Délmagyarország, 1994. július (84. évfolyam, 152-177. szám)

1994-07-30 / 177. szám

Baka István Philoktétész Akár a leprás akiről lerothadt minden vonása már s csupán kolompja tudatja véle is hogy létezik még s figyelmezteti a szembejövőket hogy térjenek ki útjából olyan e vers a sorvégeiről lefoszlott a rím s csupán a jambusok kolompját kongatja még tudatva merre jár hullatva húsát bomló szavait hogy kitérhessen előle az idő folytassam-e Philoktétész sebéről beszéljek mellyel megfertőzte Lémnosz alkonyait s Olimposzig büdöslött ö volt a hérosz mégis aki Párlszt megölve íjával leverte Tróját a bűzlő seb s erőszak mítosza Philoktétésztől származik azóta piroslanak legyilkolt istenek a Sarkcsillagra vaskampóra tűzve azóta mészárszék a menny s a nyíllal átszegezett időbőr vér csorog akár a leprás akiről lerothadt minden vonása rlmefosztva úgy kongatja még a jambusok kolompját e vers batyuja terhét az idő kútjába dobva megfertőzi az élő vizet a szomjazó reménység riadva horkan hőköl vissza tőle folytassam-e Philoktétész sebétől bűzlik minden dicsőség minden Ijhúrt lepratói eltorzult vigyor feszit meg és Párisz minden percben földre rogy porrá ég Trója és a szörnyű sebből mint anyaméhből kihasított mítosz már csecsemőként elragadja az íjat s halálra sebzi az időt JAMBUS SZOMBAT, 1994. JÚL. 30. Zelei Miklós Fata morgana Kánikulában mindig eszembe jut Hajnóczy Péter. Olyan meleg volt, hogy kifolyt a kezemből az Esti Hírlap, a Vörösmarty téren álltam, már éppen el akartam dobni az újságot, amikor még egyet lapoztam, s ott volt a címes hír: Hajnóczy meghall, Szigligeten, az alkotóházban. Abban a szezonban ezt alkotta. Nyolcvanegy augusztusa volt. Tizenhárom évvel ezelőtt. Ha egyáltalán, Hajnóczy inkább az ilyen évfordulókat kedvelheti. Az asztal szokott eszembe jutni, amikor átvette a Füst Milán-díjat, amit akkor még Füst Milán néni adott át Hajnóczynak is az írószövetségben. Hajnóczy, mint kitűnő úriember, a díjból rögtön meghívta Füst Milán nénit egy üveg vörösborra. Én a szomszéd asztaltól leskelődtem, ahogy ülnek hárman, a már alig itt lévő öregasszony, Hajnóczy, és szerzői jogainak leendő örököse, a szép arcú, nagyon karcsú irodalmi feleség. Ebben a pillanatban mindig vált a kép. Az idő kettévágja az éttermet, a szó, a kettévágás legszorosabb értelmében. Az a rész, ahol én ülök, megmarad, de a szemközti eltűnik, és ahol a Bajza utca szokott lenni, aztán a Gorkij fasor, a Hősök tere, ott már a tenger hullámzik. Nincsenek rajta hajók, semmi. Messze bent, a nyílt vizeken, mégis tökéletesen láthatóan, Hajnóczy asztala áll a hullámokon, de még csak nem is billeg. S körülötte ülnek ők hárman, az asztalon a karcsú üveg, fényes üveghamutartó, ami megtöri a fényt, és piros, sárga, kék csikkek halmozódnak a hamutartóban. Tökéletesen látszik minden, mégse lehet tudni, mi történik. Beszélgetnek-e valamiről, vagy csak ülnek. Ki fogja meginni a bort? A két nő is, az öreg és a fiatal? Vagy a közöttük ülő Hajnóczy egyedül? Rendelnének-e még egyet? Nem tudom. Amikor Hajnóczy fölemeli az üveget, hogy töltsön, valószínűleg alapvetően változik meg a kép egyensúlyi helyzete, mert egy pillanat alatt elsüllyed a tengerben az asztal, és a körülötte ülők. Még csak nem is vet utánuk hullámot a víz. Mindig ez történik. Mindig ez. A szigligeti alkotóházban egyébként titokban tartják, melyik az a szoba, amelyikben H. P. meghalt. Bizonyos, hogy nem ez a szándékú/j, de ez a jobb, mert így mindegyik szoba esélyes. Talán még az elnöki rezidencia is. Ahol elnöki regények, elnöki novellák, elnöki szonettek. alkotódtak, alkotódnak, és fognak alkotódni, mert a világ nem változik: elnökök jönnek, elnökök mennek. Hajnóczy asztala azonban fel-feltűnik, amint szilárdan áll a hullámokon. Révész Róbert: Líra Zoltán Csaba A lépcső fokai A

bban a pillanatban nagyon szerette volna azt hinni, hogy csak képzelte az iménti zajt, amely odalentről dübörgött be. Félig bóbiskolt már. A könyv, amit éppen olvasott, becsukódott és az ölébe hullott, a töredezett fedőlap tompán fénylett az olvasólámpa fakó ernyője alól kiszüremlő halvány világosságban. Jóleső zsibbadtság járta át a testét, feje előrecsuklott, és ekkor jött a zaj. Először azt hitte, csak álmodott, vagy a nyakcsigolyái roppantak meg és a csontok röccsenését erősítette föl a tudatalattija riasztó zajjá. Ám egy perccel később már biztos volt abban, hogy valami zajt ütött odalent. Kapkodva esett neki a tolókocsija kerekeinek, de nem tudta magát előrébb lökni. - A fékek! - motyogta magában. Kioldotta a kerekeket fogva tartó gumipofákat, és végre megindult az ajtó felé. A szék fémesen pattogott alatta, a kerekek, amint ledöccentek a szőnyegről, halkan nyikorogtak a parkettán. Kilökte maga előtt az ajtót, ami őmiatta lett átalakítva, mert eredetileg befelé nyílt. Ügyes mozdulattal átemelte a kocsi kis első kerekeit a küszöbön, de ahogy a hátsókkal is át akart gurulni, jobb kezének ujjai beszorultak a kerék és az ajtótok közé, bütykeiről a fehérre mázolt fa kíméletlenül lerántotta a bőrt. - Bassza meg! - sziszegte dühösen, de végre átjutott a küszöbön és kint volt már az emeleti folyosón, a megfeketedett tölgyfa mellvéd mellett, melynek rácsai között ha lenézett, látta a földszinti hall szürke márvány burkolatát, és a bejárati ajtóhoz vezető rövid beugrót. - Dini! - ordított lefelé, arcát a tölgyfához szorítva. Orrában érezte az öreg fa és a málladozó lakkozás áporodott szagát. Diníííí! Dinííí! Senki nem felelt. Lihegve nyalta le bütykeiről a vért, aztán előrébb gurult, egészen a földszintre vezető hosszú lépcsőig, amely derékszögben állt a mellvédhez képest. A lépcső meredek volt, keskeny fokai mellett korlát futott, melyet gyermekfejnyi faragott fagömb zárt le odalent. „Hogy le tudtam ugrani előtte, amikor csúszdáztunk a korláton" - villant át az agyán, de csak egy pillanat volt az egész, mert amikor tolókocsiba kényszerült, elkergetett magától minden emléket, amely előző életét juttatta eszébe. Ha egy emlék mégiscsak kiszabadult a múlt börtönéből, ő kegyetlenül visszagyömöszölte, emlékezetének ajtóit kétszer olyan szorosra zárta, mint annak előtte, miközben keserű gombóc keletkezett a torkában. - Dinííí! - kiáltotta újra, de bátyja nem felelt odalentről. Csönd volt, csak az öreg falióra kattogása, meg a hűtőszekrény halk mormolása hallatszott. Megborzadva nézte a lépcsősort. Számára járhatatlanul nyújtózott a jobb kezénél, mégis olyan közel, hogy ha kinyújtja a karját, tán még el is érte volna a legfölső fokot. Egy pillanatra kísértést érzett, hogy megtegye, de aztán eszébe jutott a zaj. Dini, a bátyja húsz perccel azelőtt, hogy ő elbóbiskolt, megállt a lépcső aljában és fölkiáltott, hogy átszalad a boltba villanykörtéért, mert a konyhai kiégett. Következő hangélménye - mert képélményei voltak, a kellemes félálomban, előbb színes karkák, aztán fura tónusú tájak madártávlatból - a zaj volt. A zaj, amit már hallott azelőtt is, és ami most újból megnyitotta az emlékek kapuit. Nyár van, nyár eleje. A sárgabarack nyálcsordítóan mosolyog a magas fák lombjai között. A tízágú létra tetejéről olyan szép minden, pedig a balsors ott rejtőzik a létra szúette lábában. Egy halk roppanás, a létra megbillen, ő hanyatt zuhan, rá a kerti asztal nehéz farönkjére, valami roppan, a fájdalom lebénítja testét. Mire újból magához tér, már alatta a tolókocsi, a derekától lefelé béna test tehetetlenül nehezedik a székbe. Nem számíthat már önmagára, csak bátyjára, aki nélkül vége volna az életének. • A zaj pont olyan volt, mint akkor nyáron. Halk roppanás, egy fojtott kiáltás, zuhanás robaja, mint amikor egy ember kétméteres magasságból tehetetlenül ér padlót. De itt volt még valami, egy tompa, szétmálló hang, olyan, mint amikor egy dinnye kettéreped. „Szétcsapta a fejét, a rohadt életbe!" - Homlokát kiverte a verejték, nyelve száraz taplóként forgott kitikkadt szájában. A pánik, mint alattomos kígyó kúszott föl a torkába, hogy lassú kínok között fojtsa meg. Nagyot nyelt. A kígyó kicsit viszszább húzódott. Józanabb gondolatok jöttek sorra, kegyetlenül, fájón, de az igazságot hordozva. Egyedül az életben nem jut le, viszont ha a bátyját baleset érte, akkor segítségre van szüksége, amit csak tőle remélhet. „Nyomorult helyzet". - Újra végigpillantott a meredek lépcsőn Milyen pofonegyszerű egy ilyen tákolmányon két lábbal sétálgatni! De ha nincs láb? Ha két kerék van helyette? Két istenverte nyöszörgő gumikerék? Megfordult a kocsival, és visszagurult a szobájába. „Oké, lábad nincs. De van kezed, melled, jól fejlett izmaid. Aki tolókocsiban ül, annak a lábai elsorvadnak, de fölsőteste megerősödik!" A szekrényéhez gördült. Kirángatta a polcokról a lepedőket és a paplanhuzatokat. Jó pár vacak kalandfilmet végignézett már ahhoz, hogy tudja, miként kell kötelet készítenie. Teljesen belefeledkezett a munkába, agyából minden más kitörlődött, egyelőre. Valahol mélyen megmozdult valami, egy kis ellenállásféle azzal szemben, amit tenni készült, ám a tudat, hogy az ő és a bátyja életéről van szó, elnyomott minden kétkedést. Egészen addig a pillanatig, amikor a lépcsőkorlát és a mellvéd találkozásánál álló vastag faragott oszlophoz nem kötözte rögtönzött kötelét. „Elegem van belőled!" visszhangzott a fülében Dini egy héttel korábbi kitörése. Unom a szaros gatyáidat mosni, unlak mosdatni és az ágyadat húzni! Nekem köszönheted, hogy még élsz, de képtelen vagy a hála legkisebb jelét is kimutatni! Ehelyett folyton borsot törsz az orrom alá és azt akarod, hogy én is itt rohadjak meg ebben a büdös házban, mint te! Mindent elkövetsz azért, hogy ne tehessem azt, amihez kedvem van! Gyűlöllek öcskös, érted?!" L

ehajította a „kötél" szabad végét, ami bucskázva hullott alá. Hátat fordított a lépcsőnek és lassan hátragurult, amíg a kerék egészen a fölső lépcsőfok széléhez nem került. Akkor bal kezével megragadta a kötelet, jobbjával pedig megmozdította a tolókocsit. A hátsó kerekek ledöccentek az első lépcsőfokra. Már mindkét kezével kapaszkodott. Óvatosan engedte magát lefelé, fokról fokra, de olyan sebességgel, hogy a kocsi lendületben maradjon és ne kelljen kézzel rásegíteni. Fogait összeszorítva kapaszkodott, és olyan erősen markolta a „kötelet", hogy tenyereinek izmai görcsbe rándultak. Fájdalmasan felnyögött és visszanézett arra a pontra, ahonnan elindult. Úgy érezte, hogy már legalább a lépcső felénél jár, pedig alig másfél métert tett csak meg. Fogai közt szörcsögve járt a levegő, arcáról már patakokban folyt le a víz. Egy pillanatra oldalt pillantott. A halinak már majdnem a felét látta. „Jó lesz, minden nagyon jó lesz!" - Hirtelen nagyon könnyűnek érezte magát. Hiába kapaszkodott, megindult lefelé gyorsan zötyögve. Még látta a lépcsőn döglötten heverő lepedőt, melynek egyik vége szorosan hurkolódott a korláthoz, de a másik elengedte a hozzá csomózott paplanhuzatot. A kocsi megállíthatatlanul száguldott lefelé, hiába próbálta kezével fékezni. Aztán a kényes egyensúly is fölborult. A kocsi kettőt is bukfencezett, mire elérte a lépcső alját. A nyakcsigolyák ropogra morzsolódtak szilánkokká, a koponya tompa, szétmálló hangot hallatott, mint amikor egy dinnye kettéreped. A kocsi végül az oldalára fordult, szabad kereke vadul pörgött még akkor is, amikor Dini kilépett a konyhából. Közömbösen nézte a kitekeredett roncsot, amivé az öccse lett.