Délmagyarország, 1996. október (86. évfolyam, 229-254. szám)

1996-10-22 / 247. szám

KEDD, 1996. OKT. 22. EMLÉKEZÉS 11 • Kováts Józsefről vall Pető Ferenc „Hazámért halok meg!" A forradalom szegedi mártírja: Kováts József. (Archív kép) Október 23-án dél­után 4 órakor avatják fel a Szent-Györgyi Al­bert Orvostudományi Egyetem Dóm téri okta­tási épülete melleti park­ban az 1956 -os forrada­lom és szabadságharc szegedi mártírjának, Ko­váts Józsefnek a mell­szobrát. Az emlékmüvet az egykori harcostárs, az Egyesült Államokban élö hazánkfia, Pető Fe­renc avatja fel és leplezi le. Alább a „Kováts Jó­zsef emlékmű-alapít­vány" létrehozója, Pető Ferenc emlékezik az egykori jóbarátra és for­radalmárra. Beszélgetésünk végén a filozófus Pető Ferenc tanár úr ezt mondotta: „A magyar forrradalom világtörténeti jelentőségű volt!" Ez a mon­dat azért kívánkozik az íráj elejére, mert így könnyebb értékelni, megérteni azt az embert, akire Pető Ferenc emlékezni fog. Kováts Jó­zsefről van szó, aki nem csak 1956 mártírja volt, ha­nem az 1945-től a forradalo­mig terjedő időszak tanúja, akinek életét és gondolkodá­sát népe iránt érzett szeretete és szabadságunk, felszaba­dulásunk vágya határozta meg. Ugyanez elmondható Pető tanár úrról is: főként az 1946-47-es években sorra szervezte Szegeden és a me­gye más településein a nagy­gyűléseket, melyeken a megtévesztett és elkeseredett népet próbálta társaival fel­világosítani arról, mi vár rá­juk a kommunizmus alatt. Ebben segített neki Kováts József, akiről így emlékszik az egykori jóbarát és harcos­társ: — - Jóska introvertált, erő­sen és eredeti módon gon­dolkodó ember volt. Nem is­mert félelmet, nemcsak az életben, hanem az ideológi­ák zavaros ösvényén sem. Kimondta, amit gondolt, hi­szen látta, milyen sorsfordító történelmi helyzetet élünk. Mindig azt mondta, hogy ne­künk állni kell a sarat, ben­nünk bízik a nép. Egyszer Sándorfalvára hívtak minket, ahol szét akartak vemi ben­nünket. Jóska szervezte a vé­delmet, a három szónokot szabályos falanxban kísérte be húsz ember. Többszáz vé­res szájú kommunista ellen mentünk oda húszan, s már az egy órába telt, hogy beve­rekedjük magunkat a terem­be. Órákon keresztül üvöl­töztek ránk, mindenfélének elmondtak minket, majd amikor elfáradtak, akkor tudtuk elmondani a szónok­latokat. Jóska pedig eközben vigyázott ránk. S az életét is ez, valamint egy ehhez ha­sonló szegedi gyűlés pecsé­telte meg. A kommunisták keresték az értelmi szerzőt, irányítót, s rá esett a válasz­tás. 1947-ben letartóztatták, én nem is láttam azután, hi­szen a következő évben, mi­után kikerültem a vásárhelyi kopók karmai közül, mene­kültem az országból. Kováts József érzelmi ember volt. Sokat beszélget­tünk a történelemről, s ó pontosan látta az összefüg­géseket. S hiába volt orvos­ként tulajdonképpen termé­szettudós, mégis verseket írt, jó költő volt, s jó szónok. 1947. március 15-én az ipar­testüket székházánál tartot­tunk tízezer ember előtt egy nagygyűlést, s Kováts Jóska egy gyönyörű, mélyen a szívből szóló ünnepi beszé­det mondott. Úgy, ahogy azt csak egy fiatal mondhatja. Amikor Jóskát elfogták, s ezt már a fogolytársaitól tu­dom, másfél napig kínozták. Közben hatszor vagy hétszer fei kellett locsolni, s amikor magához tért, próbált beszél­ni a verólegényekkel, s mondta, hogy ti is emberek, ti is magyarok vagytok, gon­doljatok a következmények­re, nem gyilkolhatjuk le egy­mást semmiféle ideológia nevében. Amikor az ávósok látták, hogy semmifélekép­pen, még a kínzás hatására sem akarja aláírni a jegyző­könyvet, egyszerűen békén hagyták, nem bántották. Ez­után elítélték, s akkor szaba­dult, amikor Nagy Imre visszajött. A karrierje persze kettétört, nem lehetett orvos, s elment traktorosnak, majd kitanulta a könyvvitelt és Röszkén dolgozott. 1956-ban a Nemzeti Fel­szabadító Bizottság alelnö­kének választották meg, majd a forradalom után le­tartóztatták. Két évig azon­ban még fogva tartották: a kommunisták biztos emlé­keztek arra, hogy ez az em­ber verte őket valamikor. Holott a forradalom alatt a szegediek elfogtak negyven­valahány ávóst, s meg akar­ták őket lincselni. Kováts Jóska volt az, aki behurcolta őket a Csillagba, s ezzel mentette meg az életüket. A tárgyaláson viszont már 141 tanú volt ellene, s 21 mellet­te. Halálra ítélték. Persze, akkor is a kommunisták mondták meg, hogy ki lehet a védőtanú. A siralomházba már sem az édesanyja, sem a menyasszonya nem mert be­menni. 1958 október 6-án kísérte ki egyetlen egy bör­tönőr a bitófa alá. Az utolsó kívánsága szőlő és lágy ke­nyér volt. Szőlőt tudtak neki adni, de kenyér helyett csak zsemle volt. Jóska kötéllel a nyakán, még mielőtt kirúg­ták volna alóla a sámlit, ezt kiáltotta a mindenségbe: „Hazámért és népem szabad­ságáért halok meg!" Ez üze­net, ezt nekünk illik észre­venni, s illik ezen gondol­kodnunk. Lejegyezte: Arató László • Lázár György emlékei Egy verselő szegedi diák a forradalomban ,,Egykori professzoraim tartása, becsületes kiállása számomra ma is példa" (Fotó: Karnok Csaba) Lázár György A forradalom előestéje Micsoda este ez! Milyen csodás, nagy este! Fényében milyen messze látni, Ó, milyen messze, messze! Ellátni az egész hazára! Te szabadulni vágyó Magyar haza, Te, meggyötört, Te, újra élni vágyó! Hogy árad a tömeg! Az utca egyre önti, Szent lázadat nem tudja többé Már semmi gúzsbakötni! Soká hallgattál, szegény, Rabságban megtört nemzet, De az erőd nem törte meg: Sok, néma vágytól lett hatalmas, Sok szenvedéstől edzett. Jöjj, forrj egybe véle, Segítsd, segítsd e népet, Légy a Nép, mely itt ma este Saját útjára lépett, S a Forradaloméra, Hazát teremteni, Szabad Hazát, Saját Hazát, Magyar Hazát! Micsoda Este ez! Milyen csodás, nagy Este! Szent ébredés, Dicső, dicső, nagy eszme! Fényed betölti a világot, S oly messze ér lobogva: Az eljövendő, Szabad, szép holnapokba! (1956) A két egyetemista fiú a Deák Ferenc utcai bér­házban lakott. Édesany­juk nevelte óket. Édes­apjuk, az erdélyi falusi orvos korai halála után költöztek az anya szü­lővárosába, Szegedre. Az idősebb fiú, János gyógyszerészhallgató volt. Fivére, György az orvosi fakultásra járt. 1956 ószén a negyedik évfolyamra iratkozott be. 1957. március 12­én éjjel észrevétlenül lepték el a Deák Ferenc utcai házat a fegyvere­sek. „Melyikük Lázár György?" - kérdezték az udvari szobában az álmukbál felvert fivére­ket. „En vagyok" - fe­lelt a fiatalabb. A 22 esztendős diák két hétig volt 1 1 sorstársával együtt a Csillag egyik szúk cellájában. A földre dobott szalma­zsákokon éjszakánként csak „élivel fekve" fértek, ami­kor valaki mozdult, minden fölébredtek. Napppal, ha nem vitték óket a AVÓ -ra kihallgatásra, csendesen be­szélgettek. Lázár György, a SZOTE Kórélettani Intéze­tének professzora tegnap fo­gadott intézeti szobájában ­éppen megérkezett egy tu­dományos konferenciáról. Azt mondja, nem volt ó hós. De nem is sodródott. A fia­talság igazságérzete, a nem­zeti függetlenség és a de­mokrácia óhajtása vitte az auditórium maximumba, ahol megalakult az ország első forradalmi diákszerve­zete, majd az utcára, sokad­magával. Megragadta a tö­meg elemi erejű - Szegeden a szélsőségektől mentes ­jobbat akarása és méltósága. • Professzor úr azóta is ír verseket ? - Sajnos, nem. De remé­lem, hogy még fogok. Fiatal korban majdhogynem ter­mészetes, hogy az ember versel - én országos pályá­zatot is nyertem. A forrada­lom szelleme nagy ihlető, természetes volt, hogy az érzéseimet akkor versben is megpróbáltam kifejezni. Mindig úgy terveztem, hogy nem hagyom abba a vers­írást. Csakhogy a tanulmá­nyaim, aztán a pályám, a kutatásaim lefoglaltak. Rá­adásul csak az íróasztalnak írni - nagyon nehéz. Leg­alábbis azt hiszem, hogy ne­kem szükségem lett volna egy inspiráló irodalmi kö­zegre, ami a forradalom után nem volt megvalósítha­tó. Csak olyanok publikál­hattak, akik fölesküdtek az új rendszerre. • Miért gyűjtötték be '57 márciusában? - Utólag már tudom, hogy az új hatalom félt. Fél­tek, hogy márciusban újra kezdjük. Minden társadalmi csoport reprezentánsait be­gyűjtötték, pontosabban azokat, akiket találtak, akik itthon maradtak, vállalva a következményeket. Engem az évfolyamtársaim válasz­tottak meg vezetőjüknek másik két diákkal együtt. Mivel azon a gyűlésen nem is voltam jelen, sokáig azt sem tudtam, miért rám esett a választás. Korábban egy­szer az egyik professzorunk, Hetényi Géza beszélgetett velünk - úgy emlékszem, szünetelt az oktatás, de mi azért bejártunk a klinikákra. Azt mondta Hetényi pro­fesszor, próbáljuk összefog­lalni, mit akar a magyar egyetemi ifjúság. Nem na­gyon szólalt meg senki. Ak­kor már hallottuk hírét, mi történt Pesten, a Rádiónál és én azt mondtam: olyan ve­zetőket szeretnénk ebben az országban, akik nem lövet­nek a fegyvertelen tömegbe csak azért, hogy a hatalmu­kat megtartsák. Ez a mondat megmaradhatott a társaim emlékezetében - mert egyébként nem voltam sze­replő típus, ellenkezőleg, in­kább visszahúzódó termé­szetű. Tulajdonképpen időnk sem volt arra ezután, hogy különösebben szervez­kedjünk. A tüntetésekre spontán mentünk, aztán meg jöttek az oroszok. • Fegyvere volt? - Nem voltam a nemze­tőrség tagja, de diáktársa­immal akiknek fegyverünk volt, azok sem használtuk. A város forradalmi tanácsa nem szította, inkább csilla­pította a fiatalokat. Hogy Szegeden a Takaréktár ut­cai sortűzön kívül nem ke­rült sor véres eseményekre, az a várost irányító, mérsé­kelt, józan, becsületes em­bereknek, elsősorban is Perbíró professzornak kö­szönhető. • Kik voltak a cellatár­sai? - Egy fiatal fodrásztanu­lóra emlékszem, aztán MÁV-dolgozókra, ők töb­ben is voltak. Név szerint csak Joszt Istvánra emlék­szem, aki kendergyári mű­vezető volt és Perbíró pro­fesszor helyettese a forra­dalmi tanácsban. Valamivel korábban kiengedték, mint engem; megkérdezte hol la­kunk és vállalta, hogy édes­anyámat értesíti: épségben vagyok. Ma is hálával emlé­kezem rá - bár személyesen azóta sem találkoztunk. Őt később ismét bebörtönöz­ték. Az idei évfordulón re­mélem találkozunk, hiszen Kováts József emlékművé­nek felavatásakor mint a Pofosz megyei vezetőségé­nek tagja ő fog beszédet mondani. • Professzor úr pedig az emléktáblánál rendezen­dő megemlékezés szóno­ka lesz, a Magyarok Vi­lágszövetsége szegedi és egyetemi szervezetének elnökségi tagjaként. Nem lépett be a rend­szerváltás után a Pofosz­ba, vagy más szervezet­be? - Nem. • Ott volt, amikor a fegyverek eldördültek a Takaréktár utcában? - Az egész évfolyamunk ott volt, mert éppen valami évfolyamgyűlésen értesül­tünk az utcai demonstráció­ról és persze azonnal indul­tunk... Végigmentünk a Kossuth Lajos sugárúton, aztán vissza a színházhoz, ahol a Nemzeti dalt szavalta el egy színész. Emlékszem, egyik professzorunk, Kor­pássy Béla haladt az élvo­nalban és mások mellett ő volt az, aki próbálta a töme­get óvni attól, hogy a Szé­chenyi térre menjünk. Föl­mérte, hogy túl sok körülöt­tünk a fegyver. A tömeg ott tömörült a Takaréktár utcá­ban. Amikor a lövések el­dördültek, mindenki hasra feküdt, menekült. Mi, diá­kok elmentünk később az Ady térre, az auditórium maximumban volt ismétel­ten gyűlés, amelyen ugyan­csak a mérsékletre intették a diákságot a szónokok. 9 Folytathatta a tanul­mányait? - A professzoraink kö­zött olyan tartásos, karakte­res emberek voltak, akik mellénk álltak. A teljesség igénye nélkül: a már emlí­tett Hetényi és Korpássy professzor mellett ilyen volt Waltner Károly, aki pénzt adott azoknak a diákoknak, akik nem szegediek voltak, de nem tudtak hazautazni és nem volt itt miből élniük. Láng Imrét nagyon szeret­tük: a Il-es sebészet igazga­tó professzora volt - lefo­kozták docenssé a forrada­lom alatt tanúsított magatar­tása miatt. Vagyis azért, mert tisztességes és ember­séges volt. Neves akadémi­kus professzorom, Jancsó Miklós mellett lehettem de­monstrátor a farmakológiai intézetben,. Neki köszönhe­tem, hogy az egyetemen maradhattam. Akadtak ugyanis, akik fölhívták a fi­gyelmet „sötét múltamra", de Jancsó professzor ezt erélyesen visszautasította. Olyan tekintélye volt az egyetemen, hogy később sem próbálkozott meg azzal senki, hogy az én politikai múltamat felhánytorgassa. A megfelelő helyen ezt nyilván számontartották, de az egyetemen nem szenved­tem különösebb hátrányt. Karády professzor kórélet­tani intézetébe kerültem ké­sőbb, ami szakmailag jó váltásnak bizonyult. 9 Mi a fő kutatási terü­lete? - Összefoglalóan és rövi­den úgy fogalmaznám, hogy a szervezet nem specifikus védekező mechanizmusá­val, ezen belül a bakteriális endotoxinokkal foglalkoz­tam életem során. Egy évet töltöttem Selye János mont­reali intézetében a 70-es évek elején, ami nagyon hasznos volt. Szeretem a munkámat, elfoglalt va­gyok, de szívesen vállalom, hogy felidézzem fiatalsá­gom meghatározó élményét, a forradalmat és azoknak az időknek és embereknek a tisztaságát. Ezzel magam­nak és másoknak is tarto­zom. Sulyok Eresé bot

Next

/
Thumbnails
Contents