Délmagyarország, 1995. december (85. évfolyam, 282-305. szám)

1995-12-23 / 301. szám

SZOMBAT, 1995. DEC. 23. DÉLMAGYAR ORSZÁG KARÁCSONY 9 3a0®8 mMéa A halör lánya O tt laktak a halpálya mellett. Hatalmas, letarolt fekvőség, szögesdróttal bekerítve, mögötte a ha­lak. Az őrök nagy, bőszárú csizmát, belegyűrt nadrágot hordtak, fölötte viharkabát, tölténytáska, gumibot. A puska előretartva, kibiztosítva, volt amelyikük feltűzte a szuronyt. A hegyoldalban bányászták a halat, külszíni fejtés­sel. Tehetetlenül feküdtek egymás mellett, veszettül csillogott a pikkely. Ahol már elfogyott a hal, onnan kivájt gödrök, szét­mart talaj, kirobbantott sziklatömbök néztek. A kibá­nyászott halakat csillérek kísérték le a szögesdrót mö­gé, a halpályára, ahol mindegyik sorszámot kapott, amikor a csilléből kiemelték, és elengedték. Akik a leg­nagyobb számot adták, azok jutalmat kaptak. Számozónő volt a halőr lánya is. Kecsegtetőnek tar­totta, hogy mi ketten, ahogyan ő mondta, összefog­junk. Ha én állnék az oldalán, akkor ő adná a legna­gyobb számokat. Lenne rá lehetősége, fordította felém a tekintetét, és várakozóan nézett. A szolgálati sávházak lakásaiba a konyhaajtón volt bejárás, az udvarról, ahol forró nyári napokon diófa ontotta az árnyékot. Bent zöld konyhaszekrény, fölül üvegezett ajtajú polcokkal. Ott voltak a tányérok, a bögrék. Nyolc lapos tányér, nyolc mély. A konyhaszekrény mellett a falon tartály, a halőr hozta. A tartály fehér olajfestékkel volt befestve, vödörből lehetett teleönteni, rajta csap, alatta egy hokedlin lavór és mosdószappan. A konyhából a halbányára láttunk. Ha a halőr időt tudott szakítani rá, hogy naponta legalább egyszer me­leg ételt egyen, és otthon vacsorázott, onnan is szem­mel követte a kitermelést. Ha nagy ritkán esett, a halakat ponyvákkal kellett letakarni. Rohanva, nehogy mégis megázzanak. A halőr lánya világoskék kezeslábast, babos kendőt hordott, és alul is gumis, rózsaszín bugyit, mert levet­kőzött már előttem. A csizmát mindig a konyhaajtó mellett hagyta, és amikor bejött, már egy csoszi volt a lábán. Olyan belelépő. Ma is kitettem magamért, mondta. Es elkezdett átöl­tözni otthoni ruhába, amelyben főzni is lehet. Ilyenkor azzal folytatta, hogy májat hoztam. Volt máj. A szezonmunkás Ukrajnából MM egállttottak egy pillanatra a határon, amikor MWm legutóbb Csapnál behatoltam Ukrajna kárpá­taljai területére, s azt mondták, addig nem mehetek to­vább, míg nem kötök életbiztosítást. Nem nagy ügy, egy ablaknál elvettek kétszáz forintot, és adtak egy nyugtát, amelyen rajta áll, hogy tizenötezer forint érté­kű kupon üti a markom, ha a független Ukrajnában elpatkolok. Nem nagy perspektíva, de saját polgárainak se kínál többet mostanság ez az ország. Belülre jutva megvásá­roltam a Szezonnije rabóti za rubezsom című, Kijevben megjelent könyv első kiadását. Magyarul ezt teszi a el­me: Szezonmunkák külföldön. A könyvecske a munkalehetőségek szerint osztja föl a világ, de főleg Európa országait. Itáliába - az ukrán kiadó szerint - annak kell törekednie, aki régészeti ásatások munkálataival akar javítani anyagi helyzetén. A múzeumügy nagyon fóllendülőben lehet Európának azon a részén, mert a spanyolok, a franciák, a britek és Izrael állama mind ukrán feltárókról álmodozik. A régészeti ásatások után a gyümölcsszedés követ­kezik: málna, alma, körte, és sokféle zöldség. A mezei munkák testet-lelket edző rubrikáit nyelvtanítás követi. Végül is egy ilyen kiadvány igazán őszintén elárulja, hogy a „piac" az oktatómunkát a segédmunkák közé sorolja. Viszont a nyelvtanárnak, ha vállalkozik a ka­landra, hogy kijevi oklevelével Angliába megy franciát tanítani, akkor nem kempingben kell laknia, mint az almaszedőnek, hanem szállását kollégiumban is meg­oldhatja. Ami egyébként nehezen hihető. Az angol kol­légiumok eléggé zártak, és korántsem olcsóak. A nyelvtanítási lehetőségek után újra csökken a kvalifikáció szintje: a mindenféle mezei munkákhoz értő szakemberek munkalehetőségeit olvashatom olda­lakon át. És eszembe jut egy londoni barátom, aki va­lamikor a háború után gyerekeskedett az angol vidé­ken. ahogy mi mondanánk, a vidéki Angliában, s ál­landó vándorlásban élt a család, mert ha az apa mun­kát kapott egy farmon, biztos, hogy két hét múlva meg­érkeztek az orosz feketemunkások, akik bármit sokkal olcsóbban elvállaltak. A család költözhetett odébb... Mit csinál a sokoldalú szezonmunkás télen? A könyvecske szerint síoktatónak megy Svájcba. Gyerme­ket felügyel egy udvarház csöndjében Skóciában... Természetesen az érdeklődő megtalálja a szükséges cí­meket is, és ha nem tud nyelvet, az sem gond - leg­alábbis addig, amíg oda nem ér. Hátul, a függelékben ugyanis kitűnően másolható levélmintákat talál: „De­ar Sirs! Messieurs! Sehr geehrte Damen und Her­ren!" Már csak az nincs odaírva, hogy essóess, essó­ess... Magyarország egyébként egyszer se fordul elő az ajánlott országok között. Mégis úgy érezzük, mintha az összes kalandot és megélhetést kereső szomszédunk nálunk próbálkozna. II A szorongás szivárványszinei Gazsó L. Ferenc Zelei Miklóst kérdezi, Zelei pedig Gazsót Zelei: Azt hiszem, a nemzedékek még mindig nem néztek szembe azzal, hogy milyen lelki mérgezéseken estek át. (Fotó: Révész Róbert) Volt idő, amikor a ma­gyar sajtóban közhelyesen röhögésztek azon a kollégák, hogy a Gazsó keresztneve a Zelei. Való igaz, a Magyar Hírlap szellemi ikerpálja egy időben nem csak riport- és dokumentumkötetet írt együtt, hanem még tudósí­tást is. Azután beütött a rendszerváltás a redakciókba is, a két úr hosszabb tájolás­ra adta fejét, s kikötöttek a DM szerkesztőségében. Ze­lei azóta is ebbe a kaptárba hordja mézét, Gazsó viszont visszazümmögött a főváros­ba. Most épp a Magyar Hír­lap helyettes főszerkesztője. Nos, az ikrek, lapunk kéré­sére, most leültek egymással - nekünk. Z. M.: - Ötvenöt decem­berében történt, itt a Dózsá­ban, ahova elsőbe jártam. Az akkori közoktatás szeren­csétlen tanftónéninkkel kará­csony előtt kötelezően el­mondatta, hogy nincs Jézus­ka. Zúdult haza a sok fiú, nincs Jézuska, nincs Jézus­ka, anyuka, meg apuka dí­szíti fel a karácsonyfát... Mi köze volt ehhez az oktatá­sügynek? Úgy volt kitalálva a világ, hogy mindenkinek a máséban kellett járnia. Innen startol a mi korosztályunk. Ebből az iskolából. G. L. F: - És emiatt az is­kola miatt haragszol a világ­ra, még ma is? Z. M.: - Ismeretátadás helyett tiltásokkal volt teli az élet. Egy fölszámolt apáca tanított nyaranta hittanra. Az ő reggeltől estig imádságos világában Isten egy földhöz ragadt gondnok volt, a törött bögrék, a csúnya szavak és a jótettek felügyelője. Ott állt Isten a stelázsi mögött, és fülelt, bevalljuk-e a tányér­törést. A pokol feneketlen kínjaihoz vezető út törött bögrefülekkel volt kirakva. Jótettekkel lehetett megpar­fümözni a kénkőszagú leve­gőt, amely a kicsorbított konyhaholmi fölött szállon­gott. Jótétemény volt például a virágöntözés, a fahordás, a gyümölcsszedés. És csak úgy később pottyant le a tan­tusz, hogy eme jócselekede­teket rendre annak a család­nak az udvarán vittük vég­hez, amelynél a nővér szobát fogott ki magának. Szomorú történetek. Ma se értem, hogy a lakbérkiegészftést miért kellett mennyországi úti okmányokba csomagol­ni... G. L. F.: - Egy zavart korszakban az emberek megzavarodnak és zavaros dolgokat visznek véghez. Ma sincs másképp. Z. M.: - Nyári apácám azért volt, mert a faluban, ahová Szegedről költöztünk, a szüleim nem mertek hit­tanra járatni. Pedig talán jó lett volna. Katona Nándor volt ott a pap, lehet, hogy káplán. Ő volt az egyetlen tiszta tekintetű ember az egész faluban, hét-nyolcezer ember között... Rajta lát­szott, hogy nincs titka. Isten titka ugyanis nem titok. Leg­alábbis nem abban az érte­lemben, ahogyan azt titkolja valaki, hogy hulla van a szekrényében, vagy mi an­nak a bankszámlának a szá­ma, amelyre a lopott pénzt utalta át. Katonán az is lát­szott, hogy értelmiségi, ez sem kis dolog. Utána ő elke­rült onnan, a rács mögött is időzött, az antiklerikális harc következtében. És hogy utá­na nem jártam hittanra, azt hiszem, jobb is. Egy piros­pozsgás, körmösosztó tiszin át engedte Jézus magához a kisdedeket. Mesélték az osz­tálytársaim, milyen egészsé­geseket tudott ütni a vonal­zóval vagy a tolltartóval. Nem volt ebben semmi kü­lönös. Nem szabad arra gon­dolni, hogy szadi lett volna, hogy élvezte volna, ha meg­ütheti a gyerekeket. Beleil­lett ez az akkori körmösölő falusi iskola világába. Nem tudod a leckét? Durr! Csak hát. Isten emberétől, így utó­lag legalábbis, azt várnám el, hogy igenis lógjon ki a sorból. Egy olyan világba ne pászoljon bele. Meg egy ilyenbe se, amilyen most van. Továbbá abba se, ami kilencven és kilencvennégy között volt. G. L. F.: - Gyerekko­runkban sok múlott azon, hogy ki mennyire tudott el­különülni, a játék kis külön világainak építésével bújó­helyeket csinálni, ahol a fel­nőtt világ ellenében menedé­ket talált. Ebben nagyon na­gyok az évjáratok közti kü­lönbségek. Aki például öt­venhat után kezdett iskolába járni, annak jóval több lehe­tősége volt erre. Z. M.: - Én állandóan a szó szoros értelmében vett játékteremért küzdöttem. Amelyet nem a játékban, ha­nem az olvasásban találtam volna meg. Mindig a köny­vesbolt kirakata előtt va­dásztam. Annál szebb kira­kat már csak egy volt a falu­ban, a koporsósé. Nagy, sö­tétbarna gazdakoporsók, amelyek még az önállóbb paraszti világ emlékeit őriz­ték. Például búzaszemmel beszórva. Kék, fehér baba­koporsók. Aztán, ha jól em­lékszem, beezüstözött, réz­zel kivert rózsaszín kopor­sók a nagylányoknak. Mint­ha folyton csak hullottunk volna, pedig nem. És csipkés szemfedők, gyertyák, ara­nyozott állványok, az udva­ron hátul az üveghintó. Igazi mesevilág. G. L. F.: - Megfelelő díszlet a halottkultuszra épü­lő diktatúrához, amely legiti­mitását többek között Lenin kivilágított hullájához vezet­te vissza. Z. M.: - Megjegyzem, a koporsós maszek volt. G. L. F.: - Térjünk visz­sza a könyvesbolt kirakata elé. Z. M.: - Vettem 1960­ban egy vékonyka kötetet: „Kriveljov: Az evangéliumi legendákról". Elég butácska könyv, a Bibliát a sci-fihez sorolja, utolsó bekezdése például így hangzik: „Az evangéliumok - mint a többi szent könyvek - az embere­ket a nem létező, túlvilági élet felé irányítják, és letért­tik őket a reális, valóságon nyugvó élet építésének útjá­ról. Egyedül a tudomány, a marxista-leninista elmélet világttja meg az emberek számára a jobb élet felé ve­zető utat." Na, én olvasgat­tam ezt a könyvet, borítójá­nak színe mintha a pokol bű­nös izzását imitálná, apám meglátta nálam, megnézte, azt mondta, hogy az én fiam ilyen könyvet nem olvas, és magával vitte. De hogy mi­ért nem olvas, azt nem mondta. Azt se, hogy ellen­ben mit olvas. De ami a leg­jobb lett volna, azt se mond­ta, ha mégis ezt akarom ol­vasni, akkor hogyan olvas­sam. Mert ő se tudta, sze­gény. A halála után találtam meg ezt a könyvet a fiókjá­ban, amikor a családi irato­kat válogattam. Az iskolá­ban másféle könyveket szed­tek el. Ott másról hallgattak, és ha megszólaltak, mást ha­zudtak. Akár egyetlen napon is többfélét kellett hazudni, attól függően, hogy épp hol volt az ember, s közben érezni az ezzel járó félelmet. G. L. F.: - És mára meg­szőve a szorongásoknak az a hálója, amelyből nagyon ne­héz kiszabadulni azoknak az embereknek, akik ebben a környezetben kiskorúskod­tak a hajuk szürküléséig. Ha megpróbálnám elkezdeni összeállítani a szorongások színképét, akkor első helyre a zöld szorongást tenném: szorongást a természet pusz­tulása miatt. A vörös szoron­gás a háborús szorongás. Véget ért a hidegháború, amely egyensúlyt tartott a világban. Ma lobognak a lo­kális tüzek. Sasliksütés, bar­becue... Vagyis a tüzeket kö­rülállják keletről, nyugatról, s tartják a pecsenyéjüket. Mindenki láthatja, mire szá­míthat, ha a tűz átterjed. A fekete szorongás a szociális félelem, a kenyérgond, a lét­bizonytalanság, a nem ter­vezhető jövő. A sárga szo­rongás a hipochondriák vilá­ga. Biztos rákom lesz. Aids.-t kapok. A szürke szorongás a bizonytalan lebegés, az az állapot, amely mindig meg­találja, hogy mitől szorong­hat. Z. M.: - Tessék, a szo­rongás szivárványszínei. Bárki folytathatja, s amíg foglalatoskodik, talán addig sem szorong. G. L. F.: - Amikor II. Já­nos Pál megválasztása után fölszállt a fehér füst, a világ elé lépő új pápa ezekkel a szavakkal fordult az embe­rekhez: ne féljetek... A mes­terségesen hitetlenftett, ide­átlanttott és elszegényített társadalmakban ezeknek a szavaknak csekély termőta­laj jut. Amikor te gyerekko­rodban a Biblia ellen írt szovjet könyvet olvastad, ol­vastad-e egyúttal a Bibliát is? Z. M.: - Különös módon ismerkedtem meg az első bibliai szövegekkel, gyerek­koromban ugyanis, egészen gyerek voltam még, nyolc, kilenc éves, Ady Endre ver­seit hamarabb olvastam, mint a Bibliát. Elég 'vad be­fogadó' lehettem, mert nem tettem különbséget Ady és a Vulgata szövege között. Ha ma ellenőrzöm ezt az akkori olvasási módot, egészen iz­galmas új összefüggések születnek. Az egyik vers utolsó strófája és a követke­ző bibliai mottója például ezt adja ki: „Adja meg az Is­ten, / Mit adni nem szokott, / Száz bús vasárnap helyett / Sok, víg hétköznapot, / Adja meg az Isten. 'Jaj a pászto­roknak, kik elvesztik és el­szaggatják az én mezőmnek juhait, azt mondja az úr... Én uram... én pedig nem utál­tam meg a te utánad való pásztorságot és a háborúság­nak napjait nem kívántam, te tudod: ami az én számból ki­jött, te előtted volt...' 'Te előtted volt' mindig szálló, (Sokszor síró s néha riszáló / Szegény szava az emberek­nek: / Ha sohse szerettél: szeress meg." Tessék, egy új szöveg, Adyból meg a Bibli­ából. Lehet hasonlóakat összeolvasni, a szabadalom ingyenes. De a Bibliát csak jóval később kezdtem olvas­ni. Nem gyerekkoromban. Arról a világról, amelyben én voltam gyerek, azt gon­dolom, hogy nem volt felké­szülve arra, hogy gyerekei vannak. Semmiféle szellemi útmutatást nem tudtak adni. Se a szülők, se az iskola, se a tágabb társadalmi környe­zet. Jobb lett volna talán disznókat tenyészteni helyet­tünk, például. Milyen jó avantgard filmet lehetne for­gatni arról az időről, az ötve­nes, hatvanas évekről van szó, ilyen szürrealista képso­rokat, hogy negyvenhárom disznó - ennyi volt az osz­tálylétszámunk - ül a padok­ban, és üvölti, hogy egyszer kilenc kilenc, kétszer kilenc tizennyolc, így végig, aztán elölről. Kétszáz vörös nyak­kendős disznó, ennyien le­hettünk az úttörőcsapatban, áll a lobogó zászlók alatt, és harsogja az amúri partizáno­kat. Egy kis fürdőnadrágos konda ül a kerítés rácsa mö­gött a Balaton-parton a káni­kulában, sóvárogva nézi a vizet, és nem mehet bele... Ezt az utóbbit hfvták gyer­meküdültetésnek. Soha nem nyaraltam például a szüleim­mel. Arra ugye nem volt pénz, hogy saját fedezetből elmenjünk, az elosztás pedig úgy működött, hogy min­denki kizárólag külön ka­pott. Azt hiszem, szándékos gazemberség volt ez. Leg­alábbis az elején. Hogy az a két hét se maradjon ki az ideológiai nevelésből. Aztán meg úgy maradt. Szomorú. Azt hiszem, a nemzedékek még mindig nem néztek szembe azzal, hogy milyen lelki mérgezéseken estek át. Nem is tudom, hogy elvár­ható-e bárkitől ez az önélve­boncolás? Pedig a mai fel­nőttek teljesítményében, lel­ki krachjaiban benne van ez a múlt. Jobb volna fölleltá­rozni. G. L. F.: - Még most is, negyvenhét éves korodban is haragszol a világra, mert nem Floridában vagy Svájc­ban születtél a health and be­auty milliomosának, hanem Magyarországon csúnya, egészségkárosult szegény­nek? Mint annyi millióan? A tehetetlen düh kiírásának ad­dig volt értelme, amfg tartott a múlt rendszer. Mert a leg­lényegesebbre azzal is rá le­hetett mutatni: látjátok, nem megy, semmi se megy, és ez az, ami miatt nem megy. De megváltozott a helyzet. A dolgokat meg lehet fogal­mazni konkrétan. Mindent a nevén lehet nevezni, nem kell szóképekben rejtőzköd­ni. Nem kellene a sorok kö­zött bujdosnia se írónak, se olvasónak, mert hátha nem találkoznak. A közvetlen be­széd, a világhoz való közvet­len viszony, a közvetlen kapcsolatok egyszerű módo­zataihoz kellene visszatalál­ni.

Next

/
Thumbnails
Contents