Délmagyarország, 1994. december (84. évfolyam, 282-307. szám)

1994-12-31 / 307. szám

SZOMBAT, 1994. DEC. 31. SZILVESZTER III. Talán a csillapíthatatlan tudásszomj, talán a jó öreg történelem tanszék tehet arról, hogy imádok utazni, világot és embereket látni. Mert higgyék el: aki zsenge hallgató korában töritanárnak készült, ugyanúgy éhes a felfedezésekre, mint Kolumbusz, sőt szíve szerint ugyanúgy feltámasztaná a múltat, mint a leglelkesebb Petőfi-kutatók. Ezért hát ösztönösen keresi a régit. S ha ne adj isten szerencséje volt, és eljutott már Ópusztaszerre, Rómába, Trójába, Athénba meg Egyiptomba, akkor nyomban az indiai-óceán. DélAfrika, vagy épp Eszak-Amerika levegőjébe szagolna bele, és ha ezen is tűlvan, már csakis Kína után epekedik. Méghozzá nagyon. Nem árt itt, az elején leszögezni: mindent a búvárúszók szegedi fejedelmének. Savanya Norbertnek (és persze a szponzoroknak) köszönhetek. Ha ők nincsenek, nemigen ábrándozhattam volna arról, hogy '94 októberében elkísérek néhány magyar sportolót a földkerekség talán legkülönösebb országába. (Az már a sors, no meg a világbajnokságot szervezők igazságtalansága volt, hogy a versenyzők lényegesen kevesebbet haraphattak Kína délkeleti tartományából, Kantonból, mint a válogatottal tartó újságírók és szövetségi vezetők.) Akár bevalljuk, akár nem, Kínáról él bennünk egy kép. Vagy inkább egy előítélet. Megpróbálom lefesteni. Szóval... ez egy mértéket nem ismerő, meseszép birodalom, amelyben egymilliárdnál is több, vágott szemú, uniformisban bicikliző, jobbára kedvtelen alak építgeti a jövőt, és szolgálja az uralkodó ideológiát. Egy hatalmas fal mögött. Valamennyien áhítattal ejtik ki Mao Ce-tung nevét, kontrasztot. Azt a borzalmasan mély ellentétet, amely a félig kész paloták alagsorában meghúzódó munkáscsaládok, és a panorámás villák dúsgazdag lakói között feszül. Előbbiek foszlott ruhákban, igazi (élet)cél nélkül robotolnak napestig, utóbbiak Marlborót szívnak és Mercedesekből telefonálnak. Persze mindnyájan tudjuk, hogy ez csak arrafelé van igy... • A kínai konyháról, külső szemlélőként, abszolút tárgyilagos véleményt formálhatok. Elvégre nem ettem se majomagyvelőt, se kutyacombot, se tucatnyi tengeri herkentyűt, sőt még a szálloda igencsak gazdag és mutatós svédasztalától is percek alatt megcsömörlöttem. A mézes húsok szagát például máig sem tudtam feledni... Az ínyencek bezzeg naponta háromszor is képesek voltak megenni ugyanazt! A válogatósoknak meg Dongguanban és Hongkongban is maradt a jól bevált McDonald's. • Érdekes, de kinttartózkodásunk ideje alatt egyetlen egyszer sem találkoztam olyan kínaival, aki az ország irigylésre méltó históriájával vagy csodálatos kultúrájával kérkedett volna. Még a háromezer éves Ázsia Kertben, az aranyhalakkal bélelt tavak és a bámulatos pagodák között sem érezhettük azt, hogy a múltban lépkedünk. Ezen a szent helyen Li barátunk arról beszélt, hogy Kfna még csak ezután lesz igazán gazdag. Lehet, hogy tényleg az övék a jövő? Ráthi I. Attila • Izland: örök zimankó McDonald's a gejzírek földjén Gyenes Kálmán képriportja • Kína: létezik egy másik A mézes hus szaga Az éjszakai és a nappali Hong Kong félnek az idegenektől, amúgy pedig minden úgy jó nekik, ahogy van. Igen, talán ilyen az egyik Kína. De létezik már egy másik, egy másabb is. Egy nyitottabb, egy kevésbé gyanakvó. Bár... • Igazából meg sem melegedtünk derék kamerás társammal a fölöttébb igényes Guang Cai hotel 606-os szobájában, amikor rájöttünk, hogy figyelnek bennünket. Valamivel árnyaltabban fogalmazva: vendéglátóink jelezték, hogy másfél héten át gondoskodni akarnak szórakoztatásunkról. A harmincas fiatalember (az Tiszta Manhattan! Nem csekély megdöbbenésemre ezt állította Kanton belvárosáról az egyik budapesti kollégám, aki - még valamikor az ősz elején - köztársasági elnökünkkel együtt röpködött ide-oda a kínai légtérben. És aki, őszintén szólva, roppant kíváncsivá tett. egyszerűség kedvéért hívjuk csak Li-nek) először csupán annyit mondott a telefonba, hogy találkozzunk a társalgóban, mert vázolni szeretné, mennyi extra program vár ránk a vb napjai alatt. Türelmesen végighallgattuk, aztán mímelt komolysággal mi is előadtunk egy kívánságműsort: a sajtótájékoztató, a tartomány- és városnézés, a díszlakoma mind-mind a kedvünkre való, de mégis, árulja el, mikorra tervezik a masszázsszalonlátogatást, az éjszakai bárok összehasonlító elemzését s a többi, izgalmas kirándulást. Mi tagadás, Li elszörnyülködött. Hiába, őt még hiszékenységre nevelték. Szegény, a negyedik reggelen is töretlenül bízott abban, hogy hajnali nyolc órakor (sokadik ígéretünket betartva) lebotorkálunk a hallba, és az egész délelőttöt vele töltjük... Ez a tulajdonképpen napról napra oldottabbnak tűnő, folyton a szemüvegével babráló legény egyébként a világbajnokság zárónapján, számtalan ugratás és sok-sok (délutáni) csatangolás után tette fel legérdekesebb és legváratlanabb kérdését: Ugye, nem a CIA-nak dolgozol? U Hihetetlen, de igaz: manapság egész Kanton építkezik. Európai ésszel fel sem lehet fogni, hogy tízkilométereken át mást sem lát az ember a mikrobuszból, mint bambuszállványokon csimpaszkodó „melósokat", bontásra ftélt dombokat, emelkedő háztömböket és - a hatalmas