Délmagyarország, 1995. március (85. évfolyam, 51-76. szám)

1995-03-18 / 65. szám

o pöim^iFOimiL 1995. MÁRCIUS 18., SZOMBAT Amikor a végén már valaki önmagát is csak gazdasági szempontból veszi komolyan és már csak az számít, ami pénzben kimutatható, az irtózatosan kifacsart állapotot tükröz, s véleményem szerint a rendszer nem is működőképes. • Bakos András „A mi életünk az, ami útközben történik" Karátson Gábor ír, fest és beszél - Huszonkét évesen Izgatás elmén kétszer is letartóztatták. Kit izgatott fei és mivel annyira, hogy másfél évi börtönre Ítélték? - A forradalom idején az izgatás volt a legcsekélyebb bűncselekmény, amit el lehetett követni. A szervezkedés például sokkal súlyosabb volt. Izgatásért nem lehetett felakasztani az embert, szervezkedésért viszont már igen. Az ember úgy izgatott, hogy pofázott. 1956-ban sok mindent csináltam: részt vettem az utcai tüntetéseken, a forradalmi bizottságban és verseket Írtam... Bárány János, a Tompa utcai felkelők parancsnoka hívott ki bennünket Csepelre, a Magyar Ifjúmunkás Forradalmi Szövetségbe. Megmondom őszintén, szívesen mentem, mert mindig azt szerettem volna, ha az. értelmiség és a munkásság egymásra talál. Ezért a cselekedetünkért nehezteltek ránk. Véleményem szerint Magyarországon akkor sem szerették volna, csak jelszó szinten nyilvánították ki, s ma sem szeretnék az egymásra találást, mert akkor nem lehetne jól zongorázni a társadalmat. Engem egyébként először három évre ítéltek, fellebbeztem, s így lett belőle másfél. A Legfelsőbb Bíróság ítélete után már nem kellett visszamennem a börtönbe. Addigra ugyanis már huszonnégy nap híján leültem a másfél évet. A helyzet aggasztó - Mi a tapasztalata, hogyan viseli ma a hatalom az értelmiségi „pofázást"? - Nem szeretik. -Az ön lakásában történt február eleji összejövetelről, amelyen a áunakiiiti keresztgátról beszélgettek a résztvevők. úgy számolt be az Objektív ctmű televíziós műsor, hogy az a régi idők illegális hangulatát idézte. - Én nem éreztem az összejövetelt illegálisnak, bár tény, volt valamilyen hangulata, hisz az. egész, olyan spontán módon jött. Hozzáteszem, a Duna-ügyben folyton vészhelyzet van. Ebben az országban a környezetvédelem nem talál komoly hivatalos támogatásra. Néha sikerül ugyan valamit kicsikarni, de ez. a civil szervezeteknek köszönhető, nem pedig a hivataloknak. Kádár és Grósz alatt hatalmas volt a feszültség ezen a területen. Az Antall-kabinet idején Keresztes K. Sándorral nem, Gyurkó. Jánossal viszont elég jól összejöttünk. Most megint nó a feszültség, niett olyanok kerültek vissza a hatalomba, akik annak idején a vízlépcsőt tervezték vagy támogatták. A helyzet aggasztó. Kémesnek találom ezt is meg a mohi atomerőmüvet is. - Reagáltak-e hivatalos helyről, a kormány részéről a sajtóban is publikált észrevételeikre? - Nem. Ilyenekre nem szoktak válaszolni Nem veszik komolyan. Nem tudorii, ' „Mint mérges élősdik élünk..." (Fotó: Schmidt Andrea) Volt dunai munkás, dekorációs dolgozó és színházi statiszta. Most Ir, fest, beszél. Vegetáriánus, lelkes környezetvédő, imád gyalogolni és saját maga keveri a festékeit középkori receptek szerint. Karátson Gábor az idén lesz 60 esztendős. Az író-festővel „A kínai gondolkodás európai párhuzamai" ctmű előadása előtt ültünk le beszélgetni az Impala Házban. mikor fognak felébredni. Talán soha... A gyerekek már látják, hogy el fog pusztulni az emberiség, a kormányok viszont, szinte az egész világon, úgy csinálnak, mintha a XIX. század eleje táján élnénk. Kizárólag a gazdasági kérdéseket tartják komolynak, ezt pedig valamilyen infantilis hülyeségnek. Én nem tudom megérteni az ilyen emberek gondolkodását, mert annyira elsődlegesnek érzem a természeti beállítottságunkat, hogy ahhoz képest minden egyéb csak tréfaszó. Valamikor mindenütt racionalisztikusan megalkották a felülkerekedési tervet. Úgy gondolták, hogy a világ tervezhető és átalakítható. Mondanom sem kell. hogy ez téves elképzelés, mert az nem ésszerű, ami elpusztítja a természetet. — Említette az egyik előadásában, hogy ma az egész emberiség olyan, horribiie dictu, mint a nácik. Mindenekfölölt állónak tekinti magát. Ön szerint min kellene elsődlegesen változtatni ahhoz, hogy elkerüljük az ökológiai katasztrófát? — A nácik úgy képzelték cl az életüket, hogy ők mint a fagyöngy élnek majd az emberiség fáján. Nos, az emberiség jelen pillanatban az élet összes többi résztvevőjének rovására- képzeli el az életét;'.mint mérges élősdik élünk a növények és az állatok televényén. Mint ahogy a harmadik birodalom sem, mi sem vagyunk képesek alkut vagy békét kötni, pedig tudjuk, itt a vég. Nent akarok huhogni, mert egyrészt nekem sem tetszik az állandó vészmadárkodás, másrészt az is hozzájárul ahhoz, hogy ne lehessen változtatni a helyzeten. Azt mindenki tudja, hogy ez így tovább nem fog menni.»de senki sem hajlandó a radikális változtatásra. Hogy ezt hogyan kellene elkezdeni, azt nagyon nehéz megmondani. Azt képzelem, az emberi gondolkodásnak kell megváltozni. Néhány száz évvel ezelőtt egészen más volt az. emberek természethez való viszonya. S ennél a pontnál úgy hiszem, nem is biztos, hogy jó mindig a természetre hivatkozni, mert itt arról is szó van, hogy a saját magunkhoz való viszonyunk is furcsa. Nem? Amikor a végén már valaki önmagát is csak gazdasági szempontból veszi komolyan, és már csak az számít, ami pénzben kimutatható, az irtózatosan kifacsart állapotot tükröz, s véleményem szerint a rendszer nem is működőképes. Úgy látom, hogy ma ntár az egész emberiség alávetette magát az éuroamerikaí gondolkodásmódnak. Szerintem ez. az egcsz totál dilettantizmus. Ha kilukad az ég. ha tönkremennek a tengerek, az azt jelenti, hogy az emberek néni értenek semmihez. Sem ők. sem a társadalmai irányító elvek nem tudják, milyen hely ez a Föld. ahol élünk. Fogalmuk sincs, s úgy viselkednek, mintha egy másik' helyen tartózkodnának. Mennyi ideje van ez a rendszer? Száz, kétszáz éve? Úgy gondolom, ennek a gondolkodásnak kellene mélységesen átalakulnia. Nem tudom ugyanis, hogy más segít-e. Ez viszont egy nagyon lassú folyamat. Bár alakul, mert húsz évvel ezelőtt még nem beszélgettünk volna erről a témáról, mert akkor még ezt senki sem vette komolyan. Az biztos: a gondolkozásváltozás sokkal lassúbb, mint a katasztrófa közeledte. Valami elszabadult - Mondok néhány szót. Mi jut eszébe róla? Fokhagyma. - Büdös és szeretem. -Autó. - Furcsa egy találmány, mely akkor volna jó, ha csak annak lenne, akinek tényleg kell: orvosnak, tűzoltónak, rendőrnek. Jómagam mindentől idegenkedem, ami egy lónál gyorsabb. Véleményem szerint a mai tempó hamis. Egyáltalán nem érzem, hogy sebesebbek volnánk, sőt, lelassultunk, s úgy vánszorgunk, mint a beteg őszi legyek. Ezzel együtt elveszítettük a térnek és az időnek a mélységét, amire úgy emlékszem, hogy gyerekkoromban még nagyon megvolt. Olyan sejtelmes volt például átmenni a hannadik utcába. -Információs sztráda. - Hallottam róla és közlöm: szeretném elkerülni azt a látszatot, hogy én változás- és fejlődésellenes vagyok. Csak azt képzelem, hogy a fejlődés egy teljesen benső folyamat, amelynek például egy művész életében nincsenek éktelen távlatai. Szerintem az információs sztráda képzet hamis. Az, hogy nyílegyenesen megyünk valahová, s ezzel minden értelmét veszti, ami útközben történik, jtedig a mi életünk az, ami útközben történik. Úgy hiszem, a mostani információs téboly is döbbenetes kihívás, ami ellen az ember ösztönösen tiltakozik. Ha valaki ennek teljesen aláveti magát, akkor béke van. Nem? Megsemmisül. Csak ül és néz. A másik: nem biztos, hogy mindent tudnom kell. Azt biztosan nem tudhatom például, hogy hogyan alszom el, mert ha azt figyelem, akkor biztosan nem alszom el. Úgy gondolom, hogy a legtöbb dolgot nem lehet megtudni. Ha megtudjuk, akkor az megsemmisül. Valami elszabadult ebben a világban, s ez olyan mint a kísértés. Nyolcvan évvel ezelőtt két kísértés volt, most meg kétszázkettő. Mára alig maradt más. - Televízió. - Magamon ntérem le a itatását, mert nagyon keveset nézek televíziót, s utána úgy érzem, hogy meghülyültem. Ha fél óráig nézem, akkor körülbelül fél óra regenerálódás kell. hogy megint tudjak valamit csinálni. A tévé valamit szétmacerál hátul az agyamitan. Ördögi találmány. Szabó C. Szilárd Miután mindketten fölébredtünk és ismét elaludtunk, én azt álmodtam, hogy ismét fölriadok: te az ablak előtt álltál előtted, odakinn a dértől fehér rét Én kutyanyiiszttéshez vagy héjjavisltdsboz hasonló pulzáló hangol hallottam, és te ezután sírva hívtál oda Most már én is latiam, mondtad, én pedig tudtam, hogy mit. Figyeltem az arcodat, mert azt gondoltam, le tudom olvasni róla. bántott-e a földönkk'üli. A két másik ablak redőnye ekkor felemelkedett: hajnalodott, és hirtelen ügy éreztem, egyedül állok az ablakndL Fémes fény villant, betöltötte a szobát, elrejtette a tárgyakat a szemem elől Ekkor hozzád szerettem volna kiáltani, de nem hallottam mit mondok, és azt reméltem, azért nem érintesz meg, mert nem vágj' a szobában, kimentéi és egy biztonságos helyen vársz, és - szerencsére - nincs részed abban, ami itt történik. • Zoltán Csaba Weszek lada, avagy: megkerült az elveszett A pasas a 47-es út mellett ücsörgött a földön. A lába előtt egy jobb napokat is látott kartondoboz letépett oldala mutogatta magát megfeketedett féltégláktól körbetámogatva. Golyóstollal satírozták rá a szöveget, hogy aszongya: „Weszek lada." Erről, mármint a szövegről persze rögtön egy fülig Jimmy nevű fickó jutott eszembe, meg az ő naplója, amely mára csaknem nyelvtörténeti kuriózummá vált, természetesen Rejtő Jenő jóvoltából. Csak amíg Fülig Jimmy naplóján jókat röhögök, addig ama táblát látva kiugrottak a szemeim, és hangos cuppanással ragadtak oda a szélvédő belső oldalára. Megfordult a fejemben, hogy megállok, visszabaktatok és megmutatom már a szerencsétlennek, hogyan vegyen ládát. Ehelyett viszont robogtam tovább, át egy halványpiros jelzőlámpa alatt, és Rejtőn törtem a fejem. Tavaly volt ötven éve, hogy meghalt, vagyis lejárt írásainak szerzői joga. Erre vagy öt kiadó vetette rá magát a páratlan örökségre, és lett is mindjárt olyan P. Howard meg Gibson Lavery dömping, hogy a piac csak úgy fuldoklott belé. Azt gondoltam, hogy Rejtő ezek után vagy öt évre eltűnik a könyvstandokról, de persze tévedtem. Merthogy „Az elveszett cirkáló" most megint előúszott a homályból, a fedélzetén Piszok Alfréddel, aki mindig kavar, Bunkóval, a Főorvossal, meg persze Rozsdással. A szegedi Szukits Kiadó rukkolt elő vele, nyilván mert teljessé kívánja tenni az általa több évvel ezelőtt elindított Rejtősorozatot. Ez nem baj, mert legföljebb „Az elveszett cirkáló" úgy jár, mint mondjuk a Horvátit Ilona szakácskönyv: minden háztartásba jut belőle egy, vagy esetleg kettő, hogyha az egyik elrongyolódik, még mindig ott a másik. Meg aztán „Az elveszett cikáló" Rejtő egyik legjobb regénye, bár lehet, hogy csak azért gondolom így, mert ezt olvastam tőle először, és azóta még vagy négyszer, talán nem kell részleteznem, hogy miért. Visszatérve az út szélén ücsörgő pasashoz, nyilván nem azért hirdette vásárlási szándékát ekképpen, mert túl sokat olvasta a „Piszkos Ered, a kapitány" című Rejtőregényben Fülig Jimmy naplóját, hanem mert külföldi volt az illetó. Akár meg is köszönhetnénk neki, hogy fölvásárolja tőlünk az erősen használt keleti autócsodákat, csakhogy jól tudjuk, közben Nyugatról özönlenek befelé a még használtabb autócsodák, így hát ott vagyunk, ahol a part szakad, meg ahol megkerült az elveszett és ahol weszek lada. Világos, nem? • Nánay Szilamér festménye