrző könyve című regényem egy kézirata is, azt felküldték Budapestre, s az Ávó értelmiségi osztálya másfél évre becsülte. Plusz másik másfél a bokorugrásért, így kerek három esztendőt kaptam. 0 Ha jól tudom, a szegedi Csillag után Miskolcra került, ahol Cziffra Györggyel együtt börtönmunkán építették a műegyetemet, majd Afárianosztrán kötött ki. Eközben egyáltalán nem kapott híreket, mondjuk írótársairól? - Ahogy vesszük: egyszer az építkezésről elszállítottak Budapestre, épp arra a helyre, ahol 1943-ban hűtlenségi peremet tárgyalták. Három napi magánzárka után egy rend polgári ruhát adtak; fel kellett vennem s tgy kísértek az írószövetségbe, amely már 1949-ben kizárt soraiból. A „fegyelmi bizottság" éppen Békés István ügyét „tárgyalta", aki ellen az volt a vád, hogy kizsákmányoló műfordítói irodát szervezett, s ennek én lettem volna az egyik négermunkása. Ezt kelleti volna bevallanom; ennek kedvéért az írószövetség pár percre ismét felvett tagjai közé. Persze nem tettem meg, s két nap múlva ismét csíkosban voltam. 0 Kíváncsi vagyok, elkerülték-e miután kijött? - Ki így, ki úgy. Börtönviselt ember voltam, nem volt ajánlatos velem találkozni. Nem is erőltettem ezeket a kínos találkozásokat. Volt aki magas lóról, a hatalomnak tett hűségnyilatkozat hangján szólított meg, miszerint reméli, ezentúl megbecsülöm magam, de volt eset, hogy korábbi barátom, költőfejedelmünk, amikor észrerevette, hogy vendéglői asztalához indulok, idegesen, kimérten sziszegte: legyek észnél és haladjak el úgy, mintha másfelé tartanék. Az ilyen jelenetek ellenére, több feketelistással együtt felkarolt egy irodalmi szalon, amelyet Solymos Ida költőnő rendezett lakásán. 0 No de ekkor ismét regényt Irt, az Anibelt. Valamennyi életremény csak kellett az íráshoz,.. - írtam, mert akkor még működött a mesélőkém. Az ember örömét leli abban, hogy működik a mesélőmirigye: jön és terebélyesedik a történet. Az Anibelt különben úgy írtam, hogy szabadulásom után egy évig mérnökösködtem, majd fordítóként lassan visszaszivárogtam az irodalom peremére. A kitűnő műfordító, Szőlőssy Klára kezdeményezésére beidéztek a fordító szakosztályra, ahol megalkudtunk, hogy vállalok munkát, de oroszból csak klasszikusokat fordítok, moderneket nem. Ekkor fordítottam le Stefan Heym amúgy hitvány propagandaregényét, a Keresztesek címűt, amelyet Keresztes vitézek címmel még emigrálásom után, 1957-ben is kiadtak, igaz, a körülményekre tekintettel Tatár Győző név alatt. 0 Közeleg 1956 tavasza, az olvadás, ahogyan Ehrenburg szavával akkor nevezték. Érezte ezt a politika-éghajlati jelenséget? -..Meg kell vallanom, nem figyeltem rá, pedig a lapokból már sejthető volt. Ennek oka az, hogy a kommunizmus akkor sem vonzott, amikor emberi arcot öltött. 0 Hol érte ötvenhat október huszonharmadika? - Visegrádon, Rabelais fordítása közben. Este telefonhoz hívtak; édesanyám volt és röviden ennyit mondott: „Ledöntötték a Sztálinszobrot. Fiam, gyere azonnal." Másnap hajnalban az utolsó induló távolsági bussszal mentem Budapestre, de a sofőr már nem volt hajlandó áthajtani a Margithídon. Magam keltem át, az átkelést megszakítva egy hasravágódással, mert a túloldalon gépfegyversorozat sepert végig. A nagykörútat feltépve, a szüleimet és Piroskámat a pincében találtam. 0 Hogyan döntötte el 1956-ban, hogy elhagyja Magyarországot ? - Sehogyan! Nagyon nehezen mentem el. Azt hiszem, aki akkoriban elhagyta az országot, az ugyanolyan spontán elhatározással indult el, ahogyan a népfelkelés is kitört. Mivel családalapítás előtt álltam, disszidálás helyett inkább azon törtem a fejem, hogy olcsón megvásárolhassak egy lakást az elmenőktől. Még akkor is lakás után jártam, amikor már engem is fenyegetni kezdett a forradalom leverése utáni megtorlás. 0 Mitől tartott? - Már keresett az Ávó, amelyről az hírlett, hogy újjáalakult, és bevette magát a szakszervezeti székházba. Onnan hívtak fel egy napon, Határ elvtársnak szólítva a telefonban, hogy fontos okmányt kellene fordítani; öt perc munka az egész. Rögtön tudtam, miről van szó; messziről kiszagoltam a kihallgató pincét. Ezután még kétszer próbáltak beinvitálni; a harmadik után meg kellett fontolnom, bevárom-e őket. Mérlegre tettem mindent, amire itthon számíthattam. Megvádolnak azzal, hogy a népfelkelők kérésére elfogott orosz katonákat hallgattam ki (ami valóban megtörtént, bár beszéltek ők maguktól: csak fordítanom kellett), nyolc évre leültetnek, s mire megtörten kijövök, arra a pár évre, amit szétvert vesével kibírok, dolgozhatok korrektorként Kádárék alatt. A Nyugat a világon semmit nem tett volna értem, mert a tiltakozó akciók csak a megigazult kommunistákért folytak: azokért a baloldali írókért, akiket az elvtársak bebörtönöztek. A nem kommunista bebörtönzöttek nem érdekeltek senkit Nyugaton. Aztán pedig az Ávó a peranyagomhoz elvitte volna féltett kézirataimat és biztosra veszem, hogy amíg Király István állami kritikus élt, tőlem egyetlen sort sem adtak volna ki Magyarországon. És hol folytattam volna ötvenhat után? Rabelais életörömét fordítsam azzal a világundorral, ami ebben az országos traumában ért? Mihelyt elhagytam az országot, házkutatást tartottak a lakásomon. 0 Úgy tudom, 1956 decemberére már megszervezték a határvédelmet. Hogyan sikerült átszökni? - Háromszor is megpróbáltuk a szökést. Először egy hajóskapitánnyal próbáltunk szót érteni, de hiába mentünk ki hajnalban a feleségemmel, a hajó nem volt ott. Másodjára a bécsi országúton vártuk a megmentő kamiont. Az egész napot ott töltöttük, s végül hazatakarodtunk, mert nem vett fel senki. Azután következett a vonat. Ha az se sikerül, akkor itthon rekedtünk volna. December 20-án egy csirkefogó embercsempész elvett tőlünk 25 ezer forintot és felültetett a győri vonatra, azzal, hogy majd a határon vár ránk. Győrött azonban a szerelvényt lekapcsolták és végigment rajta az ávó: akinek nem volt határsávigazolványa, azt teherautóra rakták. Már-már azt hittük, ez lesz a mi sorsunk is, amikor szerencsére volt annyi lélekjelenlétem, hogy fogtam Piroskámat és a vonat sötét oldalán lerángattam, s a vagon mellett megbújva vártuk amíg az igazoltatás elhalad. Ezután felszálltunk, bezárkóztunk a vécébe, s így jutottunk el a határra. Hajnalban egy idős vasutasné juttatott el minket többedmagunkkal osztrák területre: Deutschkreutzba. 0 Milán Kundéra cseh írónak regénye szól arról az érzésről, amit ő a lét elviselhetetlen könnyűségének nevez. Akkor következik be, amikor az ember kiszakad hazája történelmi és kulturális kötöttségeiből. Ön ismeri a lét elviselhetetlen könnyűségét? - Egyáltalán nem. A belső szerkezetem teljesen más, mint a Kunderáé. A lét nem elviselhetetlen könnyű; s azok a szálak nem szakadtak el, amelyek a hazához, a hagyományokhoz és a nyelvhez fűznek. Másfelől, noha engem elszakíthatatlan, kábelvastag szálak fűztek a magyar honhoz, mindig arra törekedtem, hogy európai szellemiséget és világhorizontokat képviseljek. Számomra Gibbon, Voltaire és Rabelais ugyanolyan értékek voltak, mint Csokonai. Velük, mindőjükkel van bebútorozva belső könyvtáram.