Délmagyarország, 1995. április (85. évfolyam, 77-100. szám)

1995-04-15 / 89. szám

MMUNBEKEB SZOMBAT, 1995. APR. 1 A A keresztény hitet összekeverjük a róla szóló tudománnyal Beszélgetés Morei Gyula jezsuita szociológussal W • Tanár úr, ön szociológusként a keresztény vallás társadalmi térvesztésének okait kutatja. Megállapításai szerint a jelenség két lényeges okra vezethető vissza: az egyház válsága egyrészt az egész emberiség válságából ered, másrészt pedig abból a viszonylagos bezártságból, amelyben az egyház hagyományai között él. Kezdjük az elsővel: mii ért a világ válsága alatt? - Alapgondolatom az, hogy körülbelül kétszáz évvel ezelőtt minőségi ugráson ment át az emberi történelem, s ez a változás az utóbbi 50 évben még fel is gyorsult. Mi történt kétszáz éve? Akkor, a felvilágosodás idején merült fel először, hogy az ember feltételek nélkül gondolkodhat; ugyanakkor a francia forradalom világította meg először az emberi egyenlőség eszméjét, a kezdődó ipari forradalom pedig egy beláthatatlan következményű társadalmi és környezeti átalakulást hozott. Történelmi mércével mérve rövid idő alatt megváltozott az ember élete; a rohamos változás közepette azonban nem világos számára, hogy milyen világ veszi körül. A kérdéseire, ha azok egyáltalán egyértelműen vetődnek fel, csak esetleges és rendszertelen válaszokat tud adni. Nos, e kaotikus állapot hatásai alól az egyház sem vonhatta ki magát. Az emberiség megoldatlan kérdései, a környezetszennyezés, a nagyvárosok problémája, a politikai és gazdasági válságok vagy az elszegényedés a keresztény társadalmat is sújtják. • Egy statisztika szerint Magyarország lakosságának 60 százaléka vallja magát katolikusnak, miközben összesen 5 százaléka teljesíti a katolikus vallás elvárásait. Ez az egyik oka annak, hogy a magyar egyházmegyék a II. Vatikáni 7.sinat eszméi nyomán meghirdették az új evangelizációt, a hívek visszatérítését az egyházhoz. ön szerint milyen útja lehet ennek? - Hosszú és nehéz. Lépésről lépésre. Újdonságot nem mondtam ezzel, mert magam sem látom előre. Inkább azzal kezdeném, szerintem honnan lehet elindulni. A katolikus egyház - és nem csak Magyarországon - lefelé tartó spirálba került. Meggyőződésem szerint ennek a legfontosabb oka az, hogy az egyház olyan nyelvet, beszédmódot, kommunikációs rendszert használ a templomban, amely túlságosan különbözik a mai beszélt nyelvtől. Ha tetszik, rétegnyelvet, „tolvajnyelvet" beszélünk; csak mi magunk értjük meg teljesen, és igen fáradságos megtanulni. Hosszú időbe telik és sok más kemény feltétele van annak, hogy valaki bejusson ebbe a szociológiai csoportba és megértse nyelvét. Gyakrabban előfordul viszont, hogy aki már a közösség tagja és érti a nyelvet - kiábrándul belőle. Ennek következtében kevesen jönnek, és elég sokan mennek. Ezen csak úgy lehet segíteni, ha változtatunk a közösség nyelvén. Nyelv alatt természetesen nem csak a szókészletet értem, hanem vele együtt a gondolkodásmódot és a gondolatok kifejeződéseit: a jelképeket, a rítusokat, sőt a kommunikációs magatartási szabályokat is. • Ha kevésbé kötötté tennék a prédikáció beszédmódját, ön szerint nem kellene nlvótlanságtál tartani? Úgy értem, nem biztos, hogy ugyanazok lesznek az árnyalt fogalmazás birtokában, mint akik az igehirdetési jogosítványt kapták. - Némi képzelettel olyan megoldásokra kell törekedni, amelyekben lecsökkentjük a baklövések számát. Csakhogy ehhez el kell ismerni azt is, hogy nem csak a pap tud értelmesen beszélni; vannak mások. akiknek ez jobban megy. Miért ne hagynánk őket megszólalni a templomban. De én ennél nehezebbnek tartom azt a kérdést, hogy miről beszéljünk? Köteteket Írtak prédikációs anyagként a papok számára. Ám e rengeteg könyvnek közös hibája - amit átvesz a legtöbb igehirdetés is -, hogy bennük összekeveredik a keresztény hit a róla szóló tudománnyal, a teológiával. A pappá válásnak jelenleg feltétele, hogy az elhivatott személy tudományosan foglalkozzék vallásával, de az igehirdetés lelkiségét ez nem helyettesítheti. • Kevésbé fontos, de kíváncsi vagyok, véleménye szerint milyen mélyre hatolhat a katolikus egyházi nyelv megváltozása. A papot például hogyan szólítanák meg? - Az én gyerekkoromban a papot főtisztelendő úrnak szólították; most atyának mondják, ami egy szép lépés a jó irányba - és nekem mégse tetszik. Egyrészt, mert Jézus szelíden megkért minket, hogy ne nevezzünk senkit atyának, hiszen csak egy Atyánk van, fenn a mennyben; másrészt pedig a megszólftás énbennem bizonyos patriarchális-infantilista viszonyt idéz fel, amit elutasítok. Megelőzöm a kérdését, mert sokan megkérdezik ilyenkor, hogy akkor mit javaslok helyette? Tudom, nevetséges lenne azt mondani, hogy pap úr, de nem látom be, miért ne hívhatnánk a papot plébános úrnak - vagy éppenséggel a nevén. • Tanár úr, ön a szegedi l'ax Romana találkozón több mint meglepő ötletet vetett fel: vajon miért ne kaphatnának igehirdetési lehetőséget arra alkalmas családapák és családanyák - otthonra, a család számára. Bocsásson meg a kérdésért, a püspökének említette már ezt? - Óh, neki még nem; de hát vele még könnyű volna ilyesmiről beszélgetni, hiszen rendkívül nyitott ember; legfeljebb azt mondaná, hogy bolond dolog. No, de ne menjünk ilyen messzire, hiszen ezt a Pax Romana előadáson sem javaslatként hoztam elő, hanem példaként arra, hogy ha teret engedünk a képzeletünknek. akkor érdekes, újító megoldásokhoz juthatunk. Ehhez az kell, hogy ne merüljünk teljesen bele a tradíciókba. Hangsúlyozom persze, a hagyományaink roppant értékesek és nem lehet csak úgy túllépni rajtuk. Azt szoktam mondani, a jelen az nem egyedül a ma, hanem mindig a tegnap és a ma együtt. • Ön szerint gyakori jelenség-e, hogy a hagyományos szertartásokból elvész a lényeg? - Én úgy mondanám, előfordul, hogy a lényegest összekeverjük a huszadrangúval. Évekkel ezelőtt Karinthiában, ennek a rendkívül konzervatív katolikus lakosságú osztrák tartománynak egy falujában ellátogattam egy munkásM4 'Tí v'« % r^y l-úji; % ^gflfcMgz • | JÉt A e Morei Gyula jezsuita professzor (Innsbrucki Egyetem): „Új szavak, új jelképek kellenek." (Fotó: Schmidt Andrea) Morei Gyula Budapesten született 1927-ben; 1946 óta tagja a jezsuita rendnek; 1957 óta pap. Bölcseleti és teológiai tanulmányait Szegeden kezdte. Későbbi állomásai: Chieri, Louvain, Enghien és Chantilly. Szociológiai doktorátusát a Bécsi Egyetemen szerezte meg. 1957-ben megalapította a Magyar Egyházszociológiai Intézetet, amelyben 10 éven át az egyetemi lelkészi munka mellett intenzíven tevékenykedett. Jelenleg az Innsbrucki Egyetem Társadalom és Gazdaságtudományi Kar Szociológiai Tanszékének vezetője; több jelentős egyházszociológiai munka szerzője. Alapos munkájáról és következetes, világos érvelésű újító gondolkodásáról ismerik, amellyel a szociológiai tényekkel az egyház és a társadalom új kapcsolatának megalapozását igyekszik elősegíteni. Ő úgy fogalmaz: a valóság szeretete hajtja. emberhez, akiről azt mondták, hogy ateista. Logikus gondolkodású, egyenes ember volt; bányász. Mivel tudta, hogy pap vagyok, mindjárt jelezte: ne számítsak egyetértésre; ő nem hisz Istenben. Kíváncsian érdeklődtem, miért. Az okoskodása igen tanulságos volt. Egykor, Húsvétkor nemcsak a körmenet volt szokásban, hanem az is, hogy ilyenkor elsütötték a tarackokat, úgymond ágyúztak. Ezt azután valami okból eltörölték. A karinthiai bányász erre azt kérdezte: vajon tévedésből lövöldöztek addig Húsvétkor, s ha tévedtek ebben, vajon nem tévedhetnek a megváltásban is? így lett ateista; senki nem akadt, aki megmagyarázta volna neki, hogy a keresztény vallásban nem a lövöldözés a fontos és nem is a körmenet, hanem a szeretet és a jóság. • Az új evangelizációnak Magyarországon voltaképpen az a célja, hogy katolikussá tegye azokat is, akik csak formálisan katolikusok. Ezzel kapcsolatban hallani tervekről, amelyek megszigorítanák az egyházi keresztelés, bérmálás és házasságkötés körülményeit, mondván, hogy ha szűkül is a katolikus közösség, de legalább látni lehet, hogy ki valóban katolikus. Egyetért ezzel? - Nem. Az egyik legáltalánosabban elfogadott katolikus keresztény igazság az, hogy az ember örök jóléte és a földi boldogsága nem függ attól, hogy látható tagja-e a katolikus egyháznak. Ilyen értelemben nem volna szabad a katolikus egyházhoz tartozást a legfontosabb dolognak tartani. Mert ha végső boldogságom és földi életem becsületes, emberséges volta nem a látható odatartozástól függ, akkor valami más a fontosabb. Ennek következtében a katolikus egyházhoz tartozást nem kell valami fundamentalista vagy purista szempontból nézni. Tegyük fel a kérdést, hogy ki az „igazán" katolikus? Vajon tudunk-e választ adni, ha az egyház vigasztaló tanítása erre nézve az, hogy az egyház nemcsak a szentek, de a bűnösök közössége is; kezdve első pápájától - a különbség annyi, hogy ő beismerte a vétkét, mfg az új püspökök és pápák nem nagyon követték a bűnbánat megvallásában. Nos, a véleményem nekem is az, hogy tudnunk kell, hová tartozunk, szükség van a határokra, különben összezavarodik a közösségek identitástudata - de a nagy kérdés az, hogy hol és kik húzzák meg a határokat. • Ön szerint mekkora jelentősége van a templomba járásnak? - Ha konkrétan érti, akkor szerintem nagyon viszonylagos a jelentősége. Ami azt jelenti, hogy lehet igen nagy is. Azért csak „lehet", mert általában aki ma templomba megy, az úgyszólván azt eszi, amit kap. Nem választhatja meg, hogy kit hallgasson. Amennyiben a pap beszéde nem hozzá szól nem kap mást. A templomjárás ilyen körülmények között gyakran formális, és (gy szerintem nincs nagyobb fontossága. De ha az emberek úgy járnak templomba, hogy szívük szerint megválaszthatják, melyik helyen, melyik papot hallgassák ahhoz, hogy a hallottak után jobb emberként tudjanak kijönni, annak rendkívüli jelentősége van. Ezt persze nem lehet mindenütt megvalósítani, s az én szememben ezért válik viszonylagossá a kérdés. • Előadásában ön úgy vélte, amellett, hogy minden ember felelős a társadalmáért, a katolikus értelmiségiek külön felelőssége, hogy a felmerülő társadalmi kérdéseket továbbítsák az egyház felé. Úgy érti, akkor is, ha főpapokkal, netán a pápával szemben nyilvánítanak véleményt? - A katolikus értelmiségnek feladata folyamatosan bombázni igényeikkel az egyház hivatalos vezetőit. Hadd váljék világossá, milyen sokféle új igény és ötlet merül fel a katolikus közösségekben. Igaz, nagy kérdés, hogy vajon erkölcsileg megengedhető-e, hogy valaki a pápa véleményével szemben valljon véleményt? Én erre igent mondok. A katolikus tanítás szerint a pápa tévedhetetlensége nagyon kis területre szorítkozik. Biztos vagyok abban, hogy az összes többi kérdésben alkalomadtán jogosan lehet valakinek más véleménye, mint a pápának. Senki sem állítja, hogy amit a pápa kitalál az a világegyház számára az egyetlen jó megoldás lenne. Persze a bíráló se képzelje ugyanezt a saját vélekedéséről. Szerintem az ilyen eltérő vélekedések megbeszélésében sokat segíthetnek a kis csoportok, ahol az emberek ismerik egymást és jó akarattal tudják az ellenálló vagy alkalmazkodó egyén lelkiismeretét támogatni. • Térjünk át másra. Tudna meghatározást adni arra, hogy ki a vallásos? - Előbb határozzuk meg a hit és a vallás fogalmát. Összefüggenek, mégis megkülönböztetendők, másképp képtelen apóriákhoz jutunk. Á hit számomra a feltétlen meggyőződés és az abból származó kapcsolat a végtelennel, az abszolúttal, a feltétlennel, a véglegessel. A vallás egy emberi képesség és igény ezt a hitet valamilyen formában kifejezni. A vallás olyasvalami, mint az esztétika; minden embernek van valamilyen igénye arra, hogy az. amit tesz, amit mond, az szép legyen. Ugyanígy igénye az embereknek, hogy amit hisznek, azt vallási formában kifejezzék. Ez a forma megfogalmazott felfogásokból, erkölcsi szabályokból, szertartásokból és a közösségi életből áll. Hozzáteszem: a teológia a vallás tudományos vizsgálata, az egyház pedig egy szervezet, amelyik megpróbálja egy bizonyos vallásnak a világát szervezeti formák által fenntartani, védeni és annak alapjain közösséget alkotni. Nos, akire ez vonatkozik, az vallásos, aki a keresztény hitet tekinti vallása alapjának, az keresztény. Mert meghatározásom szerint léteznie kell olyan vallásosságnak is, amelyik vallástalannak mondja magát; (gy hívom mondjuk azt a marxistát, akinek feltétlen hite van. s ezeket a marxizmusra jellemző eszmei feltételek között igyekszik megvalósítani. Ez meghatározás; nem öröm kérdése. Vannak vallások, ahol gyilkolni kell, ezek számomra teljesen elfogadhatatlanok, mégis a vallás kategóriába lehet sorolni őket. • Az érvei rendkívül ésszerűek - elvégre szociológus. De mit gondol, hol a racionalitás helye az ember vallásos gondolatai között? - Az emberi egzisztencia nem racionalitás - hanem racionalitás és még sok más. Úgy vélem, ahol megengedhetjük magunknak, hogy nem racionálisan cselekszünk, ott kell az, hogy előtte racionálisan felszabadítsuk arra magunkat. A racionalitást mint egy kaput látom; egy előfeltételt ahhoz, hogy átadhassam magam az érzelmeimnek. Gondolom, többékevésbé tudatosan minden embert zavar, ha nincs meg ez az engedélye a racionalitástól, amikor átlépne az alkalomadtán fontosabb irracionálisba. • Nemsokára harmadik évezredébe lép a katolikus egyház. Kezdetei óta a legkülönbözőbb kultúrákon, szokásokon nevelkedett emberek lettek tagjai, s most talán még nagyobb a kihívás előtte, mint amikor a nem zsidókhoz kellett először szólnia. Egyformán szóljon-e vagy más-más módon a különböző féle emberekhez? - Egyformán, ha olyan kérdésről van szó, amelyik legjobb meggyőződésünk szerint minden emberre vonatkozik. Abban, hogy az igazságosság jobb, mint az igazságtalanság, én nem látok árnyalási lehetőséget. De a kifejezésmódunk nem szabad, hogy egyforma legyen. Nincs az az őrült, aki gyereknek egyetemi szinten beszélne, vagy fordítva. Az egyház mégis egyforma nyelven akar beszélni valamennyi emberrel, függetlenül attól, hogy szemléletmódjuk, tanultságuk vagy lelki céljaik milyenek. Kari Rahner mondta egyszer, hogy a tiroli falu templomában ugyanolyan bőrnadrágban látja maga előtt a tizenkilencedik, a huszadik és a huszonegyedik századi embert. Külsőre nem lehet megkülönböztetni az emberek szemléletmódját. Nos, itt ismét az egyház nyelvére, beszédmódjára gondolok elsősorban, amikor prularizmust említek. Aki empirikus kutatással foglalkozik, az tudja, hogy egy kérdőívben azonos kérdést feltenni egy alacsony és egy magas műveltségű embernek annyit jelent, hogy két egymással össze nem hasonlítható válasz érkezik. Különböző kérdéseket kell tehát megfogalmazni, hogy azonos tartalmú választ kapjunk. Be kell látnunk, hogy nincs egységes megoldás - az emberek különbözőek. Márpedig az egyháznak az amúgy is sokféle igényt megfogalmazó tagjain kívül a kívülállókhoz is szólnia kell. Panek Sándor