Délmagyarország, 1994. július (84. évfolyam, 152-177. szám)

1994-07-30 / 177. szám

SZOMBAT, 1994. JÚL 30. UARKERT 13 Tanulmány Bálint Sándor-Barna Gábor .Búcsújáró magyarok, A magyarországi búcsújárás története és néprajza" című könyvéből. A

kárhányszor elmegyek a Tiszaparton a háza előtt, még most is mindig fölnézek ablakára. Tizennégy éve tudom, hogy nincsen ott, ahonnan ő a szegedi két abszolút valamiből az elsőt, a Tiszát látta, ott van mégis könyvkupac asztala előtt, sietősen sürög körülötte, alátúr hol az egyik végén, hol a másikon, elmondja hetvenhétszer, pedig itt kell lennie, mert ide tettem, aztán valahogy mégiscsak előkerül, amit keresett. Ha csak beugrottam is hozzá két szó erejéig - Istenem, de sokan voltunk ilyenek -, ragaszkodott hozzá, hogy leüljek, és mindig megkérdezte: egy csézi zsidókávét hozhatok? Kár belém, mondtam mindig, de legtöbbször azért hozta. A vízben azonnal oldódó nescafét mondta zsidókávénak. (Bántó szándék nélkül őt idézi, aki ma is így mondja.) Magának egyre kevesebbet hozott, mert a szívére az orvosok azt mondták, ne sokat grádicsoljon vele. Mit akart a könyvkupac kincsével? Legtöbbször csak megmutatta, máskor meg ideadta, hogy fényképezzem le. Ha akkor már lettek volna gyorsmásolók, igen hamar meg lehetett volna a réges-régen elavult papiros írásait és metszeteit újítani, hogy nyomdaképesek legyenek megint, de akkor még nem voltak. Sokszor elrémültem, látván, ide már a gyakorlat is kevés. Ha eddig eljutok partonálló emlékezéseimmel, a másik abszolút valami, az alsóvárosi templom is eszembe jut. Tüneményesen rossz könyvlapokat mutattak ott is, de ő is kérte, Hamvas Pista, a plébános is, ha lehet, ne vigyük el. Asztali lámpa világításában lőttem kicsi gépemmel a hét főbűn rajzaira, erősen remélve, csak képben kettőződnek minden lövésre. Tamási Áron Ábele lőtt hasonlóképpen duplázódó ördögökre, de ő is csak almában. Odamenet is, visszafelé is mondott mindig valamit Bálint Sándor emlékére Kilencven éve, 1904. augusztus 1-jén született Bálint Sándor szegedi néprajztudós, egyetemi tanár, a történettudomány kandidátusa, Szeged és az Alföld népéletének, művelődéstörténetének, néprajzának és katolikus vallási néphagyományainak kutatója. Összeállításunkkal az 6 emlékének adózunk. az egyházi fejesekkel való, nem mindig fölhőtlen kapcsolatáról is, de mindig hozzátette, bár kétségbe soha nem vontam, hogy magával a hittel egyszer se nem támadt violenciája, miként az alsóbbrendű papsággal sem. Mostanában hallom olyantól, aki ismerte, hogy talán fölszentelt pap lett volna maga is. Legendák vannak születőben róla, ez sem igaz. Az a harmadik emeleti két ablak azt is fölidézi bennem, hogy bár az utóbbi években már nem szívesen grádicsolt, de mindenről tudott, ami számára Városából fontos volt. Nemcsak a régiség ködébe veszőkről, de akár a tegnapiakról is. A Belvárosban is alsóvárosi (európai!) átértelmezésben természetesen. És őt is ismerte szinte mindenki. A vajalját árusító piaci kofától a leghetykébb hivatalnokig. Lelki rokona volt az egyik, örök ellensége a másik, de ezt a másikat is türelemmel viselte. Szándéka szerint soha nem éreztette vele, hogy terhére lenne, akkor se, ha távoztával kimondta, soha nem tartotta becsületes embernek. Mert az emberi tisztesség mindennél fontosabb volt. Mondhatnám úgy is, tudományos rangja volt előtte a becsületnek. Maga be is tartotta mindig. S

zegény Sándor bácsi, most lenne kilencvenéves, és tizennégy esztendeje, hogy teli kufferral ment el. Az alsóvárosi templomból temették, ott állt ravatala, ahol annak idején megkeresztelték. Búcsúzásképpen írtuk akkor róla, nem lehet majd Szeged nevét kimondani, hogy rá ne emlékeznénk. Egyfolytában tapasztaljuk, igazunk volt. Mint ahogy abban is, amit távozása óta egyfolytában hangoztatunk: önmagát becsülné a Város, ha legalább néhány kulcsművét újra hozzáférhetővé tenné. Aki azóta vált érett emberré, leginkább a töredékét annak is tudnia illene, amit Sándor bácsi tudott. Megérjük-e mi, utána jövők, hogy alvó hagyatéka is napvilágra jöjjön? Vagy csak beszélünk róla egyre nagyobb áhítattal, és konokul őrizzük a múlt mulasztásait? Rá kellene ébrednünk, korának legnagyobb szegedi szelleme volt. Horváth Dezső Máriacell és hazánk Indulj magyar nemzet Ausztria országba Kősziklás hegyekbe, a Szent tartományba Első Lajos királyt kövesd nyomdokában Régi magyarokat forró buzgóságban. Köszöntsd ott Máriát cetli templomában Csudákkal tündöklő drága cellájában Borulj le előtte alázatossággal Sirasd bűneidet sűrű könnyhullással... (Egy XIX. századi búcsús énekeskönyvből) A máriacelli kincstár a Kincstári Madonna kegyoltárával (Képeslap. Repr.: Gyrekó T.) A

középkor óta csupán a máriacelli búcsújárások folyamatosak. A zarándoklatok ugyan a török háborúk és a reformáció hatására némiképp lecsökkentek, ám a XVII. században olyan fellendülés következett be, amelyet alig tudott megtörni a felvilágosult abszolutizmus merev egyházpolitikája. Ez, miközben általában tilalmazta a búcsújárást, egyedül a máriacelli zarándoklatokat engedélyezte. A XVII. századi tisztelet előzményeiről Esterházy Pál is megemlékezik Mennyei Korona című könyvében, méltán hangsúlyozza Nagy Lajos király szerepét a kegyhely kialakításában, amely legfőbb alapja volt a magyarok vonzódásának is. Azt irja, Máriacellben „sok csudák történnek e' mái napigis". A legfontosabb magyar kegyhelyek között emlegetik Máriacellt a búcsújáró helyekről szóló XVIII. századi leírások is: Szentiványi Márton és Nedeczky László könyvei. A XVII-XVIII. század Máriacell fénykora. A zarándokok nagy száma miatt azonban szükségessé vált a középkori gótikus templom kibővítése. Ennek munkálatai pontosan egy fél évszázadig tartottak (1654-1704). Az új kegytemplom tizenkét mellékkápolnája közül négy magyar alapítású, jeleként a történelmi kapcsolatnak. Az északi oldalon lévők közül a Szent Imre-kápolnát 1777ben Draskovich Miklós gróf, a Szent István-kápolnát Nádasdy Ferenc és felesége Esterházy Julianna 1662ben, Szent Lászlóét (1685) Szelepcsényi György hercegprímás, Szent Katalin kápolnáját pedig 1680-ban Esterházy Pál herceg és első felesége Esterházy Orsolya állíttatta. A buzgó katolikus Esterházy Pálnak, aki írásaival, templomépítkezéseivel közülük nem egy kegyhellyé vált - szolgálta egyházát, kivételes helye van a máriacelli búcsújárások történetében. Ő maga ötvennyolc alkalommal járt Máriacellben. 1691. augusztus 27-én a törökön aratott zalánkeméni diadal után hálaadásból nagy búcsújáratot vezetett ide, amely a feljegyzések szerint az egyik legnagyobb celli zarándoklat volt. Az ún. „nádori processzión" tizenegyezer ember, családja és birtokainak népe vett részt. A barokk pompával megrendezett máriacelli bevonuláson családtagjain kívül muzsikusok, díszruhás heroldok, énekesek szerepeltek. Több százan zászlókat vtttek, 665 fehér ruhás lány képeket és szobrokat, a szentolvasó titkait pedig vörös, fehér és arany színű ruhába öltözött jelmezes alakok szimbolizálták. Esterházi Pál nádor példáját más főurak, főpapok is követték. Celli zarándoklatuk emléke az a sok értékes fogadalmi ajándék, amely máig a templom kincstárában látható a Nagy Lajos-féle kegykép, a Kincstári Madonna, a Schatzkammerbild társaságában. Köztük van az ún. selmeci kép is, egy Mária-kép, amelyet a XVII. század közepén egy Selmecbányái katolikus bányász tisztelt. Luteránus társai szét akarták verni, de nem sikerült nekik. E bántalmazás nyomait viselő képet a bányász 1656-ban Máriacellbe vitte, ahol azt 1748tól a Szent László oltáron tisztelték, míg a II. világháború után a kincstárba helyezték. 1697-ben az egyik Nádasdy gróf egy tükröt adományozott a celli Szűzanya képével „Igazságnak tüköré - Örömünknek oka" latin felirattal. Esterházy Imre gróf, a Mária Teréziát koronázó hercegprímás 1745ben egy aranyozott kelyhet hozott a templomnak, 1722ben pedig gyalogos zarándokútja során Esterházy Margit hercegnő egy értékes keresztet. A XIX. század folyamán több magyar főpap (Rudnay Sándor, Scitovszky János és Migazzi Kristóf prímások), s számos főúri család ajándékozta meg a kegytemplomot. Közülük megemlíthetjük Batthyány Lujza grófnét, aki a Kincstári Madonna kegyképén látható gyöngysort adományozta 1861-ben esküvője emlékére, valamint Reviczky Ádámot, egy ezüst celli kép ajándékozóját. Két ezüst korona Csáky grófné adományából került a kincstárba 1836-ban, s több tárgyat ajánlott fel lllésházy István nádor és családja. A napóleoni háborúk során a francia csapat rekvirálása elől a kincstárat többször menekítették, 1809-ben éppen Temesvárra. A templom kórusán, a kincstárban számtalan, különböző korból származó fogadalmi kép látható. Közöttük sok magyarországi vonatkozású. Legtöbbjüket a hazai kutatás még nem vette számba. Ismerjük azonban Szeged 1709. évi pestisjárvány idején készült fogadalmi képét, valamint több nyugat-magyarországi (ma részben burgenlandi) vonatkozású képet. 1711 -ben épült fel Máriacellben a Szentkúti kápolna, amely fontos szerepet kapott a magyar zarándoklatokban. A különböző irányokból érkező zarándokcsoportok a templomot övező kerítés három kapujának valamelyikén jutottak a bazilikához. A nyugati, a bécsi kapun keresztül, amelyet Szent Lipót (Ausztria egyik védőszentje) és Szent Vencel (a csehek védőszentje) szobra díszít, az osztrákok és a cseh-morvaországi búcsúsok jöttek. A déli kapun a stájer szentek: Szent Egyed és Miksa, míg a keleti kapun Szent István és Szent Imre fogadták és várják a magyarországi búcsúsokat. A német és magyar nyelven kiadott máriacelli útikönyvek a magyarországi búcsúsokat is szolgálták. Különösen fényes ünnepi alkalomra, például az 1857. évi nagy zarándoklatra, amelyet a kegyhely hétszáz éves jubileumára rendeztek, külön kiadványt jelentettek meg. A korabeli magyar újságokban, így például a Vasárnapi Újságnak már az 1857. évi nyári számaiban, cikkek jelentek meg, hogy bevezessék a szeptemberi országos zarándoklatot: ismertették a kegyhelyet, annak történetét, majd később tudósítottak magáról a zarándoklatról is. Főként Nyugat-Magyarország területén terjed el az egyik legrégibb máriacelli búcsús könyv, amely a korban kedvelt megfogalmazás, az ószövetségi Énekek énekéből (4.15) származó Mária-invokáció után az Élő vizeknek kuttya címet viselte, s amelyet Steyr városában adtak ki 1753-ban. Ennek előképe a fél évszázaddal korábban (1700) német nyelven megjelent mirákulumos-könyv, amely az 1690-1700 közötti csodás gyógyulásokat, imameghallgatásokat tartalmazza, köztük magyarországi lakosok, vagy éppen hazánkban szolgált osztrák katonák eseteit is. Magyarországi búcsújárók kezébe is eljutott az a Bécsben több kiadást megért német nyelvű útikönyv, amely részletesen leírja a gyalogos zarándoklatok útvonalát, az ún. Heilige Strasse-t. Via Sacra-t Bécsből kiindulva, valamint Máriacell történetét, az úti és celli látnivalókat, egyúttal pedig út- és óramutatót is nyújt a zarándokoknak. Figyelmüket még a balesetveszélyre is felhívja. Pontosan harminc és egynegyed órásnak tünteti fel a BécsMáriacell útvonalat a közbeeső települések megemlítésével. Teljesen hasonló formát követtek a bátaszéki németek XIX. század végi útikönyvükben, amelyről Hermann Egyed írt tanulmányt. A máriacelli búcsújárásnak csanem az egész Magyarországra való kiterjedését jelzik a jubileumi búcsújáráson résztvevők lakóhelyei. A stájer kegyhelyre a Bánság, a Maros mente, az Alföld, az Ipoly mente, a nyugati Felvidék területéről több-kevesebb rendszerességgel vonultak a proceszsziók. Legnagyobb számban természetesen a Dunántúlról. A kultusz kisugárzását mutatja, hogy az országban számos helyen találkozhatunk a celli Mária szobrának másolatával. Az erdélyi Mikháza főoltárának máriacelli képét gróf Korniss Zsigmond kancellár Bécsből hozta 1711-ben, s azt a porciunculai búcsún adta át. A kegyszobor másolata megtalálható a nagyszebeni Szent Kereszt-kápolnában, Sátoraljaújhelyen a piarista templom főoltárán, Miskolcon a minoriták templomában (celli oltár 1740-ből), Egerben a szeminárium épületének homlokzati szobraként, Szentendre római katolikus templomának egyik mellékoltárán, Győrben a Szentháromságtemplom főoltárán (német Ispota templom), Kapuváron, a soproni Szentlélek templom főoltárán, a budapesti belvárosi plébániatemplomban és bizonyára még másutt is. Az öreg-máriacelli kegyszobor másolatai közül a Celldömölkön és Óbuda-Kiscellben őrzött lett önálló búcsújáró tisztelet tárgya. M

áriacell jelentőségét a magyar búcsújárásban nem lehet eléggé hangsúlyozni. Fontossága nemcsak kisugárzásain, filiáclóin keresztül mutatkozik meg, hanem abban is, hogy Magyarország csaknem egész területén - jóllehet Kelet felé, Erdély felé csökkenő mértékben - hatókörébe vonta. így egyik legfontosabb alakítója lehetett a búcsújárás gyakorlatának, s szétsugárzója, továbbadója búcsújáró hagyományoknak. A barokk kori zarándokok - középkori társaikhoz hasonlóan - meglátogatták az útjukba eső kisebb jelentőségű búcsújáró helyeket is. Ezt tették a nyugatmagyarországiak is, akik celli útjuk során ellátogattak Maria im Elend, Guttenstein és Annaberg kegyhelyekre.