Délmagyarország, 1994. augusztus (84. évfolyam, 178-203. szám)

1994-08-19 / 194. szám

12 ÜNNEP DÉLMAGYARORSZÁG PÉNTEK, 1994. AUG. 19. Csongrád megye alkotói díjasai, 1994 Di. Csípő László orvos Enyedi Zoltán fotóriporter Galli János karnagy Maros Táncegyüttes Zsombói Népfőiskola A

hogy a valóságban mi, emberek, nem vagyunk egyformák, a jó fotósok is annyifélék, ahányan vannak. Lapunk munkatársa, Enyedi Zoltán kínosan ügyel rá, hogy a sok közül fotóriporternek mondja magát. És arra még kínosabban, hogy minden képen rajta hagyja ujjlenyomatát. Ez az utóbbi néha azért kínos igyekezet, mert a fotóriporter olyan újságíró, aki emulzióra írja mondanivalóját, de legtöbbször ott van mellette - vagy később szegődik hozzá - a betűből élő újságíró is. Meghatározó tehát a betűs ember látásmódja, és legtöbben azt szeretik, ha azt illusztrálja a fotóriporter. Minek kellene egy íráshoz kétféle látás? Enyedi azonban annyira egyedi - bocsánat a szójátékért -, ha teheti, nem engedi a magáét. Harmincöt éve robotosa a szakmának, ráadásul ugyanannál a lapnál, a Csongrád Megyei Hírlapnál. Harmincöt éve szögletes a pupillája, mondom én, legalább az egyik szemén, mert első pillanattól kezdve képben látja a világot. Enyedi-képben. Ezt mondtuk, az előbb ujjlenyomatnak. Oda szoktuk írni a kép alá, kinek a fölvétele, de ez legtöbbször csak a gyöngébbek kedvéért van. Messziról rá lehet ismerni. Az a tény, hogy ugyanannál a lapnál dolgozik eleitől fogva, lehet irtózatosan nagy hátrány, és kimondhatatlanul nagy előny is. A hajdani szegedi járásba például erőnek erejével lehet csak elcipelni, az más világ, nem ezt szokta meg. Akárhol mutatkozik is be, ha soha nem látták is egymást azelőtt, mindjárt hozzáteszi a másik: de ismerős ez a név! Persze, az újságból! És legtöbbször gratulálnak neki az eddigiekhez. Utólag pedig azt mondják róla, kezd lelke lenni a képeinek... Kismillió lelkes kép van gondosan szervezett archívumában, szinte gombnyomásra ugranak elő régi fölvételei is a szerkesztő kívánságára, de még telhetetlen: mindenütt ott akar lenni, ahol történik valami. Ha éppen nem őt küldi ki a lap, akkor magánbuzgalomból. Amikor divatba hozták, hogy a kész filmeket közös raktárba kell tenni, ő azonnal azt hozta divatba, hogy két géppel dolgozik. Neki fontos, hogy nála legyen meg mindaz, ami bármikor fontos lehet. Szinte pillanatok alatt önálló kötettel rukkolhatna ki akármilyen témában, ha éppen nem most kezdte volna ki a romlás a könyvkiadásunkat. H. D. V

an-e Csongrádon, aki Galli Jánost nem ismeri? Gallit, a tanárt, a zenészt, a karmestert, a lokálpatriótát? S majdnem kihagytam a felsorolásból, a zenei általános iskola egykor aktív, ma már nyugalmazott igazgatója. Minden túlzás nélkül az iskolát otthonaként fogta fel. Egy nyári délelőttön is ott találtam rá, s a vele való beszélgetés alapján írom, mit is alkotott, mivel is érdemelte ki a megyei alkotói díjat? Középpontban az az énekzenei általános iskola áll, mely a zenei és az általános emberi nevelést egyaránt szolgálja. Az ő eszményképe a zenei műveltséggel htró ember. Ehhez magas szinten kellett tartani mind az oktatást, mind a nevelést. Arra nagyon vigyázott, hogy soha senki ne „vádolhassa" meg azzal, Galli iskolájában csak a zene a fontos, avagy: a legfontosabb. Mindemellett vallja, hogy zene igenis fontos tartozéka az emberi nevelésnek. Ő igyekezett mindig ehhez tartani magát, ennek kiteljesítésére törekedett. Ennek eredményeképp lett Csongrádon, ebben a nagyon is a praktikumot, a célszerűséget követő kisvárosban zenei élet. Még pedig azáltal, hogy az iskola falain belül kialakított szellem kisugárzott a városra. Versenyben akartak maradani más városok hasonló iskoláival, ezért az iskolai énekkarokat mindig magas szinten tartották. A nyári zenei táborok élményszámba menő színhelye volt Csongrád és ez az iskola. Országos és megyei rendezvények vendégszerető házigazdái. Saját maga alkotó munkáját eképp summázta: „Égész életemben foglalkoztam zeneírással, ez ugyan nem nevezhető komponálásak. A hangszerelést már tanítóképzős koromban kezdtem művelni, majd a katonaságnál, különösképp a hadifogságban magam számára olyan „iskolát" tudtam megteremteni a mindennapos zenei gyakorlat folytán, mely pótólt minden főiskolát, zenei intézményt. Az iskolában is állandóan változó zenei együttesekkel kellett dolgoznom, de a hadifogsági gyakorlat révén sosem okozott gondot. Ma is ezt csinálom. Ugyanis augusztus utolsó hetében a soproni országos zenei táborba meghívtak a hangszerelés tanárának, ahol negyven fúvószenekari karnagy vesz részt... Remélem, át tudom adni nekik eddigi tapasztalataimat..." B. Gy. Gy. M

ég a kitüntetés átadása előtt beszéltünk dr. Csipd Lászlóval, a Szentes Területi Kórház osztályvezető főorvosával. így kezdte: - Semmi különöset nem csináltam, mint azt, hogy megpróbáltam követni a fejlődést, megkeresni hozzá a lehetőségeket, a jó munkatársakat. Égyedül nem megy. Partnerek vannak a kórház vezetésében és a megyei önkormányzatban is. • Ha minden ennyire magától értetődő lenne, akkor talán nem találnának okot az Alkotói-díjak odaítélésére... - Kétségtelen, hogy egyfajta szemlélet, állandó szakmai készenlét és az ismeretek megújítása kell hozzá, de másként nem lehet előrelépni. Például évekkel ezelőtt itt a kórházban először én vezettem be bizonyos testüregi vizsgálatokat. Hasonló kezdeményezésekről más kollégák is tudnának beszélni a saját szakmájukban. Ami engem illet - még egyszer hangsúlyozom - mindig vonzódtam a modern dolgok iránt és ez végső soron a betegek javát szolgálja. • Röntgenorvosként hogyan lett a komputertomográf egyik specialistája? - Akik a hagyományos röntgenben dolgoztak, azoknak nem okoz gondot a CT. Hiszen ez a nagy értékű és modern készülék is röntgensugarakkal működik. Csak - és itt a lényeg - dolgozik a közbeiktatott számítógép, amelyik pontokból rakja össze a képet a monitoron, akár kétmilliméteres szeletekre vágva és haránt kiterítve. Az orvosnak szellemileg kell átállnia, másként kell tudni az anatómiát, de ugyanazt az anatómiát. • Hol hasznosulnak legjobban a CT előnyei? - Főleg a neurológia, a traumatológia nyer sokat, de a többi szakmák is nagyszerűen profitálnak belőle. Évente három és fél ezer vizsgálatot csinálunk a CT-vel. Ilyen eredménnyel, de más mutatók alapján is a szentesi kórház nagyon jó helyet foglal el a diagnosztikában, ahol napjainkban szinte robbanásszerű a fejlődés. Azt is meg kell mondanom, hogy pár kollégám már nagyszerűen elsajátította minjiazt a gyakorlatot és tudást, ami a CT-vel függ össze. Sz. R. M

akón a néptánc fogalma szorosan őszszenőtt a Maros Táncegyüttessel. Nem is csoda, hiszen az együttest még 1957-ben alapították azzal a céllal, hogy megőrizze a magyar táncokat és dalokat, különösen a DélAlföld néprajzi hagyományait, gazdag múltját. A Maros pályája szinte töretlenül ível fölfelé, "csupán 1981-ben állt be egy kisebb törés, amikor utánpótlás hiánya miatt tavasztól őszig kényszerpihenőt kellett tartani. Az együttes vezetését ekkor vette át Döme Mária, aki 13 év alatt fáradságot és nehézséget nem ismerve, kemény munkával elérte azt, hogy a Marost ma nemcsak a városban és környékén, de az egész megyében, az országban, sót külföldön is ismerik, elismerik. Bizonyítják ezt a különböző fesztiválokon szerzett díjak, serlegek, vázák, oklevelek, kitüntetések, amelyektől alig lehet férni a piciny irodában. A tagok száma folyamatosan gyarapodott, jelenleg 25-30 fős létszámmal öt csoport működik, s mintegy 150 gyerek tanulja a Kárpát-medencében élő magyarság néptáncának kulturális örökségét. A legfiatalabb táncos 6, a legidősebb 26 éves. A Marost a városi önkormányzat finanszírozza, de támogatásuk inkább erkölcsi jellegű. Az együttes Lengyelországban, Bulgáriában, Jugoszláviában, Németországban, Olaszországban, Görögországban is fellépett, az idén pedig két alkalommai Franciaországban turnézott. Döme Mária nem kis csalódással konstatálja, hogy külföldön szinte jobban ismerik az együttest, mint idehaza, ahol az illetékesek eléggé mostohán viszonyulnak hozzájuk. Az Alkotói-díj most újabb lendületet, lelkesedést ad a gyerekeknek és vezetőjüknek, hogy végre idehaza is fölfigyeltek munkájukra, elismerték nem kis lemondással járó fáradozásukat. A díj elfeledteti a gondokat, amelyekből ugyancsak bőven akad. T. T. égebben, amikor még kertbarátjjymZ. kör néven működtünk, a pártból küldözgették az előadókat. Most az jön a zsombói népfőiskolára, akit mi kérünk, akire kíváncsiak vagyunk" - mondták a tavaszi tanévzárón a hallgatók. S hogy kikre kíváncsiak a zsombóiak, az egyszerű tanyai emberek? Nos, tudósokra, kutatókra, művészekre, mindazokra a neves személyiségekre, akik forognak a világban. A tudós professzor bostoni előadása után sztvesörömest megy Zsombóra, a Wesselényiről elnevezett tanyai iskolába beszélgetni, tapasztalatot cserélni. Megy, mert szeretettel hívják. Megy, mert az emberek kíváncsiak a mondanivalójára. Megy, mert örülnek neki. Megy, mert olyan melegség és emberség veszi körül, ami ma már ritka dolog. És beszél a lézerről, a barlangokról, az oxidációs stresszről, az erdélyi magyarokról, a keresztény egyházról, a Parlament működéséről. A népfőiskolások pedig tisztelettel meghallgatják, aztán kérdezik és Fotók: Enyedi Zoltán faggatják, hogy ez miért így, az meg miért úgy, hogy ez miért kell oda, az meg nem, meg hogy miért pont akkor, miért nem előbb - s a diskurzusba belemerülve észre sem veszik, hogy a lehető legegyszerűbb módon beszélgetnek a világ bonyolultabbnál bonyolultabb dolgairól. „ Csodabogarak vagyunk mások szemében " mondták többen is a hallgatók közül. Aztán kifejtették, hogy az ember nem állhat meg egy helyben, haladni kell a kultúrával és a tudományokkal. A dolog oly egyszerű vallották -, van, aki a kocsmában érzi jól magát, van, aki a népfőiskolán. Márai Sándor a következőket írja Füves könyvében az alkotásról és a műveltségről: „Nem fontos, hogy sok író legyen egy közösségben, de fontos, hogy sok olvasó legyen. Nem fontos, hogy te szövegezd meg a szépet és igazat; fontosabb, hogy megismerjed." Sz. C. Sz.