Délmagyarország, 1994. november (84. évfolyam, 256-281. szám)

1994-11-17 / 270. szám

CSÜTÖRTÖK, 1994. Nov. 17. WHffá INTERJÚ 7 gpr mm Mi végre vagyunk a világon? Beszélgetés Makovecz Imrével Makovecz Imre és a házigazda Nóvák István a közéleti kávéházban. (Fotó: Révész Róbert) A Skorpió jegyében született Makovecz Imre vasárnap lesz ötvenkilenc esztendős. A vilászerte ismert, Kossuth-dijas építőművész a TIT és a Polgárosuló Szegedért Alapítvány vendegeként a hét elején járt Szegeden, s tartott előadást a Közéleti Kávéházban. A sevillai világkiállítás magyar pavilonjának architektorára és mondanivalójára rengetegen voltak kíváncsiak. Makovecz Imrével előadása után beszélgettünk. • Olvastam valahol, hogy a népi építészetben akkor szűnt meg az alkotóerő, amikor a ház megszűnt otthon lenni, és csak lakás lett. Az esten szó volt arról, hogy az orosz megszállás hogyan torzította az embereket mind morálisan, mind mentálisan. Ön szerint mikor duzzad majd újra a nemzet az alkotóerőtől? Mikor lesz újra otthonunk e „ház", a haza? - A válaszom igen egyszerű: Magyarország most is az otthonunk. Ezt mindenre értem. A vereségeink és veszteségeink a mi vereségeink és veszteségeink. Egy vereségen, illetve betegségen az ember úgy tud túljutni, ha felméri annak súlyosságát, és képes rálátni a bajaira. Enélkül nem tudja elkezdeni az orvoslást. A ma esti beszélgetésen próbáltam olyan gondolatokat mondani, amely az embereket engedi rálátni azokra a körülményekre, amelyeket megszoktunk és tudomásul vettünk. Nem akarok példálózni, hiszen egész este ezt tettem. Csak egyet mondok: hozzászoktunk ahhoz, hogy a falusi utcáink légtere drótokkal van telis-teli. Olyan ez, mintha egy óriásasszony ott felejtette vol-. na a szárítóköteleit. És ezt abszolút természetesnek tartjuk! Holott az utca fölött valójában nem volna szabad vezetékeknek lenniük, már régen kábelben lenne a helyük. S akkor fákat tudnánk ültetni, amivel javíthatnánk a levegőn, visszafoghatnánk a káros nyári, túlzott napsütést, és így tovább. Ehelyett olyan divat terjedt el Magyarországon, hogy a lombhullató fákat mellőzni kell a kertekben, mert szemetelnek. Legjobb tudomásom szerint egy almafa nem arról híres, hogy szemetel, hanem arról, hogy finom alma terem rajta. Azt hiszem, az ilyen és ehhez hasonló divatokból nem lesz olyan nehéz Magyarországnak kigyógyulni, csak támogatni, segíteni kell az embereket abban, hogy megtanuljanak a saját érdekeik mentén közlekedni. Képesek legyenek a saját érdekeiket képviselni. Ha viszont az embereket manipulálják, s az információs rendszerek nem információt, hanem dezinformációt közvetítenek, ha pillanatnyi politikai érdekeknek vetik alá az emberek érdekeit, ha a tömegkommunkáció területén dolgozók - akiknek nagy hatalom van a kezükben - nem az emberek kondíciójának javítására esküdtek fel, hanem háttérérdekek szolgálatára, akkor nagyon nagy baj van, mert sokkal nehezebb elérni azt, hogy az emberek mihamarabb tanuljanak meg a saját érdekeik mentén közlekedni. Itt most nem arról van szó, hogy magyar, nem magyar, s nem is az osztálytagozódásról. Ez csak arról szól, hogy az embereknek meg kell tanulni képviselni a saját érdekeiket. Ebből a magatartásból egészséges közösségi tevékenység lesz. • Megkérdezték öntől az esten, hogy van-e ellensége. Makovecz Imre határozott igennel válaszolt. Az ellenségei közül kerülnek ki azok, akik a jelenlegi építészeti kultúránkat formálják és alakítják? Kérdem ezt azért is, mert említette, hogy cége már több mint féléve nem kapott megrendelést. - Ez egy háttérpolitikai tevékenységnek az eredménye, amiről nem szeretnék beszélni, mert ellenőrizhetetlen és bizonyíthatatlan. • Elképzelhetőnek tartja, hogy a nyolcvanas évek elejéhez hasonlóan újfent perifériára szorul? - Már ott vagyok. Ehhez hozzászoktam, ez nekem nem jelent semmiféle újdonságot... • ...hogyan viseli el mindezt egy maholnap ötvenkilenc esztendős, világszerte ismert építész? - Mit mondjak, remekül... hozzászoktam. A jobboldalnak zsidóbérenc, a baloldalnak pedig antiszemita voltam. Egyes építészeknek pedig - akik boldogan kiszolgálták az elmúlt rezsim tömeglakás építési koncepcióját, s ezt morális, tisztes feladatnak tekintették olyan inkorrekt kolléga, aki parkolópályán előzte le őket. • Ennek tudatában ugyanúgy megvannak a tervei? Ugyanúgy álmodik a jövőről? - Ez nagyon jó kérdés, de pontosítani kell. A magam korabeli ember nem álmodik a jövőről. Az ember, ha megöregszik, akkor a fiatalok számára követhetetlenül átalakul. Hozzáteszem: nem romlik el, csak átalakul. Amikor látunk magában motyogó öregasszonyt átmenni az úton, aki nem nézi, hogy a forgalom elüti-e vagy sem, akkor nem szánalommal, hanem nagy megértéssel kellene figyelni rá, megvárni amíg átmegy az úton, és ott úgy nézni rá, mint egy megszentelt emberre. Hogy miért? Mert az idős néni a múltjában, és az előre nem ismert jövőjében közlekedik, olyanokkal beszélget, akik már nem élnek, s olyanokkal, akikkel reményei szerint majd találkozni fog a halál után. Visszatérő, megoldatlan problémáival foglalkozik, amihez egy élet kevés volt, és készül a halál utáni állapotra, amiről nem tudja, hogy lesz-e. Egy ötvenkilenc éves embernek is egyre kevésbé van a jövőről koncepciója. Nem ezzel foglalkozom. Mostanság olyan felszíni és földalatti térképeket nézegetek, amelyek az egykori intenzív geológiai mozgásoknak a megmerevedett formáit ábrázolják. Nagyon izgat például a Kárpátok és a Ruhrvidék gyűrűdési struktúrája. Hatalmas, megmerevedett földalatti sziklák és hegyek nyugszanak alattunk. Ezeket a tektonikai mozgásokat próbálom meg átültetni építészeti formákba. Jelen pillanatban ezek izgatnak meg az angyalok. Érdekel például, hogy miért mondják a magyar nyelvben azt, hogy kapuszárny. Miért mondjuk szárnynak? Miért nevezzük kapubálványnak, amin lóg a szárny? Miért van a bálványnak szárnya? A nyelvstruktúrában engem ezek sokkal jobban izgatnak, mint az, hogy Kis János vagy Horn Gyula vagy Szabó Iván vagy bárki miért mond olyat, amilyet. Ők biztosan nagyon fontos emberek, de meg kell mondjam: engem ez nem nagyon érdekel. Azt rendkívül sajnálatosnak tartom, hogy annyi gyűlöletet érzek áramolni politikai megfontolások miatt. • Elődeink emberi léptékkel mérték magukat a természethez. Számukra a mérték érték volt. A mai felgyorsult, mértéktelen világban viszont oly sok értéktelen dolog terem nap nap után. Ön szerint meddig tart ez a folyamat? Addig, amíg meg nem fulladunk saját szennyünkben és bűzünkben? Mi a határ a fogyasztói társadalomban? - Úgy látom, rohamosan nő azoknak az embereknek a száma, akiknek elege van a konzumtársadalomból. Az előbbi fogalom alatt nem csak a nyugati konzum gondolkodást, hanem a szovjet típusú gondolkodást is értem. Ott mindenkinek fogyasztania kellett a napi félelmét és megaláztatását, ami aztán odáig fajult, hogy már nem érezte megaláztatásnak, páriaként élt. A szovjet konzumra a legjobb példát egy gyönyörű Szolzsenyicin párbeszédben találtam meg, ahol két ember beszélget arról, hogy „mi végre vagyunk a világon". Ez egy méhetetlenül fontos kérdés. Hogy miért? Mert maga a kérdés észrevétlenül kiemeli az embert a világból, s arra kényszeríti, hogy rálásson. Ha erre a kérdésre válaszolunk, akkor rájövünk: nem vagyunk egy a világgal. Egyéniségünkben és énünkben egyszeri és megismételhetetlen jelenségként vagyunk jelen; minden jog megillet bennünket a szépségből és a jóból. S a kérdésre mi a válasz? Az, hogy Istent szeressük, megismerjük és szolgáljuk. És akkor Szolzsenyicin megnevez valakit, egy földönkívüli abszurditást, akit még soha nem látott senki. Sőt, a kérdés szürrealizmusát megemeli még egy szinttel, és kiemeli az embert a hétköznapi tudatállapotból. Majd előállít egy lelki állapotot, amely reálisnak tünteti fel azt, hogy az életének lehet célja. Nos, amikor az egyetemességet a pragmatikusnak hazudott „sötétségvitézek" elvetik, akkor ezzel együtt elvetik a személyes emberi jogokat arra, hogy emberként élhessük le az életünket. Ma már egyre többen érzik azt, hogy ezekre az elemi kérdésekre válaszolniuk kell. A fiatalok közül egyre többen utasítják el a testi, lelki, hatalmi konzum világot, ami körülveszi őket. Ennek nagyon súlyos következményei lesznek. A konzum világ egyik napról a másikra fog elerőtlenedni és összeomlani. • És ez ön szerint rossz? - Nem, ez nagyon jó. Egyre azonban vigyáznia kell az emberiségnek: ne hagyja veszni a civilizációt. Az ugyanis csak bizonyos emberek kezében lett pusztító. A civilizáció nemcsak levegő- és folyószennyezést, hanem egy magas kultúrát, egy társadalmat összetartani és működtetni képes erőt is jelent. Erről nem szabad lemondani. Szabó C. Szilárd • Könyvszenzáció a holt-tengeri tekercsekről Időzíteti bomba - Qumranbol • Jeruzsálemből egy jó autóval az út alig több, mint egy óra, a szintkülönbség viszont 1150 méter. Lenn már tompán fénylik a Holt-tenger, a parttól néhány száz méterre csupasz, sziklás hegyek. Tövükben egy, legalább kétezer éves település romjai. Ez Qumran, a tekercsek városa. Ma már turistalátványosság a romoktól kőhajításnyira egy barlang, amelybe beleesett a Mohamed nevű beduin pásztorfiú kecskéje, de élénk mekegése jelezte, hogy életben maradt. A fiú utánamászott, és a barlangban kecskéje mellett cserépkorsókat talált. Volt, amelyik már eltörött, s belőle egy pergamentekercs kandikált ki. Ez 1947-ben történt, s a következő években a környező barlangokból mintegy nyolcszáz hasonló pergamentekercs került elő, amit a szakma - és ma már a világ közvéleménye - holt-tengeri tekercsek néven emleget. Sokak szerint azóta időzített bomba ketyeg a kereszténység majd' kétezer éves épületének alappillérei között. A robbanóanyagot immár fél évszázada tudatosan elszigetelték a környezettől, nehogy valaki tűzzel közeledjen felé. Most azonban két angol úr, nevezetesen Michael Baigent és Richárd Leigh mintha lángot adott volna a gyújtózsinórnak, ami azonban várhatóan késleltetve ér csak a veszélyes.. anyag közelébe. A két angol ugyanis könyvet írt és jelentetett meg 1991-ben Mi az igazság a Holt-tengeri tekercsek körül? címmel, ami idén magyarul is, úgyszintén némi késleltetéssel, megjelent. (Szerény külsővel és viszonylag szerény, 386 forintos áron a Holnap Kiadónál.) A könyv alcíme szerint: Az évszázad vallási botrányának szenzációs története. Nézzük hát, mi is ez a botrány? Mintegy 170 oldalon arról számolnak be a szerzők, miként sikerült majd' fél évszázadon át egy jeruzsálemi egyházi intézetnek - utóbb már a Vatikán támogatásával is megakadályozni, hogy rajtuk kívül mások is hozzáférjenek az eredeti tekercsekhez, és tudósokhoz illetlen módon a szövegeket sem publikálták. Ez azonban eddig csak tudományos botrány, s nem időzített_bomba. Az igazi anyag nyilván a tekercsek szövegében van, s nem is abban a részében, amelyek más összefüggésekben már ismert zsidó egyházi iratok másolatai. Az igazi kérdés: miről szólnak még ezek a tekercsek, s mikor születtek egyáltalán? Hát éppen ez az egyik legkényesebb pont, a mikor. Mert abban már nincs vita, hogy ott, Qumranban egy olyan ultravallásos zsidó, úgynevezett esszénus közösség élt (valószínűleg csak férfiak!), amely egyformán gyűlölte a templomot elfoglaló rómaikat és a szent előírásokat eláruló, a rómaiakkal kollaráló főpapokat. Ezért el is vonultak a közeli masszada erődbe, amikor rómaiak közeledtek a Holt-tengerhez, és háromévi ostrom után - Jeruzsálemből érkezett társaikkal együtt ők is öngyilkosok lettek, semhogy rómaiak rabszolgáivá váljanak. A nevezetes tekercseket vélhetően elvonulásuk előtt rejtették a környező barlangokba, a visszatérés reményében. Eddig nagyjából mindenki egyetért. A .Jiivatalos kutatók" azonban úgy vélik, hogy maguk az iratok jóval előbb készültek, Krisztus születése előtt egy-kétszáz évvel, és azért tartották „kora keresztény" közösségnek a qumrani esszénusokat, mert mintegy előjeleit találták némely tekercsben a későbbi keresztény közösségeknek. A lassan mégis csak nyilvánosságra kerülő szövegek alapján független kutatók azonban egyértelműen azt állítják, hogy a tekercsek a Masszadába vonulás előtt, tehát Jézus halála után készültek. S ha ez igaz, ennek félelmetes logikai következtetései lehetnek. A szövegek ugyanis hírt adnak a csoportban egy Nagy Tanítóról, aki megejtően azonos beszédeket tartott, mint a nevezetes Hegyi beszéd, akinek tanításai is rendkívül sok hasonlóságot mutatnak a Jézusnak tulajdonított szövegekkel. Ez a csoport azonban Jézus testvérét (!), Jakabot, a rendkívül harcias esszénust tartotta politikai értelemben vett vezetőjének, aki úgy gyűlölte a rómaiakat, hogy a besúgás, együttműködés gyanúja miatt agyon akarta veretni Pált, a későbbi apostolt. (Saját levelei szerint is ő volt az egyedüli, aki személyesen nem ismerte Jézust.) Ugyancsak Pál leveléből derül ki, hogy a rómaiak mentették ki Jakab híveinek kezei közül és menekítették ki Jeruzsálemből. Egyes tudósok - mint erről ez a könyv beszámol - Pál damaszkuszi száműzetését qumrani száműzetésnek tartják, s azt tételezik fel, hogy valóban besúgó volt. A következő pedig: a kereszténységet végül is mai, ismert formájában részben az esszénua hagyományokból, a Nagy Tanító képéből, részben sokat utazva és megértve az emberek változó hitigényét, Pál teremtette meg. A könyvben mindez természetesen árnyaltabb, hiszen jóval bővebben van kifejtve, és a laikus olvasó számára, aki objektív szeretne maradni, egyelőre csak az derült ki, hogy komoly tudósok vitatkoznak. Ám nem lenne meglepő, ha a következő évezred első százada ettől a vitától lenne hangos. Bernáth László A Vatikán veszteséggel számol A Vatikán a pénzügyeket illetően nagyon óvatosan számol: Edmund Szoka bíboros, a Szentszék „pénzügyminisztere" a vatikáni államtanács legutóbbi ülésén 35,1 milliárd lírás hiányt jósolt az 1995-ös költségvetésben. A viszonylag kis nagyságú hiány lehetősége azért keltett a szokásosnál nagyobb érdeklődést, mert a Vatikán hosszú idő után először minimális aktívummal zárta 1993-ban a pénzügyi évet. Szoka bíboros szerint a jelzett hiány nem a Vatikán gazdálkodásának romlását mutatja. A tervezett passzívum fő oka a valuták kiszámíthatatlan árfolyamváltozása. A Vatikán bevételei elsősorban amerikai dollárban és német márkában érkeznek, kiadásai viszont alapvetően olasz lírában adódnak. Az 1993-as 2,4 millárd lírás aktívum is jórészt annak volt köszönhető, hogy az év folyamán a líra jelentősen gyöngült a dollárral és a márkával szemben. (1991-ben, a mélyponton, a Vatikán költségvetési hiánya meghaladta a 100 milliárd lírát.)