Délmagyarország, 1995. augusztus (85. évfolyam, 178-204. szám)

1995-08-19 / 194. szám

10 ÜNNEP DÉLMAGYARORSZÁG SZOMBAT, 1995. AUG. 19. Az alkotmányokat tartalmilag és formailag sokféleképpen osztályozhatjuk. Egyebek mellett lehetnek: történetiek és kartálisak. A napi szóhasználatban nálunk az utóbbiakat, tehát az alkotmányleveleket szokás valójában alkotmányként említeni, azaz azt az egyetlen jogforrást - nálunk egy kiemelkedő törvényt amely egy ország társadalmi és állami berendezkedésének, valamint jogrendszerének alapvető szabályait tartalmazza, s amelyet a törvényhozó testület csak minősített - a magyar országgyűlés kétharmados többséggel - fogad el, s ugyanúgy módosíthat. Szűkebb körben ismeretes ugyan manapság is a történeti alkotmány léte, melynek példájaként a brit szigetországét szokás fölhozni, ám csak annyiban, hogy ez is az angol különlegességek része. m István koronázásától a háromlábú kerekasztalig Alkotmány és történelem Szent István a szegedi dóm ablakán. (Fotó: Enyedi Zoltán) • Hogy majd egy évezredig, tehát Szent István óta a magyarság is a csupán nagyobb korszakonként változó történeti alkotmány keretei között élt, azt alig szokták emlegetni. Ha mégis: abban nincs sok köszönet, hiszen.az „ezeréves alkotmányunknak" unos-untalan és történetietlen úri földicsérése 1949 után oly ellenhatást szült, hogy még ma is jobb róla nem beszélni. E hallgatás pedig azt a képzetet erősíti: szerencsés történeti pillanatban elégséges nyomatékos törvényhozási többséggel, pártegyetértéssel megfogalmazni az alaptörvényt, s az tartósan meghatározhatja az ország sorsát. Lehet. Ám az sem kizárt, hogy egy - esetleg más pártokból álló jövendő többség hosszabb-rövidebb idő után eltörli vagy megváltoztatja. A változtatásnak természetesen minden alkotmány ki volt és ki lesz téve, lett légyen történeti vagy kartális. Ám mlg a történeti alkotmányok lassabban, mondhatni a szerves társadalmi fejlődés kapcsán változnak, a papirosalkotmányok gyorsabban, s általában rövidebb életűek. Kivétel persze az alkotmánylevelek körében is van: az USA alkotmánya (1787), amely több mint két évszázada alapvetően változatlan, ámbár az alkotmánytoldatok némileg módosítattak, még inkább bővítettek rajta. Európában is akad példa tartósabb kartális alkotmányokra; Belgium (1831) példáján túl Ausztriáé érdemel említést, amely 1920 óta - reformok és visszatérések mellett - lényegileg azonos önmagával. A történeti alkotmány egy nagyon fontos dologban különbözik az alkotmány levéltől: míg az csupán jogforrás - a jogrendszer csúcsán álló alaptörvény -, ő azon túl, hogy részben jogforrások törvények, szokásjogi normák összessége, magában foglalja magukat a fő állami orgánumokat is, amelyek éppen ezen jogforrások alapján állnak. Amint Kossuth Lajosnak Pesti Htrlap-beli számos vezércikkéből tudni való, ő mint municipialista a polgári irányba, népképviseleti alapon továbbfejlesztendőnek ítélt vármegyéket a magyar alkotmány részének: védőbástyáinak tekintette. A kezdet: 1000 karácsonya Alkotmányunk fejlődése egyidős hazánkéval. Kezdő dátumának KXX). karácsonyát szokás tekinteni, amikor is Vajk fejedelemnek Istvánként való királlyá koronázásával Magyarország belépett az európai keresztény monarchiák sorába. A történelemben a fordulópontok nem csupán elválasztják a korszakokat s azok alkotmányos intézményeit, hanem össze is kötik. István a maga személyében valóságosan egybe is kapcsolta a honfoglaláskori fejedelmi közszervezetet a királyság államszervezetével. Idejében a királyság korai alkotmányos intézményeink sora jött létre, melyek előzményeit hiába keresnők a magyar ősiségben, mert azok részint nyugati (frank-bajor), részint - elnevezésekben mindenképpen - szláv eredetűek lehettek, ám olyan elemekben. mint a nemzetségi előzményekkel (is) bíró vármegyerendszer vagy a hadvezér gyula vezénylete segédnépi szervezetre (is) visszavezethető hercegség (ducatus) intézménye, a régi magyar közszervezet is folytatódott. A királyi udvar (curia regis) egyedi és testületi orgánumai több-kevesebb sajátossággal koruk nytigat- és közép-európai uralkodói központjainak feleltek ugyan meg, ám nálunk a hűbériség csak halványabban érvényesült. A hazai rendiség első intézményei az európai fejlődéssel egyidejűleg, már a 13. században kezdtek kialakulni. Még nem volt nemesi rendünk - ez teljes fegyverzetben csak 135l-re szerveződött meg -, de már volt egyelőre a nagyuraknak és a „királyi szolgáknak" (servientes regis) szóló rendi kartánk, a többször megújított Aranybulla (1222), a kehidai oklevél (1232) tanúsága szerint pedig elkezdődött az önkormányzattal bíró nemesi vármegyék kialakulása, mi több, Simon de Monfort első angol parlamentje nyomán két esztendővel nálunk is megtörtént az első országgyűlés (1267). A honfoglaló vezérek szeri gyűlése még nem lehetett a szó rendi értelmében vett országgyűlés. Hongyűlésünk előzményei voltak viszont azon székesfehérvári törvénynapok a „szent király" ünnepén, melyeken a király vagy helyette a nádor törvénykezett, azaz jogot szolgáltatott (bíráskodott) az eléje járuló szerviensek peres ügyeiben. Országgyűlésünk tehát - miként számos európai testvérintézménye - bírói közgyűlésből alakult ki. A rendiség védelme Maga a rendiség teljességében a 15. században formálódott ki oly erőteljesen, hogy a király és az országgyűlés közötti - egyebek mellett az együttes törvényhozásban megnyilvánuló - rendi dualizmus kibfrta a következő évszázadok próbáit, az ország viszonylagos különállását védve ellen tudott állni Habsburg királyainak abszolutista, beolvasztó törekvéseinek. Erdélyben hasonló, a nációkra épülő rendiség érvényesült mind a nemzeti fejedelmek, mind a Habsburgok korában. Más - különösen vallási - tényezők mellett erős rendi jelleg nyomta rá a bélyegét 17-18. századi nemzeti szabadságharcainkra Bocskaitól Rákócziig. Ám még ezek sem lépték túl a kialakult hatalmi rendszer kereteit, ami megnyilvánult például abban, hogy a holland fölkelő rendek és a lengyel nemesi konföderációk intézményes példáit követő kuruc szabadságharc, amelynek idején országgyűléseket is tartottak, egyik legbátrabb lépése I. József trónfosztásában nyilvánult ugyan meg (1707), ám maga királyt nem választott: II. Rákóczi Ferenc 1705-től 1711-ig vezérlő fejedelemként kormányozta az országot. Többször hivatkoztak fölkelő rendjeink a részükre a törvényeket be nem tartó zsarnok királlyal szemben is ellenállási jogot (jus resistendi) nyújtó Aranybulla 31. cikkelyére, melyet viszont Habsburg királyaink - utoljára Ferenc József (1867) - törölni kívántak az általuk egyébként egészében elfogadott Magyar Törvénytárból. Ők tudták, miért. Megoszlanak a hatalmi ágak A rendiség talajából nőttek ki a haza és haladás jegyében fogant reformországgyűléseink is. A tágabb értelemben vett reformkor a rendi - egyszersmind nemzeti önállóság törvényes biztosítékainak: a király és az ország jogainak ismételt rögzítésével kezdődött az 1790/91. évi országgyűlés törvénycikkelyeiben, különösen az 1791:12. tc.-ben. Reformországgyűléseink méltó betetőződései voltak az 1847/48. évi pozsonyi és az 1848. évi kolozsvári utolsó diéták, melyek nem csupán az elavult „feudális" társadalmi-intézményi berendezkedést bontották le, hanem - több évtizedes előmunkálatok nyomán — lefektették a polgári társadalmi, állami és jogi rendszer alapjait is. Az 1848. április 11-ei pozsonyi törvénykönyv - összhangban a pesti forradalmárok 12 pontjával - fölért egy kartális alkotmánnyal, ám mégsem lett papirosalkotmány, hanem az évszázados gyakorlatnak megfelelően alkotott, nem egy esetben csupán ideiglenesnek szánt törvénycikkek laza foglalata volt. Társadalmi vívmányain (jobbágyfölszabadítás, közteherviselés, az ősiség eltörlése stb.) túl legmaradandóbbaknak államszervezeti alapintézményei, mindenekelőtt: a népképviseleti országgyűlés (a felső tábla fönntartásával, 1848:4. és 5. tc.), a független felelős minisztérium (1848:3. tc.). valamint a népképviseleti alapra átállított helyhatóságok: a vármegyék (1848:16. tc.) és a városok (1848:23. tc.) bizonyultak. A hatalmi ágak megoszlása egyébként a kiegyezés nyomán, a helyhatósági közigazgatás és az igazságszolgáltatás elvi szétválasztásával, a bírói függetlenség törvényes szavatolásával (1869:4. tc.) lett teljes, minekutána kiépült az az igazságszolgáltatási (m. kir. törvénykezési) szervezet, amely a mainak is alapját képezi, még a századfordulón emelt törvényszéki épületek alakjában is. A hatalmi ágak elválasztására, a népképviseletre és a felelős kormányzatra átállított magyar történeti alkotmány - kiegészülve a kiegyezés alaptörvényével (1867:12. tc.), a horvát-magyar kiegyezést (1868:30. tc.), valamint kulturális, egyházi és nyelvi jogokat, továbbá a közpályán való érvényesülést szavatoló nemzetiségi (1868:44. tc.) s számos más törvénnyel - 1918-ig a honi polgári fejlődés tartósnak bizonyult keretét képezteti több: a legitimisták által csak közjogi provizóriumnak nevezett Horthy-korszakban is helyreállítódott több lényeges változással: a kormányzóval (1920:1. tc.), az új választójogi és felsőházi törvénnyel (1925:26. tc., 1926:22. tc.), a közigazgatási reformmal (1929:30. tc.). Ez az elsőként említettől eltekintve - a bethleni, konzervatív és liberális jegyeket egyaránt hordozó konszolidáció jegyében fogant alkotmányreform - Gömbös Gyulának a hivatásrendi képviseletre vonatkozó elképzeléseivel szemben az 1937/38. évi módosításokkal (a kormányzó és a felsőház jogának erősftése mellett a titkos választás általános bevezetésével), valamint a hazai és külföldi „korszellemnek" tett engedményekkel - Így elsősorban a szégyenteljes zsidótörvényekkel (1938-1941) együtt is alkalmasnak bizonyult e konzervatív rendszer kereteinek 1944. október 15-éig való fönntartására. Kedvezőtlen politikai viszonyok A fölszabadulás első esztendeje - Ideiglenes Nemzetgyűléssel, Ideiglenes Nemzeti Kormánnyal s az államfői hatáskör egy részét ellátó Nemzeti Főtanáccsal Debrecenben, majd Budapesten a központban, nemzeti bizottságokkal, valamint az általuk újjászervezett községi és törvényhatósági önkormányzatokkal vidéken - az alkotmányos átmenet jegyében zajlott. Az államformaváltozásra, a köztársaság kikiáltására csupán az 1945. november 4-ei, kisgazda győzelemmel végződő választások nyomán, a munkáspártok sürgetésére 1946. február l-jén került sor. A szabadságjogokat is tartalmazó, ám döntően a köztársasági elnök nemzetgyűlés általi választását, hatáskörét és felelősségét tárgyaló koalíciós köztársasági törvény (1946:1. tc.), melyet egyes alkotmányjogászok - talán lengyel példára - újabban „kis alkotmánynak" is neveznek, még jól beilleszthető volt az 1848-ban megalapozott: a népképviseletre, a hatalmi ágak elválasztására, a parlamentáris (felelős) kormányzatra, a bírói függetlenségre és az önkormányzatokra épülő magyar történeti alkotmányba, ám e beillesztésnek a politikai viszonyok egyre kevésbé kedveztek. Ez utolsó változtatás éppen egyszázados — tehát semmiképpen nem „ezeresztendős" -, 1944-ig erőteljes „feudális" társadalmi vonásaival is alapvetően polgári jellegű magyar történeti alkotmányfejlődési íve a népi demokratikus (szocialista) alkotmányozással lehanyatlott: megtört. Az igazsághoz tartozik, hogy az egyesült munkáspárt (MDP) által irányított alkotmányozó bizottság is számolt még a magyar hagyományokkal, az európai és amerikai példákkal és a fölszabadulást követő kétségtelen demokratikus vívmányokkal, ám mégis, szinte az utolsó pillanatban az 1936. évi sztálini szovjet alkotmány magyar kiadása sikeredett ki: a Magyar Népköztársaság alaptörvénye (1949:20. tv.). Az az alkotmány, amely sok-sok módosítással formailag még ma is hatályban van, ám amelyben - a Magyar Köztársasághoz való visszatérést jelentő 1989. október 23-ai alkotmánymódosítás (1989:31. tv.) nyomán kő kövön nem maradt. Á megfejelt alkotmány A történelem nem ismétlődik: nem ismételhető. Mégis, ha némileg történetietlen is, az 1847/48. évi pozsonyi diéta és az 1985/90. évi országgyűlés között párhuzamot vonhatunk. Mindkét esetben egy „régi" törvényhozó testület gyakorolta egy új korszak számára az alkotmányozást. Mindkettő a Ház falain kívüli külhoni és hazai forradalmi események hatása alatt. Toldozott-foldozott 1949. évi alkotmánytörvényünknek nyűtt csizmaként való „megfejelése" a beiktatott új intézményekkel - így különösen az Alkotmánybírósággal - együtt máig politikai viták tárgya, melyekben az alkotmánytörténet még nem illetékes az állásfoglalásra. Annyi bizonyos, hogy ez az alkotmány már nem az az alkotmány, még ha gyökerei éppen az általa tagadni kívánt szocialista alaptörvényig is nyúlnak vissza. Négy évtized hosszú idő. Mint historikus elsősorban a társadalmi alapok teljes átalakulása meg ama bizonyos „háromlábú kerekasztal" mellett kötött politikai alkuk, nemkülönben a kartális alkotmány mellett több mint két évszázada szóló világtendenciák figyelembevételével nem láthatok lehetőséget a nem egyetlen alkotmánylevél boldogító erejében rejlő magyar történeti alkotmányossághoz való visszakanyarodáshoz. Ám egyes elemeit - különösen a törvényhozás, a parlamentáris kormányzat, a független igazságszolgáltatás és az önkormányzat körében - így is ajánlhatom a tanulmányozásra és a fokozott figyelembevételre. Az utóbbi átalakulás idején a magyar történeti alkotmányért annak az 1946:1. tc. szerinti változatáért, a rendszeridegen Alkotmánybíróság mellőzésével, ám a közjogi ügyekben is ítélkező, 1949-ben eltörölt Közigazgatási Bíróság helyreállításával - szakmai-emberi gondjait néhányónkkal, az őt nagyritkán Szeged, Közép fasori otthonában, utolsó műhelyében meglátogató más nemzedékbei i kollégákkal megosztó, betegen is szélmalomharcot vívó, polgári demokrata meggyőződésű, széles európai kitekintéssel bíró egyetlen szakférfiú állt ki: Szabó József (1909-1992), a magyar és összehasonlító alkotmányjognak, a jogfilozófiának, utóbb pedig a pénzügyi jognak a szegedi egyetemről kétszer is eltanácsolt professzora, Bibó István kor-, karés eszmetársa, személyes jóbarátja. Különösebb visszhang nélkül maradt posztumusz kötete - Ki a káoszból, vissza Európába (Kráter, Budapest, 1993) - nem vesztett s nem is veszíthet időszerűségéből. Szolgáljanak soraim - a magyar történeti alkotmány röpke fölidézésén túl - az ő jó emlékezetének is. A szerző a József Attila Tudományegyetem AUam- is Jogtudományi Kar Jogtörténeti Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára.