Délmagyarország, 1994. december (84. évfolyam, 282-307. szám)

1994-12-31 / 307. szám

VI. SZILVESZTER SZOMBAT, 1994. DEC. 31. • Kanada: a világ legnagyobb országa A juharfa árnyékában Toronto sziluettje Már kimondhatjuk: a világ legnagyobb országa. A Szovjetunió széthullása után ugyanis nincs még egy olyan nagykiterjedésű ország, amelyik felvehetné a versenyt Kanadával. A juharlevéllel ékesített piros-fehér-piros nemzeti lobogót tehát büszkén tűzhetik ki a kanadaiak a világ bármely pontján, annak a tudatában, hogy ők valamiben világelsők. A legnagyobbak. Persze, ezen kívül, más is eszébe jut az embernek, ha e nagy ország nevét hallja. Például a juharfa, amelyből sehol annyi nem „terem", mint a kanadai vidékeken. Vagy az Óceán. Az európai ember számára az Atlanti, merthogy ezt repüli át, amikor Kanadába tart. Vagy Montreal, az 1976-os Olimpiai Játékok színhelye, amelyről azóta is regéket hallunk a résztvevőktől. S ha már a sportnál tartunk: Ben Johnson, a feketebőrű atléta, aki villámként cikázott végig a 100 méteren, csak a hátát látták az ellenfelei. (Mígnem kiderült, hogy „kokszolt" a fiú.) Szóval, ilyenfélék jutnak az. ember eszébe, amikor abba a váratlan és szerencsés helyzetbe csöppen, hogy a Kanadába tartó szegedi sportküldöttség tagja lehet. A Városi Sportigazgatóság jóvoltából ugyanis idén júniusban részt vehettem a Hamiltonban rendezett 23. Diáksport Világjátékokon, s felejthetetlen nyolc napot töltöttem a kanadai nagyvárosban és környékén. Élet emben először repültem át az Atlanti Óceánt. A repülőúttól nem féltem, mert korábban - egy kis túlzással talán (gy is mondhatnám - sokat repültem, Európa egyik országából a másikba, egyik repülőtérről a másikra. Igaz, ezek az utak nem voltak, nem is lehettek, hosszabbak 2-3 óránál. De mi lesz most Zürichtől Torontóig? Csaknem 8 órás út a levegőben. alattad a semmi, még szárazföld sincs...Megöl majd az unalom. Nem ölt meg. Sőt, kiválóan szórakoztam: tévét néztem, válogathattam a 16 zenccsatorna kínálatában, elláttak a csinos légikfsérők étellel, itallal, meg persze, szundítottam is egy kicsit, s már meg is érkezett a hatalmas Douglas gép a torontói légikitőbe. Iszonyú hőség fogadott Kanadában. Árnyékban 39 fok volt, a páratartalom pedig 80 százalék felett! Amikor beszálltunk az amerikai filmekből jól ismert sárga School bus (iskolabuszába, csorgott rólunk a veríték.Mindehhez méghozzá kell tenni azt is, hogy az időzónákon átrepülve alaposan „összekúszálódott" velünk az idő, s (gy több, mint 24 órát voltunk már talpon. A java azonban csak ekkor kezdődött: a 6 órás időeltérés (ők vannak ennyivel „mínuszban") azt eredményezte, hogy állandó álmossággal kell küszködnie az embernek. A rekkenő hőségtől amúgy sem tudtam aludni, ez az új „időszámítás" pedig teljesen megzavart. Gyorsan rájöttem, hogy nem csak velem történik ilyesmi. Éjszaka, amikor nálunk már régen nappal volt, összetalálkoztam a folyosón a szegedi küldöttség tagjaival, akik ugyanúgy múlatták az időt, mint én: olvastak, ittak egy pohár vizet, lezuhanyoztak, egyszóval megpróbálták „elaltatni" magukat. Nem ment. így azután egész nap álmosan, karikás szemekkel kóvályogtunk a túző napon... Hamilton Toronlótól 60 kilométerre fekvő, 317 ezer lakosú város. Nyagyságrndben a 7. Kanadában. Megelőzi a fővárost Ottawát, és a jóval ismertebb Winipeget. Hogy mennyi lakosa van egy-egy városnak, azt Kanadában könnyű megtudni. Tudniillik a helységnévtáblára mindenütt kiírják a lakosok számát, akkor is, ha csak néhány száz lélek lakja a települést, s akkor is, ha több, mint egy millió. (Ebből ugyan mindössze egy van: Tortonto.) Hamilton az ottaniak felfogása szerint kisvárosnak számít. Nekünk azonban ez az Ontario tartománybeli település - nagyváros. Óriási területen fekszik. Sugárutai, amelyeken szinte törvényszerűen egyirányú a közlekedés, kilóméterekben is számottevőek. Gyalogost éppen ezért ritkán látunk az utcákon. Kivételt képez a City, vagyis a belváros, ahol az irodaházak, üzleti negyedek vannak. Hamilton csodálatos fekvésű város, központja a völgyben van, a lakónegyedek, beleértve a milliomosok luxusvilláit is, a környező dombokon, magaslatokon. Csodálatos kilátás nyílik így a városra, a távolból kéklő Ontario tóra. Ha északról, Toronto felől közelítjük meg a várost, már messziről kéklenek a City üvegpalotái, felhőkarcolói. Hamilton egyetemi város. A múlt században alapított egyeteme, a Mc Master elkápráztatóan megszervezett létesítményeivel Kanada egyik büszkesége. A „campus"-ban ugyanis megtalálható minden, ami egy ilyen intézmény működéséhez elengedhetetlen: előadótermek, laboratóriumok, diákszállók, sportpályák, uszodák, étkezdék, rekreációs lehetőséget biztosító termek és füves területek, vendéglők, mozi és színház, valamint egy többemeletes kórház is. Ebben az egyetemi városban szállásolták el a szegedi diáksportolókat, akik a 24 országból érkezett csaknem 1000 sportolóval együtt 3 napon keresztül, 3 sportágban (atlétika, úszás, tenisz) harcoltak, küzdöttek a mipél jobb helyezésekért. Sikerrel. Á szegedi sportolók és vezetőik elégedetten térhettek haza Hamiltonból, kiválóan képviselték városukat és hazájukat. A Magyar Házban Különféle becsléseket hallottunk arról, hogy mennyi magyar származású lakos él Kanadában. A sok adatból azután kiválasztottunk egy átlagot, s ezt vettük alapul (mellesleg, ezt használják az ottaniak is a legtöbbet): körülbelül 200 ezer magyar ajkú honfitársunk él ebben a hatalmas orszában, az Atlanti óceántól a Csendes óceánig. Idegenbe szakadt magyarjaink összetartóak, keresik egymást, egysületekbe szerveződnek. Egy ilyen egyesületbe, a Hamiltoni Magyar Házba kaptunk meghívást Tollár Szilvia asszonytól, a Ház vezetőjétől. Vacsorára invitált bennünket a magyarok székházába, amelyre hosszú, labirintusokra emlékeztető utcák „bejárása" után leltünk rá. Szilvia asszony, Papp Árpád, Varga Béla, Vacsi Pál - állandó hamiltoni kísérőink - vártak bennünket a Hungárián Community Center, vagyis a Magyar Ház előtt. Bent kellemes, vidám hangulat fogad bennünket. Szilvia asszony bevezet bennünket a nagyterembe, ahol az asztalok mellett férfiak, nők, fiatalabbak, öregebbek ülnek _ beszélgetnek, kártyáznak, poharazgatnak és a Kanadai magyarság című ottani hetilapot olvassák. Házigazdánk elrikkantja magát: Itt vannak a mi otthoni magyarjaink! Mire mindenki feláll a teremben, tapsolnak, odajönnek hozzánk, kezet ráznak velünk. Konty alá való is kerül az asztalra. Finom otthoni kisüsti, meg kanadai sör. Ezután hamisítatlan magyaros vacsora: gulyásleves fokhagymás lángossal. Nem is akármilyen. A szakácsnő még „itthon", éppen Szeged környékén tanulta a mesterségét, s már nyugdíjas, de még nem tanult ki belőle...Sőt. Hogy miről folyik ilyenkor a beszélgetés? Az otthoni dolgokról.Közös ismerősökről, a politikáról, a családról, arról, hogy ki mikor látogat majd haza. Nosztalgia és honvágy. Ahogyan fogy az ital a nagy melegben, úgy fokozódik a „hangulat", egyre többet hangzik el, hogy: Bezzeg negyven évvel ezelőtt még a Tisza partján horgásztam. Azóta sem vettem botot a kezembe! De így a jó. Ők is azt mondják: a megszépítő (időben és térben való) messzeség, csak a kellemes emlékeket őrzi meg. Ma már vidáman mesélik, hogy miként rúgta ki őket a gyárból az igazgató, a párttitkár vagy a szakszervezeti bizalmi javaslatára... Irokéz indiánok között Gyermekkorom olvasmányai, mozi-élményei jutottak eszembe, amikor közölték velünk, hogy indián-vizitbe megyünk egyik Hamilton környéki rezervátumba. Az irokézekhez. (Skalpolás nem lesz, nyugtattak meg bennünket vendéglátóink!) Merthogy mi ötlik fel ilyenkor óhatatlanul az emberben? Az amerikai filmekben látott, lóháton nyargalászó, éktelenül kurjongató, harci színekben pompázó, tolldíszes rézbőrű. Aki később hajlandó elszívni a Sápadtarcúval a békepipát.(Természetesen csak akkor, ha életben maradt a nyílzápor után...) Nos, egy kicsit erre a kirakat-nosztalgia bulira számítottunk, amikor a mintegy 30 kilométeres kacskaringós úton. egy sebesfolyású patak mentén az irokézek felé tartottunk. Sokáig figyeltük a békés, ligetes, dimbes-dombos, haragoszöld fűvel borított, szemet gyönyörködtető tájat. Végül azután megpillantottuk a táblát, amely meggyőzött bennünket arról, hogy az irokézek földjén járunk. Ám, az „indián-látvány" helyett csak a korábban említett tájat láttuk, később gyönyörűen megművelt termőföldeket, takaros kis házakat, útszéli fogadókat, benzinkutakat (mintha csak az Alföldön járnánk!). Majd egyik kisebb ház, vagy inkább farm mellett, megpillantottunk egy rézbőrű atyafit, amint traktorvontatta pótkocsiján éppen szénát szállít! Kicsit odébb, bekerített legelőn, tarka, kese lovak legelésztek. No, ez már kezd hasonlítani a filmekben látottakhoz, jegyeztük meg bölcsen. De az igazi meglepetést a rezervátum központjában vártuk. De az ott is elmaradt. Nem jelent meg a festett arcú, tollakkal ékesttett törzsfőnök a fogadásunkra, tarka lovakon sem futkároztak körülöttünk az irokézek, mérgezett nyilak sem röpködtek a fejünk felett-mellett. Az indián rezervátum központja ugyanis nem más, mint egy látványosan kiépített shopping-centrum, amelyben az ide vetődő turisták az indiánok által készttett, valóban csodálatos kézműves ajándéktárgyakat vásárolhatják meg. Az irokézek pedig - egyesek hagyományos viseletben, mások már „ámerikásan" - csendben, mosolyogva követték minden lépésünket, készséggel válaszoltak kérdéseinkre, pénzt is váltottak, ha kellett. Turista romantika! Az ajándéktárgyak nem is drágák, nem is olcsfck. Kiváltképpen az ottani zsebnek nem. Kár, hogy benzint nem hozhattunk haza, mert az viszont fillérekbe kerül. A kanadai törvények értelmében ugyanis az indián rezervátumokban nincs áfa...Igy azután Hamiltonból és környékéről is sokan ide járnak tankolni. Mert azt nem kérdezik a benzinkúton, hogy a kocsi irokéz-e vagy sem? Niagara Falls, a csoda A juharlevél országában járva, nem szabad elkerülni a világ egyik legvonzóbb és leglátogatottabb kirándulóhelyét: a Niagarát. A vízesést, ezt a természeti csodát. A sors fura helyzeteket szül. A vízesés ugyanis az amerikai, tehát az USA-oldalon van, de a kanadai oldalról lehet benne igazán gyönyörködni! így tehát abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy mi teljes terjedelmében láthattuk a patkóalakú szirtről alázuhanó vízesést, meg a tőle néhány száz méterre lévő „sima" kisebb zuhatagot, amely a folyó partját teszi látványossá. Hogy mit lát az ember a Niagaránál? Szavakkal azt nehéz elmondani, leírni is. Hiszen mindenki másként éli meg azt a látványt, amikor a 600 láb magasról lezuhanó irdatlan víztömeg szinte ködfelhóbe vonja az egész környéket, vagy azt a morajt, amely a monumentális „esemény" nyomán keletkezik, s akkor sem ér véget, amikor a vlz landol. A látvánnyal ugyanis egyszerűen nem lehet betelni. S amikor elhagyja az ember a Vízesést, a 87 ezres lélekszámú, teljesen a látvány adta adottságokból profitáló várost, akkor egy ideig némán ül a kocsiban, buszban, vagy egy pihenőhelyül kijelölt parkban, és megpróbálja feldolgozni magában a látottakat. Juharral kezdtem, azzal is fejezném be az utat. Tudniillik a juharfa törzsét olyan ügyesen „csapolják" meg a kanadaiak, hogy abból, kis finomítással, kiváló juharszirup készül. Sűrű, szinte lekvárszerú szirup. S ezt természetesen többfajta étel tzestésére használják. Mi palacsintában kóstoltuk meg. A karácsonyi bejgli elfogyasztása után -, ha „erőltetve" is, ezzel a pompás, különleges ízű sziruppal töltött palacsintából, bármikor el tudnék fogyasztani néhányat... Kisimre Ferenc Niagara felülnézetből. Évente több millió csodálója van. Miután láttuk, elhisszük... Irokéz indiánok csapata: a kép bal oldalán, a családfő szerepében - a szerző