Délmagyarország, 1995. december (85. évfolyam, 282-305. szám)

1995-12-23 / 301. szám

DÉLMAGYARORSZÁG 8 KARÁCSONY SZOMBAT, 1995. DEC. 23. Saját ajkába harapó kígyó A nyelv és az érzelem két őrülten különböző dolog, a hierarchiában a nyelv alárendelt. (Fotó: Nagy László) Q és Q* A matematikában Q-val jelölik a racionális, Q*-gal az irracionális számokat. Podmaniczky Szilárd szerint a gondolkodás sem nem csak racionális és sem nem csak irracionális, hanem egyszerre mindkettő. így ó sem irracionális, de a legjobb esetben sem racionális; ömagát Q és Q* tartja. • Milyen szerepet játszik az életedben a hit? - Szerintem már pusztán maga az felér a hittel, hogy élünk. Ha ugyanis egyik pillanatról a másik pillanatra átvezetjük magunkat, akkor annak valami oka van. Ncnt akarnám összekeverni az okot és a hitet, ugyanakkor valahol mégis komoly közös része van a kettőnek. Valami okom legyen arra, hogy legyek; s ha van okom, hogy legyek, akkor az okot elhiszem. Különbség látszik aközött, hogy valamit elhiszek, illetve valamiben hiszek, ugyanakkor mindkettő ugyanazt teszi befolyásában, tehát ugyanaz az okozata az clhiszemnck és a hitnek. Ebből következőleg a hitnek nem kell feltétlenül vallásosnak lenni - óriási, egy élet (lelki) gyakorlatához képest is végtelen a transzcendens tartomány. • írásaidban sűrűn azonosítod a hitet a szeretettel. - Amiben hisz az ember, azt szereti, érzelmeit iránta valami gyengéd figyelem vezérli. Ezzel közel sem azt akarom állítani, hogy meg tudnám mondani, miben hiszek. A hit, csakúgy, mint a szeretet, nem formalizálható, megformálhatatlan, és mégis a folytonos formakeresés az egyetlen lehetséges kinyilvánítása. Ebben az ellentmondásos kapcsolatrendszerben olyan egylényegűségbe lép bele, amit se kizárni, se feloldani nem tud, mert természeténél fogva adott, s független az akarattól. S ha már az akaratnál tartunk - ez a napokban lett egészen világos -, az élet nagy része kényszerekben telik el. A kényszer pedig egyfelől az ember akarata, másfelől pedig az akarat negligálása. Ha akarat nélkül tudnánk bármit is megtenni, akkor kizárnánk a kényszert. De mindent akarni kell, vagyis beteljesíteni a kényszer akaratát. Akarni kell felébredni, akarni kell elmenni dolgozni... S majdhogynem akarni kell lenni is, ami nem is olyan természetes. Ennek az akaratnak mindig formája van. Ebben viszont nincs se hit, se szeretet. 4 Eörsi István szerint manapság a szeretetről ömlengeni csak hunyt szemmel és befogott füllel vagy cinikusan lehet, írod, kérdezed könyvedben, a Haggyatok lótuszülésben címűben, hogy „ Van-e még szeretel vagy csak érdekeljük egymást. Izgalom." Véleményed szerint hogyan lehet ma a szeretetről beszélni? - A szeretetről csak beszélni a legnagyobb ostobaság. hiszen a beszéd, a nyelv éppen a leghazugabb forma, a legkevésbé hiteles, még ha komolyra is fordítjuk a szót. Vagy nyolc éve a szerelemről írtam egy hangjátékot, amiben egy vak férfi és egy vak nő beszélget egymással. Mind a ketten a szerelmükről próbáltak beszélni. Visszakaptam a kéziratot azzal a megjegyzéssel, hogy ezt nálam nagyobb koponyák is megpróbálták megés leírni, de nekik sem sikerült igazán. Mondjuk ezt nem tartottam meggyőzőnek, de később kiderült, mi van a válasz fenekén: hogyan képzelhetjük azt, hogy fogalmi struktúrákkal, legyenek azok a legkülönbözőbbek, felvázolhatjuk egy érzelem nyelvi kontúiját, még ha át is éltük azokat. A nyelv és az érzelem két őrülten különböző dolog, a hierarchiában a nyelv alárendelt. Ha választani kell, akkor inkább mindent csak érezzek, mint hogy bármit is mondjak vagy gondoljak. így például nem igaz fogalom a zenei gondolat. Ilyen nincs. Ez csak nyelvi operáció, amibe a zene belehal. • Lehetetlen érzelmi síkon megközelíteni racionális fogalmakat? - Nem lehetetlen, csak ki van szolgáltatva az ember annak a fajta véletlennek, hogy előbb mond valamit és utána derül ki a dologról, mi áll mögötte. A szeretetet sem lehet megfogalmazni, hiábavaló próbálkozás; a kihívás persze nagy, ezért a sok kísérlet. 4 .Azonmód visszanyerjük hitünket Istenben, mihelyst nyomorúságosnak és gyötrelmesnek érezzük magunkat. Nincs annál mélységesebb megrendülés, mikor a világhoz fűző szálak megszűnnek, de nem mi alakltjuk így, hanem függőségeink tesznek lehetetlenné és tehetetlenné. Hogy kibírjuk, nem marad más hátra, mint Mosolyogni és Hinni Istenben, ő az egyetlen, ki előtt hitünkkel megalázkodhatunk, aki egyenként többre tart minket, mint bárki ezen a világon. És mar nem remélünk, elfogadjuk azt, amivé lettünk, puszta létünk egyedüli adománya a szeretet, mely feltétel nélkül hoz áldozatokat, akár életünk árán is; és közben mosolygunk és hiszünk Istenben. Nincs más változata, hogy elviseljük földi nyomorúságunkat, mert mindig ugyanez a Nap gördül fölöttünk, a fák és a fűszálak, a kövek sem változnak, állandó arcuk az, mely térdre kényszerít és elvezet az őszinte nyugalomhoz, ami Istenből és mosolyunkból áll." Ezt is Podmaniczky Szilárd írta... - Ebben a szövegben az alázkodás a kulcsszó, amit akkor másként gondoltam, mint éppen ma. Ha mindez beteljesül rajtam, amit itt leírtam, az egyenlő lett volna a személyiségvesztéssel. Ha ez rámzárul, végem: egy mosolygó rab lennék egy kétcentis gondolatpriccsen. Van még egy mondat, ami ehhez kapcsolódik: „Hát engem is el lehet pusztítani!?" Ez valahogy nem hagyott nyugodni: a legnagyobb döbbenetem a pusztulásom. Isten és ember viszonyának legpontosabb leírását (esküszöm, a számból vette ki a szót, még a születésem előtt) Füst Milánnál olvastam A feleségem történetében. De éppen Beckett is bele tudott kezdeni egy elbeszélésbe: „Már születésem előtt feladtam." Kell egy pont, amihez képest viszonyítsuk a gondolkodást, az érzelmeket, egyszóval mindent, ami megépíti bennünk az idiómát. Nekem ez a pont az elmúlás. Ezt még nem tudtam igazából felfogni, ugyanis sokkal kegyetlenebbnek, brutálisabbnak érzem a visszafordíthatatlanságot, az ember pusztulását, minthogy egyszerűen elmúlásnak nevezzem. Mert hát nem lehet szívünknek kedves az az ajándék, amit majd egy szép napon visszavesznek; vagy ki tudja, milyen rendszerben vagyunk: visszavétődik. Nincs az a szellem, a szellemnek nincs olyan prioritása, ami azt kívánhatja tőlünk, hogy végességünkként érzett hiábavalóságunk színterén alázatot érezzünk. Bár nem tudom... Nem tudom, hogy ha ez nem lenne, akkor mi más origója lenne a szétnézésnek. De biztos lehetne más: elvileg végtelen számú lehetséges világ-létezik sőt, ezt a magam részéről evidenciaként fogadom -, de hát éppen emiatt csúfos és megalázó az ittlét. Amikor teljesen hihetetlen történetek kerülnek az életembe, valami parányi lehetőség mégiscsak felvillanyoz, aztán azonmód le is húz. Mert akkora szakadék tátong egy élhető és a valóságos világ között, hogy már reflexből is tagadom az ittet, az ittenit. Bár megvallom, hogy mióta néhány éve szinte álomszerűen „belecsöppentem" a buddhizmus látóterébe, jónéhány elgondolásom más színt öltött az ittről és az odaátról, s már-már kézzelfoghatónak tűnt egy újfajta derű. • Hogyan játszódott le ez a színváltozás? - A nyelvben, amin gondolkodom, a szavaknak jórészt keresztényi tartalmuk van. Pontosabban: volt, átszíneződtek. Olyan ez, mint egy hosszú napfogyatkozás, de aztán a kereszténység lassan lecsúszott a buddhizmusról. Ez a kép számomra teljes: a hold is a nap fényét veri vissza, ha éppen nem takarja el, mert akkor csak körvonalazza. A buddhizmusnak nagyobb a fénye, nagyobb a szabadságfoka, ha pusztán csak azzal is, hogy elismeri hiábavalóságomat, csak itt éppen a sok hiábavalóság összegeként feltűnik a karma. A buddhizmuson keresztül értettem meg például, hogy a szenvedés nem módszer, hanem velejárója önmagunk legtisztább megértésének, megélésének, amikor eljuthatsz odáig, hogy önmagadon keresztül kerülj kapcsolatba a világmindenséggel, ami óriásian fennáll, s ha ez a kapcsolat elérhető, már nem is olyan zárt az ittlét, mint amilyennek tűnik. Egészen másak a léptékek. Ezt bizonyítja fatális tévedésem is: nem a szenvedés tisztít meg, hanem a megtisztulás fájdalmas, „csak" az okot és okozatot cseréltem föl. Márpedig ha fölcseréled, akkor kapod a civilizációs mókuskereket, mint annak az ellentmondásnak a feloldhatatlanságát, hogy egyfelől nem hiszed és nem fogadod el a pénz által kiválasztott értékeket, másfelől viszont hajtod a pénzt, mert itt erre épülnek a szabadságfokaid. Megoldás nincs: legszívesebben kihagynám magamat ebből a világból. Ugyanakkor nem hagyom ki, mert az egyszeriségemről van szó. így aztán már kezd minden egymásnak feszülni, a káosz egyre beláthatatlanabb. S mindennek a közepén egyszer csak itt van a Karácsony, amiről azt gondolom, hogy majd ez is a múlthoz fog tartozni, megmásfthatatlanul. Ha ezt tudtam volna húsz éve... • Gyermekkorodban hogyan vártad a Jézuskát? Nyugodtan aludtál vagy órákon át bámultad a csipkefüggönyt, a plafont? - Függönyt már néztem órákon át, igaz, az nem Karácsonykor volt. Egyedül voltam otthon. Valahol nyitva maradt egy ablak a lakásban és a szél mozgatta a függönyt. Az a félelem, ami akkor elfogott, talán a keresztény világ pokolmagyarázatának köszönhető. Számomra természetes, hogy a legőrültebben hadakozom ez ellen. Mert olyan programmodellt épft fel bennem, ami nagyon erősen bezárul, nifícs menekvés. Márpedig (miután kicsit megnőttem), ha gondolkodásról van szó, akkor abban nem lehet zártság. Gondolkodni csak a tévedés lehetőségének fenntartása mellett lehet, tudni, hogy a saját világmodellem, ha éppen áll is, nem végleges, nem zárt. A zártság felér azzal az öncsalással, amikor azt hisszük, mindennek pontos magyarázata birtokunkban van. A Karácsony egyébként nekem soha nem kapcsolódott össze magával a kereszténységgel. Amikor azt mondták, hogy a Jézuska hozza az ajándékot, az olyan volt, mint egy egé 'en furcsa személy, aki többek között ajándékozni is tud. Mert szeretni, ajándékozni programmodell nélkül is lehet. Az embernek előbb volt ilyen nagyon vonzó érzelme, mint hogy abból programmodell lett volna. Azt hiszem, minden modell kiszámíthatóvá, ugyanakkor érzéketlenné tesz. 4 Térjünk át a Szentírás és újságírás kapcsolatára. Azt írja Balassa Péter, hogy a szent szövegek meg a szent regények a kisgyermekekre öszpontosítanak: szenvedéseikre, beszédhibás, akadozó nyelvükre. Ha ebből a megközelítésből vizsgáljuk a Szentírást és az újságírást, akkor mi mondható el? Össze lehet-e egyáltalán hozni a kettőt? - A Szentírásnak és az újságírásnak egyetlen közös alapja a nyelv. Ez teszi a kettőt összemérhetővé, s magát a nyelvet kettős természetűvé. Ugyanakkor teljesen hősies összevetni a kettőt. Nem azért, mert időhatásukban van különbség, hanem mert egészen más figyelmet igényelnek. Ugyanakkor pontosan ebben mutatkozik meg a nyelv alapvető ellentmondása: amfg egyfelől úgynevezett kultúrtörténeti kohézióval tapad az ember a nyelvre, a benne foglalt szellemiségre, addig másfelől teljesen passzfv és lehetetlen közeg lesz a nyelv, mint ahogy a viasz veti le magáról a vizet. A Szentírás és az újságírás összevetése eszembe juttattja azt a hirdetést, amelyben a Fly Bt. épttóanyagot árusít. Ebben az a gyönyörű, hogy a cement egyfelől tényleg csodálatos anyag, puha és selymes, szállni is képes, másfelől viszont, ha egy kis vizet öntünk hozzá, akkor a legdurvább formákat hozza ki magából. Hát Így van a nyelvvel is. így válik a nyelvi közeg cementes zsákká, amiben a nyelv a cement: Szentírás és újságírás, víz nélkül és vízzel. Az írás csak a medencecsonttól a felső hármas csigolyacsontig írja le az embert, és a többi kimarad belőle. Nincs lába és nincs feje annak az alaknak, aki beszél. S így mintha nem is lenne. Igazából hiányérzeteim vannak, magamat se tudom leírni, pedig nincs más vágyam. De ebbe csak visszafogottan szabad érzelmeket pumpálni, mert szétvetné a nyelvet, beállna valami agyi detonáció. Akkor inkább visszafordítom: írás közben legalább lehet valamit érezni. • Tudom, írsz egy hosszabb dolgozatot a városról, „Nyakam Szeged" címmel. Mit sejtet a podmaniczky-s cím? - Talán a ctm is elég lenne, nem kellene mást frni. Olyannak festem le a várost, amilyennek látom, az embereket olyannak, amilyenné teszik magukat, amilyenné a várost teszik és amilyenné a város teszi őket, igen, ez a saját farkába harapó kígyó. De nem tudom, hogy valaha is kiadom-e a kezemből ezt az írást. Addig semmiképpen, amíg rám így érvényes: a saját ajkába harapó kígyó. Szabó C. Szilárd Fordítás A fekete kutya ötven lépéssel felettünk állt a szakadó hóban. Az imént volt részem egy kétnyelvű farkas fordításában. Míg a körülményekhez állítottam órám, letépte fülvédőmet egy testétől szabadult hosszú egyenletes perc. Megtekintettem a művészetet. Azt mesélik, a kastélyban a padlódeszkán keresztül egyenesen a földbe lehet jutni. Azt mesélik, a gróf kutyájának halálát egy szótárlap okozta. Napokig értelmeztük a hófödte borjút. Szótár Az indiánok beérik Kodállyal. Dobogó hamvaik egy zenemű rejtett sorai. A domboldal hűsén kúszó hadsereg töri a magyart. Módszerük a harmóniába vetett sakál. A távolban zongorák részleteit osztják türelemmel a dagálytól megkékült bevándorlók. Erszényük nedves kincseit arcképek fedezik, visszahullnak homlokuk váratlan ritmusába. Hová kompok nem visznek lágy halált fehéren sétál a kíváncsi marabu. Termálvíz „csak úszóknak" (ismeretlen kisiparos festménye) Langy apókát kerülget az örvény. Kacsát szárít a nap heve, ködöt képez a befúvott levegő. Bőrét ki a fűben hagyja, húsára ásványi üledék torlódik. Előbb a combok hajlatán, majd a vállakon is bezárul a száj. A félelem, mint a szóda szétfröcsög a betonon. Buborékba botlik a fül, szívesen vesz minden lebegést. Ha öreg teszek csak a mell úszást fogom gyakorolni. Elvileg végtelen számú lehetséges világ létezik