Délmagyarország, 1994. október (84. évfolyam, 230-255. szám)

1994-10-17 / 243. szám

HÉTFŐ, 1994. OKT. • Egy szó erejéig se csodálkozhatunk, ha halljuk, szegény az önkormányzat, bérre is alig van pénze, ennélfogva csehül áll a kultúra minden állomása. Akármelyik faluba megyünk, mindenütt ezt halljuk. Hogy pontosabb képet alkothassunk, az iskola néhány dolgára rákérdeztünk. Azért az iskoláéra, mert leginkább innen fakad a jövő. • Mióta igazgató itt Borsos Béla? - Harminchárom éve, tehát 1961 óta. • Akkor hány gyerek járt iskolába? - Elég lesz az 1966-os adat? Abban az évben 146 tanulónk volt. • És ma? - Pontosan 105-tel kevesebb: csak 41. • Az egészséges élet egészséges folyamat. Az akkori gyerekeknek legalább anynyit kellett volna maguk helyett állítaniuk. Hová lett 105 gyerek? - Elvándoroltak? Vagy inkább kiöregedtünk volna? Nem tudom. Tény az, hogy akkor két iskola volt és két óvoda, most meg egy van mindegyikből, és ehhez sincsen elég gyerek. Talán az a legnagyobb baj, hogy aki innen elment továbbtanulni, nem jött vissza. • Elfelejtette a cserebogár, hogy csimaszból lett? - Ilyen is volt, és van is, de a többség azért nem jön vissza, mert nincsen számára hely. Összeszámoljuk, hány orvos, hány ügyvéd, hány tanár, hány mérnök lett közben? A falu nem tud több orvost foglalkoztatni, mint amennyi van, tanárból sincsen többre szükség, az ügyvédet, a mérnököt már említenem is fölösleges. De aki szakmát tanult, az se tudna belőle itthon megélni. Körülbelül 17. RIPORT 7 szélén lett volna, aki nem akart tovább menni, ő meg elment Amerikába. • Elég „tovább" ment! - Meglehet, hogy hazajön, és bebizonyosodik, ő vitte legtöbbre. • Említetted, hogy a kocsmába jártatok ebédelni. - Most itt az ebédlőnk az iskolában, és mellette a nagyszerű konyha. Minden napközis gyerek itt eszik, és egy híján minden gyerek napközis. Innen viszik az óvodásoknak is az ebédet, most nálunk kosztolnak a régészek is, akik a határállomás bővítése előtt vallatják a földet, és innen viszik ételhordóban is legalább hetvenen. A nyugdíjasok is. • Álljunk meg! Azt mondtad, a falu költségvetésének a fele ide jön. - És jelentős része rajtunk keresztül csorog vissza a faluba. A koszt révén is, de nálunk minden gyerek ingyen kapott eddig minden tankönyvet is. Hatalmas summa pénz az is. Sajnos, közben nem marad a falunak arra már semmi, hogy bármit is bővítsen, de még arra se, hogy a meglévő javakat karbantartsa. Mindig szegény volt az itteni nép, mert a kendergyár mindig keveset fizetett, és a legnagyobb állandóságként meg is maradt a szegénység. • Ha itt vagy harminchárom éve, akkor felelhetsz rá: miért nem tud hasznot húzni a határállomásból ez a falu? - A gyári ember soha nem volt vállalkozói hajlandóságú, ez az egyik ok. A másik is a kendergyári múltból fakad: szegény embernek pénze sincsen rá, hogy bármibe belevágjon. A kettőből egy is elég lenne magyarázatként, de az lenne a jó, ha egy indokunk se lenne. Mi viszont ne folytassuk most tovább, mert akkora téma ez, hogy megér egy külön fejezetet. Horváth Dezső hétszázan lakunk a faluban, ebből kétszázhetven a nyugdíjas. Folytassam? • Kicsiben Nagylak is Magyarország, akkor is, ha a szélén van. Az egész világot ellátjuk tudós fejekkel, csak az itthon maradókkal nem nagyon tudunk mit kezdeni. Inkább a régi nagy álmokról szóljunk. - A hatvanas évek közepén még modern bútorgyárat álmodtak a pozdorjából lemezt gyártó kendergyár mellé. A helye is ki volt már jelölve, de nem valósult meg, vegetál csupán a kendergyár is. Megszűnt a kinti barakkiskola, négy év múlva elkészült helyette a benti kiegészítése. • Pardon: és addig? - A tanácsháza nagytermében is tanítottunk, a napközi ebédlője kedvéért meg a kocsmát feleztük meg. Készen lett az új, 1972-ben, fölépült a tornaterem 1978-ban, az utóbbi egyetlen fillér állami segítség nélkül. Tavasszal elkezdtük, ősszel már föl is avattuk. AkElférnek a tornateremben is kor még száztíz gyerekünk volt, és Makón se volt ilyen tornaterem. • Tanár is van hozzá? - Volt, de már nincsen. Elment Makóra. De létszálmunk sincsen hozzá, hogy másikat keressünk. Külön osztályban csak az elsősök járnak ide, a másodikosok és harmadikosok együtt vannak, mindössze tizenegyen; negyedikesünk most egy sincsen, ötödikes-hatodikos szintén együtt, összesen tizenketten; és tízen vannak a hetedikesek és nyolcadikosok is. • A negyedikesek hogyan maradtak ki? - Ketten elmentek Makóra, a doktornő gyereke maradt volna, de mivel riválisa se volt, elküldte ő is Makóra. • Négy nyolcadikos van most. Velük mi lesz? - Mind továbbtanul. Egy Iskola a határ Gyógyitás és művészet Szupertechnikával a cárgyilkosság nyomában (Folytatás az 1. oldalról.) A hajdani kopott vakolatú, Pulz utcai épület egy esztendeje fölújított külsővel és Európaszerte irigyelhető, megváltozott belső tartalommal fogadja a betegeket. Nemcsak, hogy zárt intézetnek, de kórháznak sem nézi az oda betérő látogató: inkább hiheti melegséggel, szép díszekkel bélelt szanatóriumnak. Vagy valamiféle alkotóháznak. A szobák falán, szőttesek, festmények, rajzok, színes virágkompozíciók, a polcon vesszőből, gyékényből font használati tárgyak. S ahol a megálmodott formák testet öltenek: egy hangulatos műhely, azaz a foglalkoztató. A szövőszékek mellett serény munka folyik, napról napra gyarapítva a mintákat kiadó sorokat - és az alkotó önbizalmát. Ilonka, a mindenkivel tegeződő „műszakvezető", foglalkozására nézve csipkeverő, tanácsot ad, javít és megdicsér, majd az alkotás áhítatos csöndje ül a fonalgomolyagokkal, cérnával, hánccsal teli helyiségre. Az egyik, értelmiségi körökben ismert hölgy, szívesen kötélnek áll, és beszél magáról, betegségéről, az itteni kezelésről. - Úgy nyolc esztendeje egyszerre szakadt a nyakamba minden családi és munkahelyi probléma. Akkor éreztem először: el kell kerülnöm otthonról. Magam jelentkeztem az idegklinikán. A kezelés után egy évig tünetmentes voltam, de aztán rendszeresen visszaestem: nyugtatókat szedtem, összecseréltem a nappalt az éjszakával, erőt vett rajtam az életuntság... '92-ben leszázalékoltak. Legutóbb sem vártam meg, hogy lehúzzon ez az ismét jelentkező érzés: elhatároztam, önként sétálok be az intézetbe. Mivel az újságban olvastam, hogy megnyílt ez az osztály, egyenesen ide vezetett az utam. • Tapasztalatai? - Otthonosan érzem itt magam. A tanár úr a nővérek legjavát hozta ide, akik barátságosak, mondhatni szertetteljesek velünk. Megdöbbentem, amikor az ügyeletes orvos arra méltatott, hogy odajöjjön hozzám és bemutatkozzon. Betegként először érzem a törődést. • Látom, gyönyörű szőnyeg készül a keze alatt, hol tanult meg szőni? - Kötni szerettem korábban is. A rosszabbodás jele, amikor egyszerűen nem vagyok képes rá, annyira eluralkodik rajtam a „lustaság". A szövéssel itt ismertettek meg, néhány hete. És mondhatom, annyira megkedveltem, annyi örömet okoz, hogy bejárok majd, hogy befejezzem a szőnyeget. Sőt a szövést otthon is folytatom. • Most jól érzi magát? - Készülök haza. Hála az itteni különleges kezelésnek, úgy érzem, megmentettek attól, hogy magamba zuhanjak. • Gondolja, hogy ezt a szövésnek is köszönheti? - A gyógyszeres kezelés, a pszichoterápia mellett mindenképpen. Itt emberszámba veszik a beteget, lesik minden kívánságunkat. Egyik nap például valakinek sétálni való kedve támadt. Én azt mondtam, szegedi létemre nem láttam még a zsinagógát. Megmutatták. Amikor a füvészkertbe kívánkoztunk néhányan, odamentünk. Az embernek se kedve, se ideje, hogy a maga bajával foglalkozzék. Dr. Pető Zoltán, az osztály vezetője néhány éve - külföldi tapasztalatai alapján - állt elő az ötlettel: az egészségügyben szét kell választani a szociális gondoskodást az orvosi rehabilitációtól. Ezáltal a beteg emberek egy része, teljes életet élve, visszaadható családjának, a társadalomnak. Éppen egy esztendeje, hogy ünnepélyesen fölavatták az ország egyetlen, egyetemi oktatásba is bekapcsolódó, rehabilitációs intézetét. Olyan neuropszichiátriai osztályt, amelyből, ezen kívül, Európában is csak kettő létezik. • Egy év alatt beigazolódott az efféle intézet létjogosultsága? - Harminkétágyas osztályunkra 252 beteget vettünk föl, ambulanciánkon 6703 pácienst fogadtunk Szegedről és a régióból. • Miféle panaszokkal kerülhetnek önökhöz a betegek? - Csak azokkal foglalkozunk, akik rahabilitálhatók. Ők három nagyobb csoportot alkotnak: szervi idegrendszeri betegségben szenvedők, a pszichés zavarok úgynevezett nagy betegségeivel kezeltek - skizofréniások, depressziósok, téveszmések -, valamint mindazok, akik a testi és lelki működészavar területén rehabilitálhatók. • Az ideggyógyászatban eddig is alkalmaztak munkaterápiát. Mi az új az önök intézetében? - A hagyományos orvosi kezelésekkel együtt rendkívül sokoldalúan foglalkoztatjuk a betegeket. Művészet -, zene- és biblioterápia segítségével a betegség által szabaddá tett időt töltetjük ki hasznosan. • Maga a hasznos tevékenység gyógyít? - Igen: fegyelmez, odafordítja a figyelmet, növeli a koncentrációs készséget, s azáltal, hogy csoportban történik, fölkelti a más emberek iránti érdeklődést is. Ha oldódik az elszigetelődés érzése, nőhet az önértékelés. A jó szociálterápia után ki-ki egy új életformával távozhat innen. Beilleszkedését, elhelyezkedését is segíti az intézet: szociális szervezőnk addig megy, amíg munkát nem talál neki. Alighanem igaza volt Korányi profeszornak, amikor azt mondta: „A gyógyítás művészet. " Pető tanár úr sem téved, amikor állítja: „A művészetnek gyógyító hatása van." Csak rá kell nézni egy addig örülni képtelen ember arcára, amint saját, szemet gyönyörködtető alkotására pillant. Az általa létrehozott művészi értékre, amely az intézet vagy egy kiállítási terem falát díszíti, netán a népművészeti múzeum kincseit gyarapítja. Chikán Ágnes Tökéletesen beigazolódott az a korábbi verzió, amely szerint a bolsevikok, minden jel szerint Lenin közvetlen utasítására, az 1918. július 17-re virradó éjszakán agyonlőtték a jekatyerinburgi Ipatyev-ház pincéjében a héttagú uralkodó családot: II. Miklóst, az utolsó cárt, Alekszandra Fjodornát, a német származású cárnét, négy lányukat: Anasztázia, Tatjana, Olga és Marija nagyhercegnőket, valamint a kiskorú, vérzékenységben szenvedő trónörököst, Alekszej cárevicset. Velük együtt ugyanezen a lidérces éjszakán végeztek a cári család személyzetével: Jevgenyij Botkin orvossal, Anna Gyemidova komornával, lvan Karitonov szakáccsal és Alois Trupp lakájjal. A tetemeket teheruatón egy 32 kilométernyire lévő erdőbe vitték, és ott - a nyomokat gondosan eltüntetve - eltemették. 1979-ben a kivégző kommandó feljegyzései alapján kihantolták a maradványokat, de ezek komolyabb kutatására a tudósok csak a közelmúltban kaptak engedélyt. Háromdimenziós komputertomográf segítségével hasonlították össze a leleteket az Ohrana, a cári rendőrség archívumában őrzött dossziék tartalmával, beleértve az azonosítás szempontjából fontos fogászati adatokat is. 11. Miklós egészen különleges műfogsora például megkönnyítette az erdei tömegsírban talált koponya azonosítását. Közzétette hivatalos jelentését az a Jelcin által kinevezett orosz kormánybizottság, amely egy miniszterelnök-helyettes vezetésével az utolsó cár és családja meggyilkolásának körülményeit vizsgálta ki. A bizottság felhasználta az egyik legkorszerűbb tudományág, a molekuláris biológia eredményeit is. Pavel Ivanov professzor egy múzeumból megszerezte azt a kendőt, amellyel a mintegy száz éve, még trónörökösként Japánban merénylet nyomán megsérült későbbi cár sebét bekötötték. A cárné maradványait pedig többek között a genetikai információkat kutató DNS-vizsgálatokkal - összehasonlította rokona, az ugyancsak német származású Fülöp herceg (II. Erzsébet angol királynő férje) vérének mutatóival. A tudós elemezte a néhai cár rokona, a nyugati emigrációban élő agg Seremetyevo-Szfirisz grófnő vérét is. A szupertechnika segítségével dolgozó tudósok szerint az áldozatok azonosításához immár kétség sem férhet. Tartja magát a hír, hogy a maradványokat a pétervári Péter-Pál erődben temetik el, és a szertartáson részt vesz az angol királynő is. (FEB)