Délmagyarország, 1995. június (85. évfolyam, 127-151. szám)

1995-06-03 / 129. szám

12 PÜNKÖSD DÉLMAGYARORSZÁG SZOMBAT, 1995. JÚN. 3. • Hova tűnt a rendszerváltás után? Miért nem lett mártír ? - Nemcsak azért, mert azt láttam, hogy az összes dilettáns és közepes tehetség azzal bukkant föl, hogy őt a sztalinista szerkesztők nyomták el. Nekem eszembe se jutott elmesélni a kilenc évig tartó betiltásomat, hogy mennyire fájt, amikor a fölnevelő hazám. Pest megye könyvtárai egyetlen egyszer se hívtak író-olvasó találko"zóra, hogy antimarxista tanok terjesztése miatt kirúgtak az iskolából, ahol tanítottam, csak irodalmat, nem holmi tanokat - és a többi. Nem meséltem, mert nem hiszek benne, hogy abból kéne élnünk, ami elmúlt. Viszont - miközben már vagy száz fiatal tehetséget mutattam be a Kortársban - egyszercsak abba a helyzetbe kerültem, hogy egyszerre voltam ellenzéki meg kormánypárti, sztalinista meg antisztalinista. • Akárcsak Beviz úr? - Azt láttam, mint Beviz, hogy mindenki bent lakik, csak én vagyok kívül és mindenki nekem akarja megmagyarázni, hogy miről szól a világ. Azt láttam, hogy itt megint nem lehetek én. magam, hogy itt megint muszáj valahova tartozni. És akkor azt mondtam: elég volt! Eljöttem a Kortárstól és visszamentem abba az iskolába, ahol először befogadtak - úgy is, mint politikai priuszost, akinek senki más nem mert állást adni. Hálás voltam ezért nekik, s amikor Páskándi Géza és Száraz György személyes garanciát vállalt értem és a Kortárs szerkesztőségébe kerülhettem, megígértem az iskolában: ha egyszer eljövök a Kortárstól, négy évig ott fogok tanítani. Megtartottam a szavamat. A tanítás korrekt dolog - szemben az irodalmi szerkesztéssel: pont annyit várhatok, amennyit adok. • Dühében írta a Bevizt? - Talán csak nem érződik indulat benne? Beviz én vagyok - és mi, mindannyian. Jellegzetes kelet-európai reflexünk, hogy megpróbáljuk az életünket bebetonozni. Beállunk egy pályára, bemérjük a lehetőségeinket, és ezeken a korlátokon belül megelégszünk a sorsunkkal. Ami Beviznek az abált szalonna kovászos uborkával, a disznósajt, meg a Kőbányai sör, amiért 30 éve minden nap benyúl a hútőbe, amikor hazaér a munkából - az a másiknak lehet a biliárdszalon, vagy a night-klub, a kocsma. És nem vesszük észre, mennyire nevetségesek vagyunk. Amikor pedig hirtelen mindez semmivé válik, kihúzzák alólunk - az a ócskaságnak, az erkölcstelenségnek, a fantáziátlanságnak. A szeretet, szerelem, jóság, teljesítmény, művészet - az értékek - mind abszolút nevetséges fogalmakká váltak. Nagy-nagy vadászmező lett ez az ország; hatalmi csordák csámcsognak, mindenki mindenkire lő, aki mégsem, arra lőnek mindenfelől. Fél évtizede, hogy lezajlott a rendszerváltás és nincs ember, akit ebben az országban tisztelnek, szeretnek. Rossz társadalom ez. Rosszak és rendkívül korruptak a vezetői. Sok ember került be a politikai pártokba, akiket ismertem azelőtt: ülnek a Parlamentben, látom őket pöffeszkedni, elképesztően olcsó és ostoba dolgokat előadni, nagy pénzeket lenyúlni. Hazudnak az életrajzukban. Én azt gondoltam, ha majd mi jövünk, az a generáció, amelyikhez - baráti kötelékekkel is - tartoztam, akkor a tisztesség jön és a munka az ország javára. Azt látom, hogy amint a hatalom megérintette ezeket az embereket, hitvány, harácsoló figurákká váltak. Megundorodtam. Mindenhonnan kihúzódtam. • Savanyú a szőlő? - Teljesen visszahúzódva élek, nem várok egyik hordától se semmit. Ez persze már nem a régi énem. Rettenetesen megsértődtem például akkor, amikor nem láttam a nevemet a nemzeti alapítványok nemzeti kuratóriumai által támogatottak listáján. Nyolc könyvemet akarták kiadni a kiadók, egyikre sem kaptak pénzt. Nem akartam elhinni, teljesen megdöbbentem, úgy éreztem, cserbenhagytak. Aztán gondolkodtam és rájöttem, hogy én hagytam cserben őket, hiszen én jelentettem be, hogy nem tartozom sehova. Azóta nem vagyok sértődött és nem várok senkitől semmit. Vannak emberek a szakmából, akiket szeretek. A szegedi Baka Pistát, aki szintén magányos, visszahúzódó volt világéletében, a bölcs IIia Miskát, a hányódó Géczi Jánost Veszprémben, a nagy tehetségű költő és drámaíró - Babics Imrét és az erkölcsi-szakmai etalonként is működő, Szegeden is tanárkodott Jankovics Józsefet. Elnézzük, hogyan megy az élet a kis irodalmi placcokon, figyeljük, ahogyan forgatják a köpönyegeket, az űszósapkán kicserélik a címereket akár háromszor-négyszer is egy évadban. Még élvezzük is a szemlélődést. Bárha tudjuk, a bőrünkre megy a játék megvan ennek a maga romantikája. Sulyok Erzsébet Beviz úr hazamegy, ha... című „majdnemdrámáját" junius 2-án mutatta be a Szegedi Nemzeti Színház. A szerző a JATE bölcsészkarán 1978-ban szerzett diplomát. Ma Budapesten él, társszerkesztője a Szivárvány című folyóiratnak - amely a magyar emigráció egyetlen talpon maradt irodalmi lapja - és tanít a törökbálinti Zsolnai-módszerű kísérleti középiskolában. 1978-ban Szegeden szeretett volna maradni. De amikor üzentek neki pártbizottságról, hogy immár minden bűnét hajlandók megbocsátani kiment a nagyállomásra és fölszállt a pesti gyorsra. A közelmúltban jelent meg a tizenegyedik, kétnyelvű kötete, Averziók a címe. Zalán Tibor egy ilyen ember. Örökösen averziói vannak. Jelenet a Beviz úrból. (Fotó: Gyenes Kálmán) Csendélet e földi vadászmezőkön, a Kis Belezök évadából Festette: Zalán Tibor Zalán Tibor végünk. Akár egy amerikai pasi autó nélkül. Meghal. Nem tud járni, mert a lába alkalmatlanná vált a járásra, mert 30 éve autóban ülve közlekedik, veszi ki a bankjából pénzt és eszi a szendvicset. Bebetonozottságunkban nem használjuk a fantáziánkat, nem megyünk bele áldozatokba, nem elvi emberek vagyunk többé, csak a kis praktikumaink rabjai. Alkalmatlanok vagyunk a görög sorstragédiák hőseivé lenni, vagyis nincsenek igazán fontos cselekedeteink. Amikor Antigoné elpusztul, belehalunk a nézőtéren; Beviz pusztulásán röhögünk. Illetve... Azt sem tudjuk pontosan, mi történt vele. Itt egy ember, aki évtizedekig dolgozik, kialakít valamilyen életszintet, azt gondolja, hogy szereti a feleségét és fölneveli a gyerekeit - aztán egyszercsak azzal szembesül, hogy mindez nem igaz. Erre az abszurdumra Beviz nem reagál értékelhetően. Megyünk haza a színházból és azt mondjuk magunkban: A fene egye meg! Mi ez? • Tény, hogy ez a darab nem siet oldani a feszültségünket. - Mert a 20. században nincsenek megoldások a világnak ezen a térfelén. Megoldás lehet, hogy az embert lelövik Boszniában. De itt? Egy Beviz-féle 40-50 közötti kétgyerekes családapának, akinek egyik percről a másikra semmivé válnak a kapaszkodói, a közege - semmilyen szinten nincs megoldás. Ebben a társadalomban nincsenek értékek, nem mozognak erkölcsi kategóriák. Az egész társadalom értéktelenül. Ez arra készteti az embert, hogy meneküljön az értékektől, hiszen itt minden, ami érték, az egyenlő a priusszal. Ami érték azt büntetik, megadóztatják, kiröhögik, nevetségessé teszik, beszüntetik, beledöngölik a földbe. Itt az elvi szintű gondolkodás, vagy az elvekhez igazított cselekvés teljesen életidegen. A helyzet fel nem ismerése, ami jogossá teszi a pusztulást. • Beviz háza - amelyből ö maga kiszorul, de mindenki más bent van - ennek a társadalomnak a modellje? - Engem úgy nem érdekel a társadalom, ahogy van. Ez a darab teljes mértékben konstrukció. A Bevizben kipróbáltam, hogyan működik egy merőben teóriára támaszkodó szerkesztmény. Megvolt a Beviz-figura abszolút főszereplőnek szántam és talán azzá is vált - és kitaláltam ezt a fordított abszurdot. Az abszurdokban általában ki akarnak jutni valahonnan, de nem tudnak - és ennek van egy mélységes tragikuma. Beviz viszont be akar jutni és ez csak röhejes. Mármost amint ezt a szerkesztményt „társadalmasítom", belerakom a főszereplőt körülvevő embereket, a hentest, a főnököt, a szeretőt, a Brazíliába emigrált apát, a halott anyát, a többit, az emberre ránehezedő társadalmi súlyokat, és amint elkezdenek mozogni ezek a Beviz körüli viszonyok - akkor jön a döbbenet. Akkor derült ki, hogy micsoda iszonytató, lidérces világban élünk mi! Az derült ki, hogy akármilyen figurát teremtek, abból nem tudok értéket kicsiholni. • Nem lehet túl vidám dolog szembesülni egy ilyen világgal. - Sokat röhögtem, amíg a Bevizt írtam. Aztán amikor egyben volt és először elolvastam, azt mondtam: vagy én vagyok szörnyeteg, vagy a Beviz, vagy a világ - itt valaki iszonyatos. Rosszabb, mint egy vámpír, mint egy gyilkos. Itt aljasabb dolgok történnek - velem, Bevizzel, az olvasóval, a nézővel, mint amire valaha mertem gondolni, mint amit normálisan el lehet képzelni. • Minek ilyen közegben írni? - Amikor Beviztől elveszem a narkóját, amikor a megszokott világába nem tud visszajutni - elkezd emberként viselkedni. Amint nem a tévét nézi a tréningruhájában, nem a szendvicsét zabálja és nem megy a hűtőjébe a Kőbányai sörért, amint az élet kvázi értékei eltűnnek számára - elkezd élni. Elkezd gondolkodni. Eszébe jut a szitakötő, a gyerekkori képzelgései a hangtalan szárnyalásról. Vagyis lehetett volna másként is! Ebből a Bevizből lehetett volna költő is! Amint kint reked, leválnak róla a társadalmi reflexek, csupasz lesz, sebezhető, mint a pióca, amelyet kifordítanak a gyerekek a tóparton; a lelke fedi be a testét, nem a ruházata, nem a társadalmi aurája. Ezzel együtt reménytelen. Kisszerű, ócska, szerencsétlen. Azért írtam meg, hogy jelet hagyjak. Önbecsülésből. Ne úgy pusztuljak el, hogy nem beszéltem. • Ez volt 1991-ben, hiszen akkor írta a darabot; hol van most, 1995ben a mi Bevizünk? Hol tartunk? - A mai hős nem Beviz úr, a kis áldozat, a kis slemil, a tisztességes, akiből még lírikus is lehetett volna... Azóta új hősök jelentek meg a színen. A mai kor igazi hőse a Kis Belező és ezt a korszakot én úgy hívom, hogy a Kis Belezőknek az évada. Ha ma írnék, ezekről írnék. De nem! A kisszerű, a közép-tehetségű, törekedő, nyomakodó figurákról, akik mindenkinek kiforgatják a belét, aki kicsivel is tehetségesebb náluk, aki egyéniség, aki személyiség, aki mer ebben a társadalomban, ebben az életben egyedül maradni. Ők csoportosan járnak az új területfoglalások idején, összeszövetkeznek, csámcsognak, ízléstelenkednek. Beviz úr? Már rég elpusztult. Ma már nincsenek Beviz urak. Most egy iszonytatóan erkölcstelen és mocskos korszak van, amikor mindent szabad. Tág terei nyíltak a szabadosságnak, az • Egy női kar születésnapja Szeghy Endre nevével • Mégpedig a tizedik, ha nem is naptár szerint, hiszen a szegedi Pedagógus Női Kar 1985 őszén alakult meg dr. Mihálka György kezdeményezésére. Az együttes 1988-ban Fesztivál-kórus, 1990ben hangversenykórus minősítést kapott, s így már évek óla városunk legjobb énekkarai közé tartozik. Tízéves jubileumuk ünnepének varázsát, jelentőségét két momentummal is sikerült emelniük: mindenekelőtt azzal a fontos eseménnyel, hogy ünnepi hangversenyükön - 1995. május 26-án fölvették dr. Szeghy Endre zeneszerző és karnagy, a szegedi tanárképző főiskola egykori kiváló professzorának nevét. De bravúros ötletnek bizonyult az is, hogy épp e hangversenyre hívták meg német testvérkórusukat, a GiIhoTn-Neubokel Heide Chort is. A forró hangulatú est - helyszín a JATE aulája - dr. Révész Mihály önkormányzati képviselő köszöntőjével kezdődött, ő Szeged város dicsérő oklevelét is átadta a jubiláló együttesnek és karnagyának (két hatalmas virágcsokor kíséretében). Dr. Békési Imre, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola tanszékvezető professzora a névadónak választott Szeghy professzorról beszélt, tömören, veretesen, méltó szavakkal, mondván: élete 74 évének alkotásra teremtett része oly' termékeny, gazdag és hatásos, amely öntörvényűén önmagát szerkesztette minden külső szabály nélkül; mindenütt újat alkotott, ahol csak megjelent. Az immáron Szeghy Endre Pedagógus Női Kar - kiegészülve a Démász Erkel Ferenc Vegyes Karával és a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola kamarakórusával ezután a mester - Móra Ferenc versére írott - Altatódal clmú művét adta elő. A Hannovertől mintegy 50 kilométerre keletre fekvő Gifhorn-Neubokelből érkezett német kórus már első músorblokkjával kirobbanó sikert aratott. Először hatásos, bár mifelénk ismeretlen német kórusmúveket adtak elő - gyönyörű, telt vegyeskari hangzással majd következett Groll Kalinka-feldolgozása, természetesen vastaps kíséretében. A krónikás elfogultnak tűnhet. de e darab után különösen tisztának és üdítőnek tűnt a Szeghy Endre-kórus Nagyszalontai köszöntője, Kocsár Miklós éteri hangzású Sanctus-a (a Missa Brevis in A-ból), illetve Röttgen: Glóriája. A szünet után újra német vendégeink léptek a még mindig napsütéses színpadra, s előbb vezető karnagyuk, a zeneszerzőnek is kiváló Egyed Ferenc művét énekelték el, majd egy rendkívül bájos összeállítás következett Loewe My Fair Lady-jéből. Ez utóbbi során, majd Brahms V. és VI. Magyar táncának kíséretében komoly szerephez jutott az együttes nagyszerűen fölkészült és nagyon csinos zongoristája, Hanka Birwirt is. A Gifhorn-Neubokel Heide Chor két ráadással - köztük a Tavaszi szél vizet áraszt című népdal feldolgozásával (ez is Egyed Ferenc munkája volt) - köszönte meg a szűnni nem akaró tapsot, majd zongoramuzsika következett: Dombiné Kemény Erzsébet adott elő két Bartók-művet, jól formáitan, plasztikusan, nagy kifejezéssel. Bárdos- és Brahms-múvekkel zárta aznapi önálló produkciói sorát a Szeghy Endre Női Kar: Brahms Regina coeli-jének szólóit még a megszokottnál is ünnepélyesebben énekelte Géczy Szilvia és Ederné Erki Kornélia. Dr. Mihálka György a Magos a rutafa című Bárdos-mű talán országosan legszuggesztívebb karnagy-interpretátora, ezúttal is ellenállhatatlanul ragadott el bennünket már a mű ejső ütemeiben. A finale-ultimo méltó volt a grandiózus esthez: Verdi Nabucco című operájából a híres Szabadság-kórust hallhattuk a két együttes közös előadásában, először olaszul, majd németül. Ezt megelőzően azonban fontos és örömteli bejelentés hangzott el: a Szeghy Endre Pedagógus Női Kar sikeres működése érdekében a Szeghy család alapítványt szervez több támogató segítségével. Kiss Ernő