Délmagyarország, 1996. augusztus (86. évfolyam, 179-203. szám)

1996-08-17 / 193. szám

8 MILLECENTENÁRIUM SZOMBAT, 1996. AUG. 17. JJSárpátalja 1945 M\ előtt sohasem tartozott Ukrajnához. Ukrajna modern értelemben vett független államként nem létezett a Szovjetunió széthullásáig. Ukrajna (kraj) = végek - Moszkvából nézvést...) a XIII. században kezdett kialakulni, amikor a talárok megsemmisítették a kijevi nagyfejedelemséget, amelynek a végére az tett pontot, hogy a kijevi metropolita - a XIV. század elején Moszkvába települt. A mongol-tatár haderő nem volt képes a volhiniai-gallciai térség tartós megszállására. A litván nagyhercegség és Lengyelország foglalta el a Kijevszkaja Rusz - a kijevi nagyfejedelemség - korábbi területeit, amelyek közé azonban nem tartozott a mai Kárpátalja területe. Több évszázadon át lanyhultak-élénkültek a kozák függetlenségi mozgalmak, főleg az erőszakos lengyelesltés és kalolizálás ellen tiltakozva. A függetlenségi küzdelmeket az 1640-es években Bogdán Hmelnyicklj vette kezébe, megszervezte a kozákságot, s megnyerte a krimi tatár kán támogatását. Kíméletlen és sikeres harcuk után a kozák rada (tanács) 1654-ben Ukrajnának (a végeknek) Moszkvával való egyesüléséről döntött. Legközelebb, ha csak múló pillanatokra is, az első világháború végén került szóba Ukrajna függetlenségének akkor sem időszeni ügye. Ukrajnát, amely a háború előtt, 1910-ben egész Oroszország cukortermelésének hatvan százalékát adta, a harmincas évek elején Sztálin a kolhozosltással törte be. Az eredmény: 1932-33 telén 3-M millió (más adatok szerint 9 millió) ukrán halt éhen. A szovjet hatóságok ellenőrzött keretek között utat engedtek az ukrán nacionalisták magyarellenességének. Kárpátalja 1945-ös „visszatérésének" évfordulói Szovjet Ukrajna nagyszabású ünnepei voltak, amelyek ellen a magyar történészek még olyan mértékben sem tiltakozhattak, amilyenben „az ősi román földekhez visszatért Erdély" esetében ezt megtehették. A múlt századi nemzetfelfogás szerint gondolkodó, nagyon nehezen átjárható - szovjet típusú - határokat fenntartó, fiatal Ukrajna „újraegyesülését Kárpátaljával" megünnepelte tavaly is. A félévszázados évforduló alkalmából Leonyid Kucsma látogatott Kárpátaljára, s arról beszélt, hogy az „ oblasztynak" Ukrajnához vissza kellett térnie. Ez az elnöki látogatás is Ukrajna millecentenáriumi előkészületeihez tartozott, miképp az is, hogy az „ukrán Munkács" fennállásának ezerszázadik évfordulóját már 1994 májusában megünnepelték a jelenleg maffiaközpontként számon tartott város ukrán nacionalistái. (Domocki) Ungvár-Uzsgorod részeg éjszakája Kárpátalja és Ukrajna „újraegyesülése" negyvenedik évfordulójának transzparense Ungvár központjában, 1985-ben. (Petro Temetyev felvétele) Kovács Vilmos Verecke Ez hát a hon... Ez irdatlan hegyek közé szorult katlan. S az út... Kígyó vedlett bőre. Hány népet vitt temetőre. S hozott engem, ezer éve, Árpád török szava, vére bélyegével homlokomon... Szerzett ellen, vesztett rokon átka hull rám, mint a rontás. Perli-e még ezt a hont más? Fenyő sussan, lombja lebben; besenyőnyíl a mellemben, szakadékok; szakadt sebek, útpor-felleg: megy a sereg, elmegy, s engem hagynak sírnak... Agyékomból most fák nyílnak, fényes szemem kivirágzik, szájam havas vihari habzik, málló szirtbe temessetek, fejem alatt korhadt nyereg, két lábamnál lócsont sárgul ősi jognak bizonyságul, mert ez az út, kígyó bőre, kit nem vitt már temetőre, s ki tudja még, kit hoz erre, menni vele ölre, perre. (1967) Kovács Vilmos, irodalmunk kárpátaljai klasszikusa, Gát községben született 1927-ben. A hetvenes évek elején a kárpátaljai magyar irodalom történetét feltérképező tanulmányt közölt a szegedi Tiszatájban, emiatt a szovjet hatóságok folyamatosan zaklatták. Hosszan tartó, kínos áttelepülési huzavona végén, Kovács Vilmos rákban halt meg Budapesten, 1977 novemberében. Fóton nyugszik. Semmit nem tudunk arról, hogy a szlovák és a román diplomácia milyen sikereket könyvelhet el magának abban, hogy a Vereckei-hágón elmaradt a millecentenáriumi emlékmúavatás... Akiknek az ilyesmiről tudniuk kell(ene), azok nem beszélnek, a közember pedig emlékezetére hagyatkozhat: 1993-ban Michal Kovac szlovák elnök fölkereste ukrán kollégáját, aki ekkor Kravcsuk volt, és erotikus ajánlatot tett: „Egyeztessük magyarpolitikánkati" Michal Kovac azt szerette volna elérni, hogy ahol még mindig élnek magyarok, egy tömbben, vagy szakadozott, de nehezen kitisztítható foltokban, valamint foszladozó szórványokban, azok az országok működjenek együtt abban, hogy a magyar követelések kielégítését hogyan, milyen „technikával" lehet - viszonylag - szalonképesen megtagadni. Nem lett államközi szerződés az óhajból, de egy jó kívánság attól még kívánság marad: hallani is időnként tanácskozásokról, amelyeket „magyar ügyben" hívnak össze az utódállamok politikusai. Hiszen Ukrajnának is megvannak a maga benesi dekrétumai. Kárpátontúli Ukrajna Népi Bizottságainak első kongresszusa 1944. november 26-án, Munkácson keltezte azt a határozatát, amely kimondja, hogy a németek és mi, magyarok, a kárpátukrajnai nép örök ellenségei vagyunk. A határozat a kárpátaljai magyar lapokban késve jelent meg, és külön sajtótörténeti érdekesség, -hogy egy kicsit finomítva. A Munkás Újság például 1945. június 3-án közölte a november 26-ai manifesztumot, amely e szavakkal kezdődik: „Felvirradt Kárpátontúli Ukrajna örömteli történelmi napjaA diadalmas Vörös Hadsereg segítségével leráztuk a német-magyar fasiszták jármát. Ukrán földön véget ért a többszázéves magyar és mindenféle idegen elnyomás." Na, az utolsó mondatból a fordítói udvariasság kihagyott bennünket, magyarokat... A nemzeti gyűlölködéstől izzó dokumentum másik érdekessége ez a passzus: „Nagy igazságtalanság lenne, ha népünk ma is elszakítva élne szülőföldjétől. Szovjet-Ukrajnától, amikor Európa valamennyi nemzete a fasizmus, a hitleri zsarnokság, a faji ellenszenv ellen, nemzeti függetlenségért harcol", ők is: ezért kezdték el, a faji ellenszenv ellen harcolva, kollektív büntetésképpen kiirtani a magyarokat. Az ukrán manifesztum nem törvény, miképp Benes dekrétumai sem voltak jogi értelemben törvények, mégis késlekedés nélkül végrehajtották a bennük foglaltakat. Szlovákiában megkezdődött a magyarok ki- és áttelepítése. A szovjet eljárás közelebb járt az Endlösunghoz, a végső megoldáshoz, mint a csehszlovák: Kárpátalján a kétszázezres magyarságból negyvenezer férfit hajtottak el táborokba, az alsó korhatár tizenhat év volt, s az elhajtottak közül bizony kevesen, csak a legszívósabbak. a legszerencsésebbek tértek vissza. Ez volt a múlt, amelynél a vad jelen se különb. De a mához csak közelítve, kicsinyt még maradjunk a félmúltnál, a szovjet időknél. A hetvenes évek első évében Ungvár egyetemre járó fiatal magyar irodalmárai komolyan vették azokat a híreket, amelyeket a nagyvilágból és Moszkva felől a szabadság „fejlesztéséről" sodort feléjük a szél. (A szabadságot fejleszteni lehetetlen. Szabadság vagy van, vagy nincs.) Az ungvári magyar egyetemisták félig-meddig akkor már betiltott irodalmi szervezete, a Forrás Stúdió 1971 októberében beadvánnyal fordult a szovjet kommunista párt területi főemberéhez, és más vezetőkhöz. A magyarok jogait követelve a fiatalok azt is kérték, hogy a novemberi manifesztumot a megfelelő szervek helyezzék hatályon kívül: „amíg még vannak - lehetnek politikai analfabéták, akik nem értik, hogy a magyar nép és annak szovjet állampolgárrá lett része sohasem voltunk és nem vagyunk egyetlen más népnek sem örök ellenségei, hogy nem tartozunk felelősséggel a Horthy-kormányzat bűneiért, mint ahogyan az 1848-49-es magyar szabadságharc vérbefojtásáért sem az orosz nép, hanem a cári rendszer a felelős, addig nehezen tudunk szót érteni, maradnak a súlyos gondok, a magyar lakosság rossz közérzete, amely egyre riasztóbb méreteket öltő, tömeges kivándorlásra kényszerít." Zaklatás, rendőri atrocitások kezdődtek a beadvány után. A naiv ifjak azt hitték, hogy helyi túlkapás szerencsétlen szereplőivé váltak, ezért megismételték az akciót, s a Szovjetunió fennállásának ötvenedik évfordulóján, 1972 tavaszán második beadványukkal az SZKP KB PB-hez és a legfelsőbb tanács elnökségéhez fordultak. Az eredmény: egyetemi kizárások, kényszerbehívás a szovjet hadsereghez, állandósult rendőri érdeklődés, végleges útlevél Magyarországra... Ahogy Szlovákia a benesi dekrétumokat nem hajlandó hatályon kívül helyezni, ugyanúgy érvényben vannak a novemberi manifesztum megállapításai jelenleg is. Szerhij Usztics, aki ma is a Kárpátontúli Terület tanácselnöke, az ötvenedik évfordulón, 1994. november 26-án tette közzé a helyi sajtóban „Tisztelt kárpátaljaiak!" megszólítású levelét. Ezt írja benne: „Öt évtized telt el azon esemény óta, amely sorsdöntő lett a kárpátaljaiak életében. Kárpát-Ukrajna Népbizottságai I. kongresszusának 663 küldötte 1944. november 26-án aláírta azt a kiáltványt, amely kifejezésre juttatta vidékünk számos nemzedékének akaratát - azt, hogy egy családot alkosson Ukrajnával. Ezzel a történelmi okmánnyal befejeződött valamennyi ukrán föld egységes ukrán államba történő újraegyesülésének sok évszázados folyamata. Amíg azonban ide eljutottunk, hosszú és rögös utat kellett megtenni. A kárpátaljaiak ezrei áldozták fel életüket a szabadságért és a függetlenségért, a történelmi igazság diadaláért... Az újraegyesülési nyilatkozat elfogadásának évszázadokra emlékezetes napja örökre bekerült a történelembe. A kiáltvány alátámasztja földijeink magas fokú politikai öntudatát, Kárpátalja lakosságának egységét jelképezi." A hatalmon lévő ukrán politikusok, és olykor az ukrán sajtóban is szélsőséges nacionalistának nevezett, magyar szobrokat törő, uszító röplapokat terjesztő ukrán politikai alvilág figuráinak politikai mentalitásában nincs különbség a magyarok megítélésében. Hiszen milyen lényeges eltérés van a novemberi manifesztum - amelyre a terület elsó embere ma is büszke - üzenete, és aközött az 1991ben, szintén novemberben megjelent röplap között, amely így kezdődik: „A mi Kárpátontúlunkat szörnyű veszély fenyegeti. A volt pártokraták el akarnak adni bennünket Magyarországnak. A Magyar Kulturális Szövetség és a magyar 'Kárpáti Ruszinok Szövetsége' vezetői úgynevezett 'autonómiát' akarnak ránkerőszakolni, el akarják szakítani területünket UkrajnaAnyától. Magyar forintokon féktelen propagandát folytatnak azért, hogy a kárpátontúliak 1991. december 1jén a terület 'autonóm' státusára szavazzanak. Testvéreink és Véreink! Valóban elfelejtettük, hogyan gyilkoltak, hogyan kínoztak bennünket... Bejelentjük a magyar szélsőségeseknek és a ruszin magyarónoknak: ha nem akarnak Ukrajnában élni - le is út, fel is út... Az ukránok semmilyen 'autonómiát' nem engednek meg Kárpátontúlon." Autonómia nem is lett! A választási körútján Kárpátalján ígérgető Kravcsuk úgy tett, mintha meglepte volna a magukat „kárpátontúli ukrán hazafiaknak" nevező ismeretlenek röpcéjének éles hangja. De tetteiben Kravcsuk sem különbözött a névtelen hazafiaktól. Hiszen a nép elsöprő többséggel szavazott az autonómiára. Azonban minden papíron maradt, Kravcsuk pedig belemosolygott a mikrofonba, s megválasztása után azt mondta a népszavazásról, hogy az csupán közvéleménykutatás volt. Az ukrán nacionalizmus az oroszok ellen ma is csak hangfogóval mer megnyilvánulni. Pedig az igazi, mély sérelmeket az oroszoktól szenvedték el. Igaz, nekik kell hálásnak lenniük a védelemért is. De ennek a védelemnek köszönhetik, hogy az ukrán nemzet majdnem eltűnt, hogy az ukrán nyelv jelenleg abban a szakaszában tart, amelyben a magyar nyelv a reformkor idején lehetett, hogy az ukrán nacionalisták a kijevi parlamentben oroszul beszélnek, ha tökéletes fogalmi nyelvet akarnak használni... De Moszkvának nem ajánlatos üzengetni, Moszkva a lábukra lép. Kikapcsolhatja a villanyt, elzárhatja a gázt - és akkor mi lesz? Bármilyen deprimáló hasonlat is, Ukrajna most egy fazékhoz hasonlít, amelyet sértett, dühös, éhes és morgó emberek ülnek körül, annyira szorosan, hogy senki más ne férjen közéjük. Viszont a fazék üres. A morgás jelentős részét pedig nekünk magyaroknak, Magyarországnak szánják. Velünk szemben azt a dühüket is kiengedhetik, amit Moszkva felé nem mernek. Járta ez másképp is, mi még nem felejtettük el, de úgy látszik, az ukránok már tudni se akarnak azokról a bánatos szovjet pillanatokról, amikor Ungvár-Uzsgorod egy-egy részeg éjszakáján a magyar ivócimbora kebelére borultak, és zokogva elsírták: „Milyen jó nektek, magyaroknak! Van legalább egy anyaországotok. Van legalább egy fővárosotok! Budapest." Mindezek ismeretében hogy is lehetett komolyan venni, hogy az ukrán kormány majd betartja a vereckei emlékműállítás támogatására tett ígéreteit? Két évvel ezelőtt, '94 novemberében a lembergi „Geneza" (Genezis) nevű politológiai központ munkatársa, Oleg Neveljük a Szabadság Rádió ukrán adásában ezekkel a ma is érvényes szavakkal értékelte hazája függetlenségének első éveit: „...Ukrajnában rengeteg probléma merült fel: a gazdaság hanyatlása, a bűnözés teijedése, a régiók politikai szembenállása, szeparatista törekvések, például a Krím esetében... Sok kudarcot könyvelhet el a fiatal ukrán állam a külpolitika területén is. Ezt nem annyira tapasztalatlanságával, mint inkább identitásválságával magyaráznám. A többi utódállamtól eltérően Ukrajnának a gazdasági nehézségen kívül még egy pmblémával kell szembenéznie: a lakosság nemzeti összetételének változásával. A városok lakosainak többsége orosz nyelvű. (Harkov, Dnyepropetrovszk, Odessza, Luganszk, stb.) Krím, Donbász, Harkov és környéke, Odessza lakosságának nincs ukrán identitása, ezért nem is várható tőle, hogy a nemzeti eszme jegyében elviselje, tűije a gazdasági és más nehézségeket. Ezért a sokkterápia Ukrajnában olyan gondokba ütközhet, amellyel nem találkoztak sem Oroszországban, sem Lengyelországban, sem másutt. Ezért egyre inkább érezhető egy olyan eszme hiánya, amely nemzetiségi és területi hovatartozástól függetlenül egyesíteni tudná az embereket. A legmegfelelőbb volna a demokratikus, Európa-orientált Ukrajna eszméje, amely maximális jogokat biztosítana a nemzetiségi kisebbségeknek, amelyek az ukránokkal együtt alkotják az „ukrán nemzetet". Milyen gyorsan tudja ezt felismerni és magáévá tenni a keleti régió [Kijev - a szerk.] elitje, sokban ettől függ Ukrajna jövője." A sok reménytelen dolog között jól jött az ungvár-kijevi fővonalnak a vereckei emlékmű: ezt legalább meg tudták oldani. Hatalmat, erélyt, külpolitikai tekintélyt tudnak - színlelni. Attól kezdve, hogy az emlékmű építése megkezdődött, a történet már nem a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség magánügye, hanem Magyarország belés külügye. Magyarországot azonban saját millecentenáriumi ünnepe sem érdekli igazán. Különben is, mintegy másfél évvel ezelőtt a kárpátaljai és a hazai magyar sajtó hírül adta, hogy az ungvári járásban is lesz emlékmű: Szent István-szobrot avatnak az egyik faluban a millecentenáriumra. Abból se lett semmi. De ki emlékszik már rá? Domocki András