Délmagyarország, 1995. június (85. évfolyam, 127-151. szám)

1995-06-13 / 136. szám

8 SZEGEDI TÜKÖR DÉLMAQYARORSZÁQ KEDD, 1995. JÚN. 13. Ilyen is volt: tanyaabortusz. Még föl se épült, már jött a parancs, bontsák le! Mintha gyereket kapartattak volna el. Tanyajáró korom legelején botlottam be ide. Akkor nem mertem leírni a kőműves nevét, nehogy rontást hozzak én is házra, huszonöt év után pótolom: Becsei János volt, Bodorszéken. írhatom is, tavaly meghalt szegény. • Vehetett volna telket benn, Dócban, ahogy a központi akarat nagyon akarta, de a porta ára elvitte volna az összes pénzét, a családnak viszont nagyon kellett akkor már az új ház. A régi istállót lakták, pöndült a hat gyerek, a lányok eladósorba cseperedtek. Kínos lett volna, ha két csók között tudta volna meg a jövendőbeli, ott áll az ő ágyuk, ahol azelőtt a ló csorgatta a levét. Margit néni lakja már csak a tanyát. A gyerekek szanaszét. Margit, Ilona, János, István és ikertársa, József, meg a legkisebbik, a Ferenc? Férjhez mentek, megnősültek, de egyik se vált el! Nagy szó a mai világban. Hét unoka van, és két dédunoka is már. • Szoktak jönni? - Mindennap eljön valamelyik. Most is azért főzök, mert várom őket. Nekem úgy hordják már az ebédet, de karaszolni jönnek a kertbe, kell az étel. • Fenyegették a családot, de a ház megmaradt. - Láthatja, kőporozni se tudtuk mostanáig, arra már nem jutott pénz. így is a boldogság háza volt, amikor készen lett. • De büntetést, ha jól emlékszem, kellett fizetniök? - Régen volt, ha volt, nem tudom már. Azokat az időket, persze, elfelejteni lenne legjobb, de éppen elfelejteni nem lehet. Legalább a cafrangjai felejtődjenek. • És a Pista? Róla is írtam egyszer, külön. Kz a ház túlélte az „abortuszt". (Fotó: Fnyedi Zoltán) • Az öregszik meg, akinek szerencséje van A boldogság tanyája A falat rakta, amikor ráakadtam. Ritka volt még akkor az olyan kőműves, aki magának épített. Hogyan meri, amikor mindenki tudja, tanyán tilos? Még ha elbújt volna vele, de a Csongrádra menő út mellett, világos nappal? Azt mondta, tudja, hogy nem szabad. Meg is fenyegették, hogy lebontják, de amit nappal lebontanak, azt ő fölrakja éjjel. A tizenkét kőmíves fordítva csinálta magos Déva várán. - Rokkantnyugdíjas. A felesége gyógyszertárban dolgozik, takarító. • Hogy is történt avval a dróttal? - Azóta se tudtuk meg, ki tehette. Földobták a magasfeszültségre, de úgy, hogy a vége majdnem leért a földre. Ő meg arra ment, Jóskával, ködös, taknyos őszön, és hozzáért. Leégett azonnal a keze. • Emlékszem rá, csúfolták a gyerekek. - Kénytelenek voltunk bemenni az igazgatóhoz, Becsei Jánosné lakja már csak a tanyát intse le őket, mert amilyen vad természete volt akkor, neki talál menni valamelyiknek, és baj lehet belőle. Ölni tudott volna érte. És elmondja, szinte szóról szóra úgy, ahogy huszonöt évvel ezelőtt elmondta. A biciklit is szétszedte fél kézzel, gumiját meg is ragasztotta, és a fára is fölmászott. Fáramászós gyereknek a nadrágja is ki szokott szakadni. Megvarrta maga, igen finom, apró öltésekkel. A gombját se kellett soha fölvarrni, megcsinálta maga. - Nagyon szépen élnek. Egy lányuk van, most ötödikes. Eszes, aranyos lány, jól tanul. • A sok bicikli most is itt áll az udvarban. - Aki busszal megy tovább, behozza. Harminc év óta mindig ide hozzák. Margit néni minden hírforrása is innen fakad. Jobb, mint régen a vezetékes rádió volt. Aki behozza, sok mindent elmond. Most is azért volt kint az út mellett, mert kikísért valakit. Hogy tovább beszélhessenek. Könyvet lehetne írni róla, mint a kisblrók hangjáról, a régi dobolási hirdetésekből. Három hordó fekszik az udvaron, kutyaóli szerepben, de csak kettő előtt ugat a kutya. - A Lédi meg a Mackó? A harmadik volt a legneszesebb, azt szerettük legjobban. Kiszabadult egyszer, és amilyen bolond volt, nagyon el akarta kergetni az autókat. Elütötte az egyik. Láncon tartott jószág sorsa: járatlan az evilági veszedelmekben. Szokásom szerint belenézek a kútba. - Most már megmerül benne a vödör, de tavaly Hantházáról hozták a gyerekek a vizet is. Szép gyümölcsfák voltak a kertben, kiszáradt mind, akkora szárazság volt itt. Nézze a diófát, az is tönkrement már. Mintha huszonöt éve is ilyen lett volna. Margit néni is panaszkodik. Az embert is megeszi az idő, nem bírja már a munkát. Hány szájból hallottam már ugyanezt: hívnak a gyerekek, de nem megyek! - Majd ha nem bírom már, bevisznek a kórházba. Csak a Jóisten ne adja, hogy fekvő beteg legyek! Mondom, ahogy szoktam: csak az öregszik meg, akinek szerencséje van. Horváth Dexsö Tisztelt Barátom! Megtisztelő számomra, hogy az 1970. évi nagy árvízvédekezésünkből a vízügyiek közül az én személyem maradt meg (jó) emlékezetedben. Szentágothai professzor például 1992-ben nyilatkozott úgy, hogy ő 1979 óta tudta, „mennyire műveletlen ez az egész vizes társaság". Ezt Neked már tíz évvel korábban, legkésőbb ) 969-ben lett volna alkalmad megtudni, hiszen akkor dolgoztunk először együtt. Az újságíró azonban távolabbra lát olykor még az Akadémia kiérdemesült elnökénél is: az előbbit, ha fogják, azért fogják emlegetni, amit megír(, vagy megmondott, az utóbbit meg a legnagyobb rokonszenvvel azért, amit nem írt meg, vagy nem mondott. „Mellékfoglalkozás"-ban magam is űzöm - kb. négy évtizede - az újságírás mesterségét, és tudom, hogy a legerősebb akkor sem a nyílt vagy burkolt hivatalos cenzúra volt, hanem az újságírók, illetve a szerkesztők öncenzúrája. 1970ben ugyanis a sajtónak szóló hivatalos vízügyi közlemény kiadására Szegeden, a Vízügyi Igazgatóságon csak egy személy volt jogosítva: ez pedig én voltam. Azzal a céllal és utasítással kaptam ezt a feladatot - egyet a sok közül hogy mentesítsem a védelemvezetést a folyamatosan rázúduló újságírói rohamoktól. A nyomtatott és elektronikus sajtó bármely képviselője vagy magától megtalált (az igazgatóság harmadik emeletén), vagy hozzám tanácsolták. Akkor tudtam meg én is, milyen sokszínű és érdekes az újságírók társadalma, és akkor tanultam meg: mint ahogy a folyókat, az újságírókat sem lehet úgy szabályozni, ahogy a mérnök akarja, de abban az irányban, abban a formában már lehet, ahogyan ők is elfogadják. Tőlem nemcsak karszalagot és ajánlóleveleket lehetett kapni (bár az utóbbiakat választékos, az egykori osztrák-magyar hivatali nyelvből eredő, utolérhetetlen és a nagy árvízi felvonuláshoz méltó stílusa miatt alkalmi titkáromra, Galambos József vízikönyvvezetőre bíztam), hanem gépkocsit, némi utánjárással még repülőgépet is tudtam szerezni helyszíni riportokhoz, részletes tájékozódáshoz. Tőlem az „igazat" is meg lehetett tudni - legfeljebb Ti nem mertétek megírni -, bár, ha cáfolni kezdtem valamilyen éppen elterjedt rémhírt (például hogy a „vizesek" ki fogják ereszteni a Tiszát valahol Szeged fölött, vagy hogy Újszegedet már kiürítik stb.), akkor azt láttam, hogy volt, aki hitte közületek, volt, aki nem. A körzeti védelemvezetők mindennap legalább egy ízben felhívtak, vagy az én hívásomat várták, hogy a tényleges hidrológiai helyzetről tájékozódjanak, vagy kérdezzenek. Semmi titok nem volt ebben - saját kollégáim előtt titkolóztam volna, mikor a valóság hamar kiderülhetett? -, s ezt bárki, aki a szobámban jelen volt, hallhatta és továbbadhatta. Ennyit nyitottságunkról. Most pedig néhány szót a buzgárok és az árvízvédelem hadra kelt serege embereinek azonosságairól és különbözőségeiről. A buzgár - mint köztudott - a mentett oldali meghibásodások legveszedelmesebbike, mert hidraulikus talajtöréssel, ezáltal hirtelen gátszakadással fenyeget. A buzgárt felfedezésekor nehéz megkülönböztetni a még veszedelmesebb talpjárati csurgástól, s a fakadó vizek ezeknél kevésbé veszedelmes feltörésétől. Igaz ugyan, hogy tíz, buzgárnak látszó jelenség közül kilenc (Ójság)íttHilvasó találkozó Az árvíz hadserege... (Nyílt levél egy régi újságírónak) bizonyosan veszélytelen lesz (vagy 100 közül talán 99 is), csak az a baj: nem láthatjuk előre, melyik az az egy, amelyik katasztrófára vezet. Emiatt minden, buzgárra emlékeztető jelenséget komolyan kell venni, s egyformán védekezni mindegyik ellen, mert a „bizalom" végzetes lehet. Ezért kellett 1970-ben Makó városából és több környező községből a lakosság egy jelentékeny részét - mintegy 20 ezer embert - biztonságból elszállítani. Mi voltunk itt is az úttörők? 1995ben Hollandiában már 250 Panta rhei? Egyik nap az Anna-kút felé ballagtam, kezemben egy műanyag kanna. Már mesziről láttam, alig néhány ember van a kút körül. Szerencsém van, és nem lesz hosszú sorállás. De jaj! Nem buzog az áldott forrás! Csak a kövek közül szivárog csendesen a víz, egy csőrepedés jóvoltából. Hiteles szemtanúk szerint napok óta. Emberek jönnek-mennek. Ki-ki vérmérséklete szerint reagál az eseményre: Ma nincs víz? Lesz víz? Mikor? Ki zárta el? Miért zárta el? Ez mind költői kérdés. Se válasz, se víz. Végül kb. két óra múlva jön a víz. Az élet visszazökkent a régi kerékvágásba: teltek a kannák, flakonok, kialakultak a sorok, üzemel az Anna-kút. S hogy korábban nem így volt, én tudom csupán és még 40-50 ember, aki akkor és ott... Sovány vigasz, hogy egy új szólással lettünk gazdagabbak: Minden folyik, de az Anna-kút néha nem! Tisztelettel: Méhes János Tisztelt Méhes Úr! Van annak az Annakútnak elég baja, ne bántsuk inkább. Szegény, mióta buzogni adatott neki, csökken a hozama, csökken a hőmérséklete. Ráadásul elég dolga akad a gőzfürdő ellátásával, igazán érthető, hogy ha néha pihizik egy kicsit. Nem hiszem, hogy elzárnák az illetékesek. Annak kell örülnünk, hogy még ingyen van. Ritka dolog ez ebben az országban. Inkább úgy módosítanám szólását: Türelem vizet terem. Üdvözlettel: Arató László Százalélektan Ha egy nyugdíjas rákényszerül - és örül, ha olyan szakmája van -, hogy szerény nyugdíja mellett önálló ipari tevékenységet folytasson, 1991-től jövedelme 10 százalékát „baleseti járulék" címén be kell fizetnie a tb-nek. Most a Bokros-csomag ezt a 10 százalékot 44-re kívánja emelni. És e mellett fizet még személyi jövedelemadót is a nyugdíjas iparos a nyugdíja után is, ha összevont jövedelme magasabb adósávba esik, mint a nyugdíja. Tehát 1991-tól fizettünk 10 plusz 10 százalékot, ezt emelik most 10 plusz 44-re. De akkor 46 százalékért érdemes dolgozni, vagy úgy is tudják, hogy a muszáj nagy úr. B. L-né Tisztelt B. L-né! Végén az igazság: a muszáj nagy úr. Nagyobb, mint az összes pénzügyminiszter. Egy dologra biztos jó ez a program: valamennyi vállalkozó kedvű nyugdíjas alaposan kiismeri magát az adószabályokban, így aztán a kisiparosság mellett akár tanácsadó, vagy könyvelő is lehet. Persze csak addig, amíg hagyják őket vállalkozni. A.L. SZUPER ELŐ TELEFON BULI * SZÓRAKOZÁS - RANDEVÚ * TALÁLKOZÁS * L EGYSZERRE 14 TELEFONÁLÓVAL CSEVEGHETSZ ezer embert szállítottak el a Rajna elól (velük együtt, Makóval ellentétben, még az állataikat is), s szerencsére, ott is sikerült a katasztrófát elhárítani. Hogyan is állunk az árvízvédekezők „hadra kelt" seregével, nemcsak a katonákkal, hanem mindenkivel, akinek a védekezéshez köze lehet? Kedves barátom, tudni kell, hogy a seregek nemcsak derékhadból állanak. Együtt vonulnak velük mindig „mutatványosok, markotányosok, cirkuszosok", s az egyéb céhbelieken kívül árvizek idején ide tartoznak még az „újságírók, tudományos kutatók, s más, kevés hasznot hajtó segédnépek", akiktől a védelemvezetést és a védekezőket kétségtelenül előnyös megóvni. Tíz árvízi ember közül legalább egy bizonyosan felesleges, káros, hatalmaskodó, az újságírót (szépen mondva) nem kedvelő - bár, abból több is van. Azt azonban nehéz előre látni, melyik ilyen közülük, vagy melyiket teszi ilyenné a fáradtság, a felelősségtudat. Gondolod, nem kellett még néhány, az árvízhez nem való kollégánkat is „hazazavamunk", gondolod, hogy egy-egy értetlen és rosszindulatúnak mutatkozó újságírót nem utasítottam-e el én magam is (jogosan, vagy jogtalanul, az most már mindegy), válogatás nélküli, igazán nem udvarias kifejezések kíséretében? A második, talpon töltött éjszaka után már kevés türelme van bárkinek is a jó modorra ügyelni. Kimentél a sereg sűrűjébe. Csodálkozol a „karszalagos kötelességtudaton"? Ilyen a „háború", ilyen az árvízl'Csak egyet nem szabad. A buzgárt és az embert összetéveszteni. Amott egy miatt százban sem szabad bízni. Emitt egy, vagy néhány „cirkuszos" ellenére is becsülni kell a „derékhadat", a sok százat! Igazad van, nem a karszalag teszi az embert. Az Egyesült Államokban a törvény a nemzeti lobogó tiszteletére sem kötelez, hiszen az csupán jelkép. Én azért, ennek ellenére, megőriztem azt a karszalagot, amit 14 árvízvédekezésem alkalmából viseltem. A magyarság megtiszteltetését érzem benne, amellyel arra érdemesített: méltónak tart otthona, családja, jóléte oltalmazására. Engem szüleimmel együtt 1945-ben földönfutóvá tett a szlovákiai „etnikai tisztogatás". Ennek „kárpótlása" csak az lehet, ha hozzájárulhatok ahhoz, hogy mások (az árvizek miatt) ne lehessenek földönfutók. Mint a Budapesti Műszaki Egyetem vízimémöki államvizsgáinak ez idő szerinti egyik elnöke, az újonnnan mérnökké nyilvánított fiatal kollégáknak szoktam az eredményhirdetés ünnepélyes perceiben mondani: „Ha munkájukkal akár közvetve is hozzá tudnak járulni, hogy csak egy családot is megmentsenek az árvízkatasztrófától: már nem éltek hiába." Reméljük, talán mi sem. Továbbra is várva cikkeidet, üdvözöl a Maros makói tetőzésének 25. évfordulóján: Dr. Végi