Délmagyarország, 1996. március (86. évfolyam, 52-76. szám)

1996-03-14 / 63. szám

10 ÜNNEP DÉLMAGYARORSZÁG CSÜTÖRTÖK, 1996. MÁRC. 14. Móricka törvénye H

orváth Dezső író, újságíró 1969-től lapunk munkatársa. Munkásságának legfőbb jellemzője az Ember iránti szenvedélyes kíváncsiság. Ez az érdeklődése sem az évekkel, sem a tapasztalatokkal nem lanyhult. Nem véletlen tehát, hogy első számú - a hazai újságírásban sajnálatosan kiveszőben lévő - műfaja: a riport. Horváth Dezső az úgynevezett hétköznapi emberben és annak mindennapos életében képes felfedezni a mindannyiunk számára érdekes egyszerit és az emberi lét természetére mutató általánost. Riportalanyait előszeretettel választja a vidék, a kistelepülések, a csak madárjárta tanyák világából, de éreklődéssel fordul a művészek és a tudósok, általában az alkotó emberek felé is. Kollégánk tegnap vette át munkássága elismeréseként a Táncsicsdíjat. Ebből az alkalomból közöljük mostani írását. Pályám emlékezete?; Fogságom naplója? Ádáz indulatok nélkül, csöndes nyugalommal kezdem visszakérődzését huszonöt évemnek. Nem azért, mintha a huszonötös szám kábulatba és ámulatba ejtene, inkább csak azért, mert közeleg a hatvan. Mire ideér, szeretném kitenni az Írás végére a pontot. (Szoktam is mondani mindenkinek, a legfontosabb tétele minden írásnak, hogy kezdjük nagybetűvel, és tegyünk félre egy pontot, legyen mit a végére kitennünk. Ha ez a két föltétel nincs meg, nincsen írás. Már félre is tettem.) Szó, ami szó, a huszonötös szám se közömbös. Azért nem, mert amikor beléptem a céghez, találkoztam valakivel, aki már akkor tizennyolcadik évét nyüstölte ott. Uramisten, ennyi ideig ki lehet ezt bírni? A fene se gondolta, hogy megérem a huszonötöt is. Amikor tíz évvel ezelőtt az élettől búcsúzkodtam, főleg nem. De mit akarok egyáltalán? Még újságíró se voltam, sőt álmomban se gondoltam, hogy ide jutok valaha is, elmentem Bélával a dorozsmai ciágánytlepre. Akkortájt kezdett hozzám szokni a fényképezőgép, vittem azt is, és kattogott is annyit, mint egy csöndesre fogott géppuska. Béla későbbi írások kérdéseit hordta magával. jól megfértünk már akkor is egymás mellett, ő azonban belelkesedett, és elkottyantotta fontos helyen, hogy jó lenne alaposabban belekóstolni a cigányvilágba, és ki is adni, ami lemegy a torkunkon. Két lábbal nyomták vissza bele a szándékot: - Hogy aztán a pofánkba vágjátok, mi? Akkoriban a legtöbb rázós dolgot így fogadták. Se ő, se én nem voltunk ilyen harcias lelkülettel fölszerelkezve, csak azt hittük, ha kimondunk valamit, jót teszünk vele. Most is fenyeget a veszély, mondja majd valaki: - A pofánkba akarod vágni? Most se akarom. Ezt se akarom. Csak kimondani szeretném, volt huszonöt dolgos évem ezen a pályán. És talán jön hozzá még másfél, bár a Teremtő akaratába nem illik beleavatkoznia senkinek. Lehetne több is. A pofánkba vágni? Van egy közmondása Szegednek, hihetetlen bátorságra szokták emlegetni: szemébe mondom, mint dorozsmai ember- agyfknak! Minden gyíkok, reszkessetek! Eszembe jut gyerekkorom legbugyutább vicce. Lehet, hogy akkor is szakállas volt már, amikor hallottam, azóta egyfolytában kopott, senki nem nevet már rajta, de változatlanul szívesen idézem föl. Átmegy Móricka az utca másik felére és megkérdezi: tessék mondani, melyik a túlsó oldal? Az, mutat vissza az atyafi. Nem lehet, az előbb ott kérdeztem meg, és azt mondták, ez. Ha már nem lehet nevetni rajta, legalább gyönge filozófiája maradjon meg. Minden attól függ, honnan nézzük! Ez pedig arról jut eszembe, hogy a minap hallottam valamit, ami szigorúan rám vonatkozott. A mi házunkban a belső hangvezetés a legtökéletesebb, ha valaki kimond valamit, öt perc múlva biztosan eljut oda, ahová nem kellett volna. Ahogy az újság is eljut oda mindig. Egyik kollégám mondta el a másik kollégámnak, hogyan is történt, amikor fölmentem a Délmagyartól a Hírlaphoz. És hogyan jöttem vissza? A puszta tény igaz volt, valóban fölmentem, és jó idő múlva tértem csak vissza, egészen más állapotokat találva idelent, de az összes körítés másként esett. Aki elmondta neki, már megrágta az akkori eseményeket, és a maga szempontjai szerint értelmezte. Aki a legvégén nekem mondta el, még ráfejelt egy nagy adagot. Nézeteltérésünk támadt éppen a visszatérés miatt az első elmondóval, úgy forgatta tehát a szót, hogy az övé legyen az erkölcsi győzelem. Aki hallgatta, mindent elhisz, ami hihetően hangzik. Magam viszont éppen a saját tisztességemre vagyok kényes, ha egyáltalán kényes lehetek még akármire, sok-sok kudarc után. Természetes tehát, hogy az ő rajzolata még vázlatként se jöhet szóba előttem. Gondolom, az én olvasatomban a másik oldal ugyanúgy csak hibát talál. Móricka törvénye szerint a túlsó oldalról nézve az én oldalam látszik túlsónak. Van egyáltalán innenső oldal? Vanni van, mert lennie kell, de az egyesegyedül csak nekem innenső. A világ összes többi emberének túlsó. Ha nem utcáról, hanem magamról van szó. Kimondhatatlanul kisebbségben vagyok. Mindenesetre a megveszekedett innenső oldalra hívom meg, kedves olvasóm. Most éppen ketten vagyunk! Ez már önmagában világcsoda. Mesebeszéd ez, ezt se tessék elhinni! Hogyan is szól a meglehetősen rokokós versezet? Gimnazista korom óta őrzöm, a hely szellemeként. Nem nagy bölcsesség, Mórickáéknál elmegy azért: Élte édességét kétszeresen issza, Ki gyönyörködve néz az elmúltra vissza. Gyönyörködni akarok még egyszer, régimódi stílus nélkül, leginkább ez csirizezi alattam a széket. Beszegődtem Erősen bajban vagyok. A magam sorsát írom, de sok más sors keresztezi az enyémet. Nevek nélkül nem élhetek, ha viszont nevet írok, mindenki belém köthet, és mondhatja, leginkább az ő képébe akartam vágni bármit is. Megismétlem, nem akarok, de válogatok tehát: van, aki saját nevén jön elő, van, akit most tartok pótkeresztvíz alá. A keresztvizet is lehet keresztelni, meg is teszem szabad akaratom szerint. Eddig nem volt ilyen természetű sajtópöröm, nem akarok most se megágyazni egynek se. Listára írom tehát, melyik névnek mi az igazija, hogy legalább én ne keverjem össze. De az igazság azért igazság maradjon. Most az egyszer az én igazságom. Az innenső igazság. Azt mondta Laci egyik januári napon, hogy magához szólított az Úr, elvtársi képben. Arra kér, menjek át hozzá. (Szegény Lacit éppen a napokban szólította magához véglegesen az Úr. Elmentem a temetésére, a Farkasrétibe.) - Nem is ismerem, ő se ismer engem. Nem megyek. - Csak addig nem ismeritek egymást, amíg kezet nem fogtok. Beszélni akar veled. - Miről? - El akar csalni. - Hová? - Újságírónak. - Engem? Te meghibbantál? - Lehet, mert én ajánlottalak neki. - Soha nem akartam újságíró lenni. - Mással is megesett már. - De én most se akarok! - Ki lehet azt is bírni. Legalább beszéljetek egymással. Átmentem. Avval a konok keménységgel, hogy ennél fölöslegesebb utam még nem volt, és talán nem is lesz. Soha nem voltam még ennek a háznak a földszintjénél följebb. Ott lent is kínos dolgok történtek velem. A tévének nyomtam a gombot, jött a távirat: Keeszitsen 30 meeteres riportot a szegedi sajtoohaaz klubjaanak avataasaarool. Magamban feleltem rá, katonásan: eertettem! Elmentem, fölvettem, amit jónak tartottam, és elkezdtem összepakolni. Mindenes voltam, szerkesztő, rendezó, operatőr, fővilágosftó, alvilágosító, szövegíró, postázó egyszemélyben, könnyen boldogultam tehát. Odajött hozzám a kiadó igazgatója, megköszönni sürgéseimet, és hívott a belső terembe, ahol terített asztal várta az újságírókat. Azokat az asztalokat szerettem legmesszebbre elkerülni mindig. Addig-addig huzakodtunk, végül beadtam a derekamat. A szükséges előkelőséggel tuszkol előre az igazgató, látom is bent a hosszú asztalt, és sok újságírót is látok, sőt azt is, hogyan kezd süllyedni szégyenében kísérőm. Mert a hosszú asztalon akkor már egyetlen falat nem volt. A macska nyalogatja, úgy a száját egerészés után, ahogy a körbeállók törülgették. Ez azonban a földszinten történt. Följebb talán nincsen terített asztal. Mindenki jól megnézett, amíg a főnöki szobába beértem. Viszonosság is volt a dologban, én is jól megnéztem mindenkit. Mert az biztos, hogy még egyszer ide nem jövök, legalább lássam, mit az, amit most készülök nem elfogadni. A másik oldal viszont úgy nézett, hogy én vagyok az új madár, aki az utcáról jön. Móricka szerint a túlsó oldalról. Vannak kínos találkozások, és vannak olyanok is, amikor fél perc múlva úgy érzi a magamfajta, ezer éve ismerjük egymást. A mostani, a főnöki, ilyen volt. - Hallom, nem akarsz újságíró lenni? - Soha nem akartam. - De azt mondják, jól írsz. - Köszönöm, mert nekem még ezt se mondták, de a kettő nem föltétlenül függ össze. Láttam én már nagyhírű újságírót, akinek nem lehetett elolvasni egyetlen írását se. - Mióta forgatod a tollat? - Palavessző kora óta. Amióta olvasni tudok, azóta írogatni is próbálok. - Ilyen ember kell nekünk! Falusi gyerek vagy? - Nem látszana rajtam? - Mert a mezőgazdasági rovatba tennénk. Most lesz nyolcoldalas az újság, négy új munkatársat vehetünk föl. - Itt van a baj mindjárt. Falusinak falusi vagyok, de a nulláslisztet a műtrágyától nem biztos, hogy meg tudom különböztetni, és a disznók nászáról se szeretnék ódákat írni, tehát a mezőgazdasági rovat biztosan nem nekem való. Földünk se volt soha. - Te készültél, vagy most találod ki? Nem is az lenne a dolgod, a mezőgazdaságra van emberünk, az Imre. - Akkor miért mondtad az előbb? - Ami a körtöltésen kívül van, az nálunk mezőgazdaság. A falusi emberekről kellene írnod. - Most én kérdezhetem: te készültél, vagy most találod ki? Mert jó nagy kukacot akasztottál a horogra. - Kapd be nyugodtan. Jól jársz te is, és jól járunk mi is. - Gyanús szokott az lenni, ha mindenki jól jár. Itt van például a nagy bökkenő: nekem nincsen piros könyvem. - Nem baj, komám, itt kétféle ember van. Az egyiknek már van piros könyve, a másiknak meg lesz. - Én harmadikról is tudok: akinek nem is volt, és nem is lesz. Elhánytam már csikófogaimat, benőtt a fejem lágya, nekem nem lesz, az az egy biztos. - Hány éves vagy te? - Mint Krisztus a keresztfán. Harminchárom. - Huha! Jól föladtad a leckét. Adjunk egymásnak két hét gondolkodási időt. - Neked adom én az ítéletnapig tartó összesei. Mondtam már, hogy nem akarok újságíró lenni. - Akkor legalább mond meg, miért? - Nagy harag lesz belőle. - Ne törődj vele. - Soha nem tartottam becsületes embernek az újságírókat. - És ezt a szemembe mondod? - Csak azért, mert kérdezted. Azt hittem, az igazságra vagy kíváncsi. Nálunk az ügyvédre mondták otthon, hogy pénzért hazudik. én kiterjesztettem az újságírókra is. - Kit ismersz közülünk egyáltalán? - Betű után szinte mindenkit. Szemtől-szembe keveset. - Na, várjunk mégis két hétig. Majd jelentkezem. Eddig jutottunk, amikor beesett közénk a kisebbik főnök. Hangos harsánysággal lelkendezett, hogy ő is meg akarja nézni magának az új fiút, de föltehetően lehűthette őt is az elkapott szó a piros könyvről, mert hsmar alább is hagyta. Árulkodhatott a főnök arca is. Pedig vele találkoztunk már. Ő akkor volt kifutó az egyetemről, amikor én éppen beléptem. Hatalmas szerencsém, hogy senkinek nem szóltam otthon. Az órámra néztem, amikor kiszédültem a kapun. Négy óra. Megállt az órám? Amióta megvan, még soha nem állt meg, most úgy odacövekelt a mutató a négyesre, mintha soha nem tanították volna vele, hogy már öt is elmúlt. Amikor beléptem, mindjárt meg is állt. A sors intésének vettem. Ide nekem nem szabad többet bejönnöm. Nem két hét múlva, de másnap délben szólt már a telefon, és azt mondta, azonnal menjek. - Két hétről volt szó! - Te mondtad, vissza is vonhatod. - Állj meg, Vendel! Tiszta beszéd nélkül élni se lehet. Nem én mondtam, hanem te. Én csak rábiccentettem, de az a biccentés pontosan két hétre szól! - Ennyire konok gyerek vagy? - Soha meg ne tanuld: még ennél is konokabb. - Sok bajod lehet a világgal. - Van, bőven, Istennek hála. Nem mondhatom tehát, hogy fenenagy vonzódást éreztem az újságíróskodás iránt, de a taszítást régtől fogva viseltem régi helyemen. Úgy is mondhatnám, nem hívásra, hanem lökésre lett belőlem újságíró. Menekültként vagyok a pályán. Az előző kilenc év alatt sok minden összegyűlt, nem akarom mindet elősorolni... Horváth Dezső K

arnyújtásnyira még az az idő, amikor az egyházi ünnepek után a magyar nemzet elsó számú világi ünnepe március 15e volt. A nagy eseményre egyenként készült a magyar nép - a parasztság ifjaival egyetemben, a munkásság, és természetesen az értelmiség: legfőképpen a magyar ifjúság. Petőfi Sándor Nemzeti dala. annak napjainkig sugárzó üzenete tökéletesen tudta fűteni nemzetünket: a módosabbakat és a szegény embereket. Ennek a napnak az ünneplése nem ismert osztálytagozódást, politikai csalárdságokat. Már a nap előestéje is csodálatos ünneplési lehetőséget adott úgy az ifjúságnak, mint az időseknek; és úgy a magyar népnek, mint az itt élő nemzetiségieknek. Itt akkor mindenki magyar volt; magyar, 1848 fényének igézetében! Minden településnek megvolt a maga főteres központja. A téren március 15-ére „pódéjom" emeltetett. Főként a két világháború között szaporodtak meg az úgynevezett „Országzászló"-k, amelynek rúdjára az ünnepi Nemzeti ünnepünk ürügyén nagymisét követően felhúzták a címeres nemzetiszín zászlót. Tövéhez a miséről érkeztek az emlékezők: az 1848. évi szabadságharcra emlékező, ünneplőbe bújt emberek és a fiatalság. Mindegyikük mellén ott volt a kokárda, főként a fiatalokén Petőfi képe, amolyan préselt, aranyozott lemezkéből. Az idősekén meg Kossuth hasonló, aranyozott lemezkéből nyomott képmása. A nagy napra a tanítók készítették az ifjúságot: a kisiskolások, sőt, az óvodások is csodaszép műsorral készültek. A nagyobbak versekkel, rövid történelem-részlet felolvasásokkal szerepeltek. Magunk is jól emlékszünk az 1948. évi nemzeti ünnepre. Az Országzászló felvonását követően meggyújtották a fiatalok a kétoldalt lévő kandeláber-olajat. A község elsó embere köszöntötte az egybegyűlteket - erről az ünnepről senki se maradt el, még tán' a betegek is eljöttek, a két bottal járók éppúgy, mint ahogyan a kis, karon ülőt is elhozta édesszüléje. A dalárda előéneklésével zengtük a Szózatot, majd rövid emlékbeszéd után a fiatalok műsorai következtek. Először is a Nemzeti dal hangzott el, majd versek, történet-részletek és korabeli, negyvennyolcas dalcsokor zárta a színes műsort. Ezt követően, szintén a dalárda előéneklésével énekeltük el a Himnuszt. A rendezvény végén került a virágkoszorú az Országzászló tövébe. Csak a déli harangszó után kezdett széledni az ünneplő tömeg, hogy a hamarabb hazatért háziasszony által főzött ünnepi ebédet elköltsék. Este a korcsmai báltermekben bált rendeztek a fiatalok. A bokréta, a kokárda ott is a kalap mellett, lányoknál pedig a mellükön, blúzuk elején volt. Azt talán mondanom (írnom sem kell: minden ház ormán ott lengett a magyar nemzetiszín zászló: volt, ahol címeres, másutt egyszerűbb; de volt, és lengett, emlékeztetett! A

ztán jöttek a borúsabb, sőt egészen beborult évek, amikor bűnnek számított, ha valakik március idusán már kokárdáztak zászlóztak és emlékeztek. Zászlótlan, fakó arccal várták a terek az ünneplőket, de nem érkezett senki sem. Az iskolákban is csak halk szavakkal idézte egynémelyik régi tanító Petőfit, Kossuthot, és a Nemzeti dalt. Évtizedek teltek el úgy, hogy nem mertünk nemzetiszín szalagot tűzni kabáthajtókánkra, a zászlóinkat meg - jobb híján szétrágták a padláson kóborló egerek. Ha mégis volt valamiféle megemlékezés, azt idegen zászlók árnyékában ejtették meg, és ott már nem a magyar szabadságharcra, nem a magyar függetlenségi harc hőseire emlékeztek, hanem egy sokkal későbbi időszak idegen „hőseire" ... Fél évszázad után nyílt újra lehetőség a hagyományos és tisztes, negyvennyolcas emlékezésre. Sok család vett új nemzetiszín zászlót, a fiatalság felkokárdázta mellét, sapkáját, és ismét felhanzott a Szózat, a Nemzeti dal, mint félszáz esztendővel ezelőtt. De mintha már nem lennénk olyan lelkesek, olyan egyszólamúak az emlékezésben, az ünnep megtartásában, mint akkor, régen. Hogy is lenne meg az a lelkesedés, hiszen a mai fiatalságnak újra kell tanítani nemzetünk történelmét ahhoz, hogy emlékezni, ünnepelni tudjanak. Nyitva van, szomjúzik a szívük és a lelkük reá, mert érzik, hogy nékik is üzen 1848 márciusa. Hat évvel ezelőtt a tavalyinál több helyen volt márciusi megemlékezés, tavaly az öt évvel ezelőttinél kevesebb ház ormán lengett nemzetiszín zászló. Talán mégsem érezzük igazán mi, felnőttek sem a márciusi Igét? ... T

udom, nem egy iskolába készülnek műsorral. Azt is tudom, hogy főként az idősebbek ki-kinéznek a lakóhelyük főterére, hátha lesz ott - megint - valami. De sajnos, azt is tudom, lesz hely, nem is egy, ahol - megint - elfelejtik fellobogózni a házat, lesznek sokan, akik nem tűzik föl magukra a kokárdát, és ez nagyon elszomorít. Nem csak engemet. Szomorúságunkból váltsunk derűre: adjuk meg illőn a méltóságát újra nemzeti ünnepünknek. Lengesse a szél házainkon, tereinken a nemzetiszín zászlóinkai, mint tisztes eleink idejében, akik magyarság-érzésünk magasztosságát is reánk hagyták, nemzeti örökségként; éljünk hát véle. If|. Lala József