Délmagyarország, 1994. december (84. évfolyam, 282-307. szám)

1994-12-31 / 307. szám

SZOMBAT, 1994. DEC. 31. SZILVESZTER III. Talán a csillapíthatatlan tudásszomj, talán a jó öreg történelem tanszék tehet arról, hogy imádok utazni, világot és embereket látni. Mert higgyék el: aki zsenge hallgató korában töritanárnak készült, ugyanúgy éhes a felfedezésekre, mint Kolumbusz, sőt szíve szerint ugyanúgy feltámasztaná a múltat, mint a leglelkesebb Petőfi-kutatók. Ezért hát ösztönösen keresi a régit. S ha ne adj isten szerencséje volt, és eljutott már Ópusztaszerre, Rómába, Trójába, Athénba meg Egyiptomba, akkor nyom­ban az indiai-óceán. Dél­Afrika, vagy épp Eszak-Ame­rika levegőjébe szagolna bele, és ha ezen is tűlvan, már csakis Kína után epekedik. Méghozzá nagyon. Nem árt itt, az elején leszö­gezni: mindent a búvárúszók szegedi fejedelmének. Savanya Norbertnek (és persze a szponzoroknak) köszönhetek. Ha ők nincsenek, nemigen ábrándozhattam volna arról, hogy '94 októberében elkísérek néhány magyar sportolót a földkerekség talán legkülö­nösebb országába. (Az már a sors, no meg a világbajnok­ságot szervezők igazságtalan­sága volt, hogy a versenyzők lényegesen kevesebbet harap­hattak Kína délkeleti tarto­mányából, Kantonból, mint a válogatottal tartó újságírók és szövetségi vezetők.) Akár bevalljuk, akár nem, Kínáról él bennünk egy kép. Vagy inkább egy előítélet. Megpróbálom lefesteni. Szó­val... ez egy mértéket nem ismerő, meseszép birodalom, amelyben egymilliárdnál is több, vágott szemú, unifor­misban bicikliző, jobbára kedvtelen alak építgeti a jövőt, és szolgálja az uralkodó ide­ológiát. Egy hatalmas fal mö­gött. Valamennyien áhítattal ejtik ki Mao Ce-tung nevét, kontrasztot. Azt a borzalmasan mély ellentétet, amely a félig kész paloták alagsorában meg­húzódó munkáscsaládok, és a panorámás villák dúsgazdag lakói között feszül. Előbbiek foszlott ruhákban, igazi (élet)cél nélkül robotolnak napestig, utóbbiak Marlborót szívnak és Mercedesekből telefonálnak. Persze mind­nyájan tudjuk, hogy ez csak arrafelé van igy... • A kínai konyháról, külső szemlélőként, abszolút tárgyi­lagos véleményt formálhatok. Elvégre nem ettem se ma­jomagyvelőt, se kutyacombot, se tucatnyi tengeri herkentyűt, sőt még a szálloda igencsak gazdag és mutatós svédasz­talától is percek alatt meg­csömörlöttem. A mézes húsok szagát például máig sem tudtam feledni... Az ínyencek bezzeg naponta háromszor is képesek voltak megenni ­ugyanazt! A válogatósoknak meg Dongguanban és Hongkong­ban is maradt a jól bevált McDonald's. • Érdekes, de kinttartózkodá­sunk ideje alatt egyetlen egy­szer sem találkoztam olyan kínaival, aki az ország irigy­lésre méltó históriájával vagy csodálatos kultúrájával kérke­dett volna. Még a háromezer éves Ázsia Kertben, az arany­halakkal bélelt tavak és a bá­mulatos pagodák között sem érezhettük azt, hogy a múltban lépkedünk. Ezen a szent helyen Li barátunk arról beszélt, hogy Kfna még csak ezután lesz igazán gazdag. Lehet, hogy tényleg az övék a jövő? Ráthi I. Attila • Izland: örök zimankó McDonald's a gejzírek földjén Gyenes Kálmán képriportja • Kína: létezik egy másik A mézes hus szaga Az éjszakai és a nappali Hong Kong félnek az idegenektől, amúgy pedig minden úgy jó nekik, ahogy van. Igen, talán ilyen az egyik Kína. De létezik már egy másik, egy másabb is. Egy nyitottabb, egy kevésbé gya­nakvó. Bár... • Igazából meg sem mele­gedtünk derék kamerás tár­sammal a fölöttébb igényes Guang Cai hotel 606-os szobájában, amikor rájöttünk, hogy figyelnek bennünket. Valamivel árnyaltabban fogal­mazva: vendéglátóink jelezték, hogy másfél héten át gon­doskodni akarnak szórakoz­tatásunkról. A harmincas fiatalember (az Tiszta Manhattan! Nem csekély megdöbbenésemre ezt állította Kanton belvárosáról az egyik budapesti kollégám, aki - még valamikor az ősz elején - köztársasági elnökünkkel együtt röpködött ide-oda a kínai légtérben. És aki, őszintén szólva, roppant kíváncsivá tett. egyszerűség kedvéért hívjuk csak Li-nek) először csupán annyit mondott a telefonba, hogy találkozzunk a társal­góban, mert vázolni szeretné, mennyi extra program vár ránk a vb napjai alatt. Türelmesen végighallgattuk, aztán mímelt komolysággal mi is előadtunk egy kívánságműsort: a sajtó­tájékoztató, a tartomány- és városnézés, a díszlakoma mind-mind a kedvünkre való, de mégis, árulja el, mikorra tervezik a masszázsszalon­látogatást, az éjszakai bárok összehasonlító elemzését s a többi, izgalmas kirándulást. Mi tagadás, Li elszörnyülködött. Hiába, őt még hiszékenységre nevelték. Szegény, a negyedik reggelen is töretlenül bízott ab­ban, hogy hajnali nyolc órakor (sokadik ígéretünket betartva) lebotorkálunk a hallba, és az egész délelőttöt vele töltjük... Ez a tulajdonképpen napról napra oldottabbnak tűnő, foly­ton a szemüvegével babráló legény egyébként a világbaj­nokság zárónapján, számtalan ugratás és sok-sok (délutáni) csatangolás után tette fel leg­érdekesebb és legváratlanabb kérdését: Ugye, nem a CIA-nak dolgozol? U Hihetetlen, de igaz: ma­napság egész Kanton épít­kezik. Európai ésszel fel sem lehet fogni, hogy tízkilo­métereken át mást sem lát az ember a mikrobuszból, mint bambuszállványokon csim­paszkodó „melósokat", bon­tásra ftélt dombokat, emelkedő háztömböket és - a hatalmas

Next

/
Thumbnails
Contents