Délmagyarország, 1995. július (85. évfolyam, 152-177. szám)

1995-07-08 / 158. szám

• Ismerje meg önmagát (30 Szüksége van az asztmára vagy rossz fogakra? Dehogy van rá szükségem, fogalmazódik meg bennünk a válasz, pedig a tiltakozást egyre inkább fel kellene váltania a gondolkozásnak, hiszen hazánkban is mind több orvos teszi fel páciensének a kérdést: miért éppen ez a betegség kell Önnek? Aki valóban szeretne megszabadulni nyavalyáitól, annak először is meg kell értenie betegsége üzenetét. Sorozatunkkal a tünetek jelentésének megfejtésében szeretnénk segíteni olvasóinknak. Az asztma lelki okait akkor értjük meg, ha belegondolunk a légzés történéseibe. A légzés egy ritmusos folyamat, amely be- és kilégzésből áll. Két pólusa van tehát, a kettő egymás nélkül elképzelhetetlen. Kapok és adok, s amennyi levegőt beszívok, ugyanannyit engedek ki magamból. Mi jellemzi az asztmás rohamot? A beteg fuldoklik, levegő után kapkod, zihálva lélegzik, s különösen a kilégzéssel kínlódik, az fojtogatja. Sorozatunk figyelemmel kísérői talán már sejtik is, hogy az asztmás betegek esetében felborult a kapni-adni egyensúlya, z! legtöbb asztmatikus valóban túl sokat akar kapni. Az elfogadásra, befogadásra pukkadásig képes, de amikor adnia kellene, görcsbe rándul, fuldoklik. Mindent meg akar tartani magának, s ezzel ugyanúgy mérgezi személyiségét, mint az elégetett oxigén végtermékével, a széndioxiddal tüdejét. A birtoklás tárgya ebből a szempontból közömbös: lehet vagyon, pénz. tudás, dicsőség, elismerés, boldogság és így tovább. Gyógyulási szándék esetén az asztmatikusnak tehát azt kell megkérdeznie önmagától, hogy melyek azok az életterületek, ahoi csak kapni akar, de adni nem. A görög szóhasználat egész pontosan meg is határozza a betegség lényegét, hiszen görögül az asztmát szűkkeblüségnek nevezik. Átvitt értelemben valóban erről van szó. Hosszas betegség esetén a test is látványosan megmutatja a valódi okokat, csak ritkán van rá szemünk. A tartós ideig asztmások mellkasa ugyanis feltűnően kiszélesedik, ugyanakkor kilégzésük mértéke hihetetlenül csekély. Régen az asztma jellemzően az idős kor betegsége volt, napjainkban viszont egyre több kisgyermek fuldoklik kilégzési nehézségek következtében. Talán a leírtak után már fel sem kell hívni a figyelmet arra, hogy a mai gyerekek mennyire hozzászoktak ahhoz, hogy ók csak kapnak, de adniuk nem kell. Az orvos útmutatásainak betartása mellett a szülőnek esetleg arra is rá kellene szoktatnia gyermekét, hogy vekszemben is léteznek elvárások. Az asztmatikusokban - éppen azért, mert megszokják, hogy ők mindig csak kapnak - az elvárások a zsarnokságig fokozódhatnak. Úgynevezett zsaroló rohamaik pedig életveszélyes helyzetekbe sodorhatják őket. Mint a legtöbb ember, az asztmatikus is szeretetre áhítozik, túlzott belégzései a szeretetvágy fokozott mértékéről is árulkodnak környezetüknek, a kilégzés elakadása pedig arról, hogy ók viszont - bármennyire is szeretnének nem tudnak szeretetet adni. Az asztmás beteg problémája tehát nem csupán egyedül az övé, mert míg kapni is csak valakitől lehet, adni is csak valakinek lehet... A .Magyar szólások és közmondások" című gyűjtemény közel félszáz, foggal kapcsolatos találó megfigyelést tár olvasói elé, melyek ékesen árulkodnak a fog, a harapás jelképes értelmezéséről. Közismert, hogy amikor valaki nagyon szeretne megkaparintani valamit, akkor röviden azt mondjuk, hogy fáj rá a foga. A gonosz szándékát nyíltan elárulóról megjegyezzük: kimutatta a foga fehérét. Aki feni a fogát valakire, az előbb-utóbb valami bajt fog neki okozni. Aki foggal-körömrnel küzd, az a végsőkig harcol valamiért. A fogat fogért szólást pedig még hallani is rossz, olyan félelmetes. A felsorolt példák után már mindenki számára világos, hogy a fogakkal végzett művelet, a harapás az erőszak, az agresszivitás jelképe, pozitív értelemben pedig arról árulkodik, hogy képesek vagyunk megszerezni, elérni valamit, rendelkezünk az önérvényesítés készségével, keresztül tudjuk rágni magunkat a ránk váró feladatokon. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy napjaink agresszív világában miért rossz olyan sok embernek a foga. Bármennyire is ellentmondásosnak látszik első látásra a kérdés, mégsincs benne semmi különös. A szociálisan fejlett, általában süni népességű országokban az együttélés csak nagyfokú alkalmazkodással oldható meg, melynek szükségszerű velejárója indulataink elfojtása. Agresszív késztetéseink számára is meg kellene találni a megfelelő formát. A rámenós menedzser, vállalkozó vagy riporter a mindennapi életben olyan szelíd, mint a bárány, mert munkájában teret talált erőszakos késztetései megvalósításának. A focimeccsek után sem a játékosok randalíroznak (ók támadó kedvüket bőven megvalósították a pályán), hanem a sörözgető szurkolók. Rossz fogaink azonban nemcsak elfojtott indulatainkról árulkodnak, hanem életenergiánk veszélyes csökkenéséről is. Az álomfejtők szerint a fogak elvesztése energia- és potenciaveszteségről árulkodik. de a lókupec is először a paripa fogát nézi meg a vásárban. A kevés vitalitással bíró ember bizony csak rágódik a problémákon, határozott megoldások helyett. Aki pedig nappal még magának sem meri bevallani, hogy harapós kedvében van, az éjjel csikorgatja a fogait. A rossz fogakkal sokat kínlódó embert azonban óva intjük attól, hogy az olvasottak hatására verje meg a szomszédját, harapjon a fogorvosa kezébe, esetleg csatlakozzon egy terrorista brigádhoz, de fogas kérdésként ajánljuk figyelmébe: feltétlenül adjon teret életéhen agresszív késztetései építő, az emberhez méltó kiélésének... Lenthár Márta SZÓRAKOZTATÓ MELLÉKLETÜNK aama és valami más Elméletileg megoldható lenne, hogy az egydolláros bankó kifakítása után egy százdolláros képét nyomtassuk rá. Ismételjük: csak elméle/ileg, mert a pénznyomáshoz használt festékek túlságosan is ellenállóak ahhoz, hogy hasonló manipulációknak vessük alá. Ennek ellenére két férfinek sikerült a dolog, valószínűleg ők voltak minden idők legnagyobb pénzhamisítói, a nevük Baldwin Bredell és Athur Taylor. „Munkájukban" egy egészen zseniális módszerhez folyamodtak: lapjával vágták ketté a bankókat! Igen, jól olvassák: lapjával. S

zinte az egyetlen lehetséges megoldás, hogy a .művelethez" a valódi bankókat használjuk fel. Ehhez, persze, az is kell, hogy minden pénz egyforma méretű legyen. Magyarországon ez nem így van, viszont az Egyesült Államokban igen. Elméletileg tehát megoldható lenne az, hogy egy egydolláros bankó kifakítása után egy százdolláros képét nyomtassuk rá. Ismételjük: csak elméletileg, mert a pénznyomáshoz használt festékek túlságosan is ellenállóak ahhoz, hogy hasonló manipulációknak, vessük alá. Ennek ellenére két férfinek sikerült a dolog, valószínűleg ók voltak minden idők legnagyobb pénzhamisítói, a nevük Baldwin Bredell és Arthur Taylor. „Munkájukban" egy egészen zseniális módszerhez folyamodtak: lapjával vágták ketté a bankókat! Igen jól olvasták: lapjával! 1897-ben Bredell és Taylor 23, illetve 26 évesek voltak, és mindketten egy államkötvényeket, egyéb részvényeket nyomó cégnél dolgoztak Philadelphiában. Mindketten szerény anyagiakkal rendelkező családból érkeztek, egyikük sem tudta befejezni tanulmányait. Ennek ellenére mindketten csodálatos adottságokkal rendelkeztek: Bredell valóságos ezermester volt, Taylor pedig a szakma legjobb rajzolói közé tartozott. Bredell és Taylor egyébként állandóan pénzzavarban voltak, ez aztán előbb-utóbb eljutott olyan emberek fülébe is, akiktől talán megkímélhették volna magukat. A szivargyáros ajánlata Amikor William Jacobs megismerkedett velük, éppen szivargyárosként tevékenykedett, de ez csak egyike volt számtalan működési területeinek, melyek egyikemásika ugyancsak foglalkoztatta a rendőrséget. Őt persze ez nem zavarja, egyébként is skrupulusoktól mentes emberként ismerte mindenki. Ezért talán két Bredellék csodálkoztak a legkevésbé, amikor egy remek vacsora után Jacobs minden köntörfalazás nélkül közölte velük: - Óriási vagyonra tehetnénk szert a pénzhamisítással... Bredell az a típus, aki nem riad vissza egy kis „huncutkodástól", míg Taylor félénk, gátlásokkal teli fiatalember volt. A fenti szavak hallatán ő volt az, aki felemelkedett az asztaltól: - Elnézést, uram, de nem vagyunk gonosztevők! Barátja Bredell azonban karjánál fogva visszatartotta: - Ügyan, hagyd beszélni az urat! Abban semmi rossz nincs, ha meghallgatjuk... A szivargyáros széles mosolyra derült, aztán belekezdett: - Nos, a javaslatom a kővetkező: megkapnak tőlem minden szükséges felszerelést, amit csak óhajtanak, minden felmerülő költséget vállalok. Azt hiszem, az olyan művészeknek, mint önök, ez eléggé izgató feladat lesz. Hiszen semmi mást nem tesznek majd, csak egy igazi mesterművet alkotnak. Aztán, amikor gazdagok leszünk, abbahagyják, és azt csinálnak, amit akarnak. Bredell tudomást sem véve barátja helytelenítő arckifejezésével visszakérdezett: - Mikor kezdhetünk? - Azonnal. Megvásárolok egy csődben lévő nyomdászmühelyt, és akár azonnal elfoglalhatják. Bredellnek többórás beszélgetést követően sikerült elérnie, hogy Taylor legyőzze skrupulusait, és megnyitották saját műhelyü• Lapjával vágták ketté a bankót A világ legjobb pénzhamisítói • Ez nem az akasztott dollár esete... ket. A szakmában szerzett jó hírnevüknek köszönhetően azonnal számtalan megrendelést kaptak, így a háttérben nyugodtan kísérletezhettek. Százdolláros kísérletek Úgy döntöttek, hogy nem érdemes kicsiben kezdeni, ezért a legnagyobb bankót, a Monroe elnököt ábrázoló százdollárost vették górcső alá, még a Pénzmúzeumba is ellátogattak. Taylor zseniális kézügyességének köszönhetően tökéletesen lemásolta a százdollárost, mialatt Bredell olyan nyomdagépet fabrikált, melyet még Washington idejében használtak. Aztán, amikor már minden készen állt, ők is szembe találták magukat a bevezetőnkben említett problémával: a papír! William Jacobs egyre türelmetlenebbé vált: - Mi lesz, uraim? Ez a pénz már majdnem tökéletes, most már szeretnék valamit visszakapni az eddig befektetett pénzemből... Bredell és Taylor azonban elutasítják. Napok, hónapok teltek el, aztán egy nap Bredell műhelyébe hívta barátját, és közölte vele: - Idehallgass Arthur! Már mindent megpróbáltunk, csak egyetlenegy megoldás maradt: az eredeti bankókat kell felhasználnunk. A fakításnak nincs értelme, de azt hiszem, rájöttem valamire. Mi lenne, ha hosszában, lapjával kettévágnánk a bankókat? - Te megőrültél! Tudod, hogy ez lehetetlen! - Igen? Na, ide nézz! Bredell elővett egy százdollárost, és elkezdte .megdolgozni". Taylor elóször szkeptikusan nézte, aztán kerekre nyílt szemmel, csodálkozva mondta: - Úristen! Ez tényleg lehetséges! (Az FBI titkos archívumában ma is ott van, hogyan sikerült a két művésznek .kettévágni a bankért, ám - természetesen - Bredell és Taylor részletes vallomása sohasem látott napvilágot.) Bredell és Taylor ezzel, persze, még nem találták meg a végső megoldást. Igaz ugyan, hogy a kétfelé választott bankó üres oldalát egy speciális oldatban teljesen fehérré tudták varázsolni, ám a fő kérdés még nyitott maradt. Vajon a leheletfinomságúra vékonyodott papír elbírja-e a nyomdagép által kifejtett súlyt? Itt is siker koronázza kísérleteiket: a papír ellenáll a nyomásnak. Még mindig nincs vége, olyan ragasztót kell találniuk, amely nem keményíti meg túlságosan a két összeragasztott félpénzt. Ezt egész egyValószmideg minden pénzhamisító megerősítené azt az állítást, hogy a hamisítás legnehezebb része a megfelelő minőségű papír megtalálása, kidolgozása. Minden bank, pénzverde kínosan ügyel arra, hogy a papírt olyan kémiai eljárásoknak vessék alá, amely gyakorlatilag lehetetlenné teszi az utánzást. szerűen rizspor és víz keverékével állították elő, igaz, a kezelés után egy egész éjszakán át kellett szárítani a bankókat. Másnap aztán irány egy bank, tehát a főpróba! A százdollárost jó öt percig vizsgálgatta a pénztáros, hiszen ekkora címletű pénz ritkán került forgalomba azokban az időkben. Amikor aztán a kisablakon át kiadta a váltópénzt, a tíz darab tízdollárost, már tudták: sikerült. Melegvizes leleplezés Az elkövetkező napokban szorgalmasan dolgozott a két hamisító, meg sem álltak, míg le nem gyártottak 10 ezer dollárt, aztán útjukat a déli államok felé vették, hogy egy kis vakációval ünnepeljék a sikert. William Jacobsnak persze egy szót sem szóltak. Hat hónappal később az amerikai kincstár illetékes osztálya egy százdollárost kapott Philadelphiából: a vörös pecsétet túl halványnak tartotta a bank igazgatója Valószínűleg nyomtatási hibáról lehet szó - írta kísérőlevelében az igazgató -, mert egyébként minden rendben van, még a papír is valódi. A szakértők is csak ezt tudják megállapítani, mígnem az egyik túlbuzgó vizsgálótiszt bele nem dobta a bankót egy melegvizes edénybe, csak azért, hogy megnézze: nem veszti-e el a színét a százdolláros? Elképzelhető a meglepetésük, amikor lassan kettévált a banké), és a két fél-százdolláros lebegni kezdett a víz felszínén. Amikor William P. Hazen, a titkosszolgálat főnöke kézhez kapta a két félbankót, elsápadt: - Olyan hamisítókkal állunk szemben, akik minden idők legjobb munkáját végezték. Azonnal le kell tartóztatnunk őket... Hazen rengeteg emberét állította az ügyre, ám csődöt mondott. A pénzügyminiszter ekkor végső lépésre szánta el magát, és parancsba adta: minden százdollárost ki kell vonni a forgalomból! A szenzáció hírére felfigyelt William Jacobs is, és természetesen egyből kikövetkeztette, miről is van szó... Felkereste tehát az. időközben visszatért Bredellt és Taylort: - Átvertek, elárultak, de most nem ez a lényeg. Azonnal munkába állnak, és áttérünk az új százdolláros gyártására, amelyik Lincoln elnököt ábrázolja, dolgozzanak éjt nappallá téve, amíg nem késő... Hazent időközben leváltották, és utóda, John Wilkie rájött, hogy ilyen tökéletes munkát csak a nyomdászmesterséget alaposan ismerő személyek készíthettek, elkezdte tehát figyeltetni az összes jó nevű mestert. Hamarosan a füléhe jutott, hogy Bredell és Taylor miihelye olyan magas árakat kér. mintha szándékosan akarná elriasztani a megrendelőket. Ráadásul az első hamis bankókat is Philadelphiából jelezték, ezért komoly nyomozásba kezdett. Azt is gyorsan kiderítették, hogy kapcsolatban állnak a rendőrség által jól ismert Jacobs-szal, innentől kezdve aztán tulajdonképpen minden simán ment. Bredell tagadott ugyan, de az elejétől kezdve tépódó Taylor hamar töredelmes vallomást tett, így rács mögé kerültek. Még azt is bevallották, hogy hova rejtették el a hasmisításhoz szükséges anyagokat, ennek következtében egy nap feldúltan állított be hozzájuk ügyvédjük: - Megörültek! Most már a maximumot fogják kapni! - A rendőrség azt ígérte, hogy részletes vallomás esetén kedvezményekben lesz részünk... - Átverték magukat, számítsanak a legrosszabbra... Pénznyomda a bőrtönben A két hamisító ekkor újra munkába állt, és tulajdonképpen nevetségessé tette az egész amerikai igazságszolgáltatást. Bredell édesanyjának a segítségével beszerezték a szükséges felszerelést, és egy húszdollárost hamisítottak a börtönben! Aztán kihallgatást kértek az államügyésztől: - Nem vallottunk be mindent, még egy felszerelésünk működik. Itt van, nézze meg ezt a húszdollárost! A

z államügyész majdnem elájult, fóleg, hogy Philadelphia bankjaiból jelzés érkezett: hamis húszdollárosok kerültek a forgalomba. A Bredell édesanyja által piacra dolxttt bankók végül is lebuktatták a két hűvösön csücsülő nyomdászt: a sorozatszám miatt kiderült, hogy azokat a hehórtönzésük után gyártották. Újabb töredelmes vallomás, ezúttal azonban a rendőrök betartották a szavukat, és minimális, 7-7 éves büntetést szabott ki rájuk a bírt). Imre Mátyás