Délmagyarország, 1996. március (86. évfolyam, 52-76. szám)

1996-03-14 / 63. szám

CSÜTÖRTÖK, 1996. MÁRC. 14. ÜNNEP 9 Beszélgetés Deák Ágnes történésszel a reformkorról és az 1848-as forradalomról mint a jobbágyfiúból lett tanító Táncsics Mihályt számíthatjuk demokratának az 1840-es években. De az ó köreikben is későn, 184849-ben, és csak egy-egy személyiség révén kapott hangot a köztársasági gondolat. Egyáltalán nem kapcsolódott magától érthetően a polgári alkotmányosság a köztársaság gondolatához. Sőt, mint még látni fogjuk, az 1848-as forradalomhoz sem! A reformmozgalom és maga Kossuth is alkotmányos monarchiában gondolta el a jövőt. Szemere Bertalan köztársaságpártisága, vagy Petőfi felbuzdulása, hogy „akasszátok fel a királyokat!" egyáltalán nem jelentett átütő áramlatot. Két néptömb között • Az 1849-es Függetlenségi Nyilatkozat mégis kimondta a Habsburgok trónfosztását. Ekkor sem akartak köztársaságot? - Ez a reformmozgalom harmadik célkitűzésével, a modern nemzetállam megteremtésével van összefüggésben. Minden reformpárti tisztában volt azzal, hogy Magyarországnak két nagy néptömb közé beszorulva, magányos nemzetként kell boldogulnia. Kelet felől ott volt az erősödő hatalmú és terjeszkedő Oroszország, amely a reformmozgalom szemében a civilizációbeli elmaradottságot jelentette, Nyugatról pedig a német néptömb, amely politikailag nem volt egységes, de fejlett civilizációja révén félő volt, hogy bizonyos kulturális asszimiláló hatást fejt ki. Kossuth és köre előtt nem volt vitás, hogy e szorításban a magyarság önmagában túlságosan gyenge, tehát mint egy védőernyőre, szüksége van a Habsburg birodalomra. Amikor a reformkorban megfogalmazták a függetlenségi programot, akkor ezalatt nem a birodalomból való kiszakadást értették, hanem azt, hogy a Habsburg monarchián belül a lehető legnagyobb állami önállóságot érjék el. Az ország kívánatos új státusát perszonálunió formájában gondolták helyesnek, amelyben csak az uralkodó személye kötötte össze a Habsburg birodalmat Magyarországgal. Ezt a viszonyt meg is teremtették az 1848-as áprilisi törvények. A forradalmi kormánynak volt önálló hadügyi és pénzügyi tárcája, de nem volt külügyminisztere. Mégpedig azért nem, mert a külügyek irányítása a reformkor folyaA kor sajtója Magyarországon 1801-ben 8 hírlap és folyóirat létezett, ebből 4 magyar, 3 német és 1 latin nyelvű volt. Ez a szám 1830-ban 23-ra, 1840-ben 53-ra növekedett. 1830-ban a magyar sajtótermékek száma 10, 1840-ben 26; a németeké 9, illetve 18. A posta 1842ben már 12 ezer sajtóterméket szállított, s ennek több mint kétharmada, 9551 példány magyar volt. 1848 elején 59 hírlap és folyóirat közül a magyarok száma már 33 volt, míg a németeké csak eggyel növekedett, 19-re. A reformkor politikai mozgalmainak főbb lapjai: a liberális Pesti Hírlap, a konzervatív Világ (később Budapesti Híradó), a klerikális Nemzeti Újság. A reformellenzék több társadalmi csoportot átfogó tábora egy 1848-as karikatúrán mán is mindvégig az uralkodóhoz tartozott. A Batthyány-kormány végig ezt a perszonáluniós politikát követte, s ez elkerülhetetlenül vitákat is eredményezett. Például a bécsi kormány 1848 májusában arra kérte a Batthyány-kormányt, hogy vállaljon részt a birodalom 1848 előtti államadósságából. A magyar kormány és a képviselőház ezt kereken megtagadta, arra hivatkozva, hogy nem vettek részt az adósság felhalmozásában. A birodalom másik felének politikusai ezt igencsak zokon vették Magyarországtól, hiszen nekik sem volt beleszólásuk a császári adósságokba. Nos, a bécsi kormányzat 1848 augusztusának végén szakított az elnéző politikával és az önálló magyar hadügy és pénzügy megszüntetését követelte. Ennél is súlyosabb lépés volt, hogy 1849. március 4-én Bécs kihirdette az új császári alkotmányt, amely nemcsak hogy a perszonáluniós viszonyt nem ismerte el, de Magyarország mindenfajta különállását megszüntette a birodalmon belül. 1949 január-februárjában az osztrák kormánynak nyilvánvalóan úgy tűnt, a császári csapatok gond nélkül le tudják venri a magyar kormány ellenállását. Ismétlem, a magyar politikai vezetésnek nem volt programja sem a trónfosztás, sem a köztársaság. A Függetlenségi Nyilatkozat, amelynek révén 1849. április 14-én megtörtént a trónfosztás és Magyarország önálló államiságának kihirdetése, válasz volt az osztrák beolvasztási törekvésre. A Függetlenségi Nyilatkozat nem döntött Magyarország államformájáról. Az ország ném lett köztársaság. Kossuth kormányzó-elnöki tisztet kapott; márpedig a kormányzóság a magyar államjog szerint a monarchikus államformához kapcsolódik, arra az esetre, ha a trón nincs betöltve. Az érdekegyesítés gyümölcse • Mivel magyarázza, hogy abból a csoportból, amely a március 15-iforPolitizáló polgárok a pesti Rakpiacon 1845-ben radalmat kirobbantotta, a márciusi ifjak közül senki sem jutott vezető pozícióhoz 1848-ban? - Azzal, hogy az egész reformkori stratégia a törvényesség elvére épült. Az utókor ugyan könnyen összekapcsolja Kossuth Lajos nevét a március 15-i forradalmi felbuzdulással, a reformkori nagyok szemében azonban a rebellis márciusi értelmiségiek meglehetősen gyanús politikai csoportnak számítottak. A márciusi radikálisok és demokraták csoportjából Madarász László volt az egyetlen, aki 1848-49 első számú vezetői közé tudott kerülni. 1848 február-márciusában a reformkori vezetők stratégiája nem változott meg: legitim úton, királyi szentesítéssel kívánták törvénybe iktatni a modern Magyarországot létrehozó változtatásokat. Ilyen értelemben az 1848 áprilisi törvények a reformkor legutolsó aktusának számítanak. 9 Mit gondol, nem különös, hogy a legitimitásra törekvő reformkor egyik nagy szereplőjéből, Kossuth Lajosból lett a forradalmi Magyarország nagy vezetője, miközben a reformkori liberális ellenzék nagyjai 1848 őszétől már nem játszottak meghatározó szerepet a forradalom-szabadságharc eseményeiben? - Kossuth a negyvenes évek liberális politikusából 1848 őszén lett demokrata, amikor meghiúsult a legitim függetlenedés útja és nyilvánvaló lett, hogy Bécs katonai megoldást keres. Nem véletlen, hogy Kossuth és Szemere kivételével a reformkori liberálisok minden tagja háttérbe vonult. Batthyány lemondott, Széchenyinek nyoma veszett Döblingben, Eötvös báró elmenekült, és Deák is már csak képviselőként maradt egy rövid ideig a politikai színtéren. Ez jelzi a reformkor végét. A liberális reformer Kossuth Lajosból viszont 1848 ősze és 1849 tavasza demokrata népvezért csinált, és ettől kezdve élete végéig megmaradt következetes demokratának. Ez is mutatja az ő nagyságát: elvállalta a küldetést, amire abban a történelmi momentumban a nemzetnek szüksége volt. De a reformkori politikai stratégia sikere alapozta meg a forradalmi korszak konszenzusát. A reformkornak az érdekegyesítés volt az egyik fő jelszava: a polgári átalakulást úgy végrehajtani, hogy az a társadalom rétegeinek érdekeit lehetőleg ne állítsa szembe. A reformnemzedék vallotta, hogy a közös érdekeket kell megmutatni, és nagy eredménye, hogy ez a forradalom alatt sikerült. A forradalom idején a nagy átalakulás mögé a magyar társadalom minden rétege felsorakozott. Panek Sándor Deák Ágnes történész, a József Attila Tudományegyetem Új- és Legújabbkori Történeti Tanszék adjunktusa, az Aetas című történettudományi folyóirat főszerkesztője. Szabad Nép-félóra az ötvenes években Az olvasó szabadsága H

a sajtószabadság, akkor az olvasó sajtószabadságánál nincs fontosabb. Hogy megtudhatta azon a fényes napon, 1848. március 15-ikén: mit is kíván ő, vagyis a magyar nemzet. Ehhez „karizmatikus kézrátétellel" szabaddá kellett tenni a sajtót. És lehetséges volna, hogy a sajtó szabadságának ez az ideális állapota mindig ezekre a nagy pillanatokra korlátozódik? Azután pedig újság és olvasója éli a maga hétköznapi életét, a legváltozatosabb korlátok között küzdve a szabadságáért, amely egyszerre cél is meg eszköz is, hiszen a szabadságért csakis a szabadsággal lehet küzdeni. Az olvasó sajtószabadságához tartozik az is, hogyha nem tetszik neki ez a dolgozat, akkor felhőtlenül, és következmény nélkül átlapozza. Ne tessék derülni ezen! Az ötvenes években például semmilyen mértékben nem volt sajtószabadság, így az olvasó - az idősebbek még emlékeznek rá - követően vett részt a kommunista egyetlen párt, az MKP-MDP lapjának, a Szabad Népnek a közös olvasásán, az úgynevezett Szabad Nép félórán. Próbálta volna átlapozni az országépítés hangos híreit. Ha megteszi, postafordultával jön az ávó. A Kádár-korszakban finomodtak a dolgok, s immár nem davajgitárral lőtték a betűket az újságba, az okos és a buta cenzúra és öncenzúra működött. Akik eszesek voltak, pontosan tudták meddig mehetnek el - mások kevesebbel is beérték. Ha pedig valaki túl okos volt, és „túlfutott" volna, a cenzor, azaz a szerkesztő úr megóvta a későbbi problémáktól. Cenzori intézmény hivatalosan ugyanis nem létezett, azonban hangsúlyozták, hogy „a sajtószabadság a megrendelő szabadsága", s hogy „a kormányt pedig bírálni nem lehet". A megrendelő az MKP-MDP utód MSZMP volt, a vezető szerepű párt - a kormány pedig az ő központi bizottsága. És az első meg a második nyilvánosság, ha emlékszünk még e szavakra, jól kiegészítette egymást. Szabad Nép félórákat rég nem tartottak már: ezek voltak ellenben ama derűs idők, amikor a Szabad Nép jogutódját, a Népszabadságot közintézmény olvasói kötelezően fizették elő. A pártlap egyéni előfizetését pedig szinte lehetetlen volt lemondani. Űrlapokat küldtek a postáról, hogy miért nem akarja tovább járatni az ember a Népszabit, miért akarja lemondani, mivel elégedetlen... Más lap lemondásakor semmilyen érdeklődést sem tanúsított a hírlaphivatal. Ilyen előzmények után persze, hogy az 1990-ben szabadon választott kormány is nyomta, pontosabban nyomta volna a sajtót, hiszen a kisebb és nagyobb stílű figurák erre voltak nevelődve. Csak akcióikat elügyetlekedték, akit kilóra felvásárolhattak volna, azt elvadították, érdektelen semlegesből vad ellenségükké rugdosták. Aki néhány szolgaleiket pedig mégis pozícióba juttattak, az már a gyengeelméjűség határát súrolva volt alkalmatlan a feladatra. (Emlékezzünk például a halbiológusra, Horti József elvtársra, az MDF-es sajtócézárra, aki azzal Irta be nevét örökre a magyar sajtótörténetbe, hogy ő szüntette meg a legtöbb lapot egyszerre.) A 94-es választások előtt bedurvult Antall-Boross-kormány csúcsra járatva rádiót és tv-t, nemcsak önmagát nyírta ki totálisan, hanem betett a sajtószabadságnak is azzal, hogy egy olyan torz országos sajtópiacot hagyott maga után, amelyet egyetlen napilap, a Népszabadság abszolút túlsúlya jellemez, s ahol egyetlen bankvezér, Princz Gábor, a Postabank homlokba nőtt frizurás intelligense két tucat lap - többek között a Kurír és a Magyar Nemzet - fölött gyakorol tulajdonosijogot. Olyan időket élünk, amikor Aczél György nem az MSZMP csúcsán birtokolja a közjogokat, hanem a pénzszekrény kulcsembereként, és nem is Aczél Györgynek hívják, hanem például Princz Gábornak. Most nem az MDF, hanem az MKP-MDP-MSZMP jogutód MSZP a koránytöbbség pártja. Hornék korábban kezdték a szakmát, s nem követik el azt a hibát, amelyet Antallék folyton, hogy állandóan deklarálgatnak, borzolják a kedélyeket, ellenben nem csinálnak semmit. A mostani kormányerők igyekeznek nem borzolni a kedélyeket: némán és keményen nyomulnak a médiában. A tavaszváró, természetkedvelő tv-néző kapjon a fejéhez, s ne higgye azt, hogy amikor a legfrekvenktáltabb televíziós hírműsorban, a Híradó este nyolc előtti - egyre rövidebb? - kiadásában arról beszélnek neki, hogy ideje már, ideje már elkezdeni a szőlőben a munkát, akkor kedveskedni akarnak neki. Ha az alapvető hírműsorban elszaporodnak a színes anyagok, és arról látunk képeket, hogy mi lesz a fürdőruhadivat, s hogy a Galápagos-szigeteken beszélő delfinek tüzes karikán ugrálnak át, az mindig a könyörtelen politikai cenzúra jele. A szerkesztő számolgat a kéz- meg a lábujjain, ezt nem, azt nem, emezt se, amazt se, a műsoridőt azonban ki kell töltenie, akkor hát jöjjön a borága, a szoknyadivat, meg a delfin... A hírlapíró, ha egyik ma divatos irányzatba se akar beszállni, ha senkihez sem akar tartozni, akkor szinte lehetetlen helyzetbe hozza magát, már csak azért is, mert nem elég függetlennek lenni, annak is kell látszani. Ez pedig már tényleg nem megy. Ha az egyik pártról meg a másik intézkedésről ír elítélően, akkor azzal válaszolnak, hogy biztos azért, mert amazokhoz tartozik. Ha azután a következő cikkben amazok kerülnek terítékre, akkor majd ők fogják állítani, hogy csak azért írja, amit ír, mert emezeknek adta el a lelkét. Ha pedig sorra olyan kormányok gyakorolnak hatalmat, amelyek azokat az embereket ültetik kulcspozícióba, akik az ilyen körülményeket szándékosan fenntartják, akkor nagyon nem könnyű azt bizonygatni, hogy sajtószabadság van. Noha nincs intézményes cenzúra, sőt törvény szavatolja a vélemény nyilvánítás szabadságát, a publikálási jogot... Ha Ön, Kedves Olvasó, fellelkesedik a márciusi szélben, s úgy dönt, hogy független, szabad, mértékadó lapot fog indítani, senkitől nem kell erre - még egyelőre! - engedélyt kérnie, senki nem akadályozhatja meg a nagyszerű vállalkozást, kizárólag a pénz. Ha nincs elég pénze, nem fog független, szabad és mértékadó lapot kiadni. Ez ilyen egyszerű. X s a pénz nemcsak a bankoknál meg a E tulajdonosoknál van. A sajtópiac másik nagy szereplői a hirdetők. Akik anyagilag fel tudnak futtatni egy lapot, ha hónapokon, éveken át oda adják a hirdetést, a vele járó súlyos pénzekkel, tíz, húsz, harminc, negyven és ötven milliókkal. De a biznisz elsülhet fordítva is. A hirdetők meg tis tudnak fojtani egy lapot nem csak nálunk, Nyugaton is -, ha a politikai vonala nem tetszik már nekik, s úgy döntenek, hogy kiveszik belőle a hirdetési pénzt, mint egy pillért az épület alól. Miközben ünneplünk, ne feledkezzünk meg arról, hogy az olvasók és az írók meg újságírók sajtószabadsága egyazonfogalom, és pontosan olyan mértékben a miénk, amilyen mértékben újra és újra meg tudjuk szerezni magunknak.