Délmagyarország, 1994. július (84. évfolyam, 152-177. szám)

1994-07-28 / 175. szám

6 KULTÚRA DÉLMAGYARORSZÁG CSÜTÖRTÖK, 1994. JÚL. 28. A szegedi nyár albuma „Amikor azt írják: színházi pillanatok ­az érzelmeink intenzívek ós valóságosak - mondja Tokody Hona Fotó: Nagy László / ... <A • Tavaly ilyenkor Japánból ér­kezeit haza Szegedre, pihenni; nem is értettem: pihenni? Hi­szen napbarnított volt, sugár­zott róla a/ öröm. amint mesél­te a műves/barátság megkapó gesztusát: Jüan Pons „beug­rott" a koncertjére és a rajongó japánokat megajándékozták egy ráadásducttcl. Aztán meg­jött Pons, itt volt Pesten, a Ze­neakadémián rendezett Verdi­estjük az elmúlt évadvég zenei szenzációja lett. A mostani Otelló-próbákra Finnországból érkezett. Azelőtt meg éppen csak bőrőndváltásnyi időre ugrott haza, hiszen Berlinben énekelt Aidát, s Michaelát a vi­lág legnagyobb Carmen-pro­dukciójában. Azt mondják, akik ott voltak, hogy a mostani szabadtéri Otelló első ülőpró­báján, a Festő utcában különös élményben volt részük. A kar­mester, Piergiorgio Morandi és az Ave Mariát éneklő Tokody Ilona nem egyszerűen értették egymást; bár a kívülálló szá­mára titok, hogy pontosan mi­ről „beszéltek" ők ketten, a kö­zöttük támadt intenzív érzelmi kapocs szinte fogható volt, mindenkit megérintett. A hall­gatóik elmorzsoltak a szemük sarkában egy könnycseppet és a mcgfogalmazhatatlan mcgilletődöttséget palástolan­dó azt súgták a szomszédjuk­nak: ezek száz éve együtt pró­bálnak? • Mi volt a próbán? - Jaj, ne... Nem lehet ezt el­mondani, illetve, ha elmeséled, az már nem ugyanaz. Sok szép színházi-emberi pillanatot ada­tott már átélnem - ettől olyan gyönyörű az én mesterségem. Néhányat el is meséltem már újságíróknak is, de valahogy nem jön vissza a dolog, nem a te hibád, az ilyesmire nincse­nek szavak. Erre való a zene. Hogy „megbeszéljük", amire a szavaink elégtelenek. Szóltam Giorgónak, amikor az elsó pró­ba előtt megismertem az édes­apját, hogy majd a premier után mondok neki valamit; rámnézett, azt mondta: tudom mit akarsz mondani... • Most már túl sokat el­árultál ahhoz, hogy abba­hagyhasd; ez az írás csak a premier után jelenik meg. - Ismerem Piergiorgo Mo­randit, Giuseppe Patané asz­szisztense volt, amikor a maestro utolsó operafelvétele készült a bajor rádióban. Mas­cagni Irisét vettük fel, Ptacido Domingo és Jüan Pons voltak a partnereim. Később egy római Falstaff- előadáson dolgoztunk együtt. Tavaly meg itt beszél­gettünk a Virág cukrászdá­ban... • ő Patané-tanítvány, ne­ked Patané volt az első olasz karmestered, akiről mindig elmondod, mennyii tanultál tőle; erről van szó? - Zenei apánk. Giorgónak is, nekem is. Nem beszéltünk róla, de emiatt egyfajta testvé­riség él közöttünk, és ott a pró­bán szavak nélkül is mindket­ten tudtuk: Patanénak éneke­lek. • Tippelhetek? Hogy kijut eszedbe mégis legtöbbször ezen a nyáron? Otelló-Do­mingo? - Hát ezt tényleg nem nehéz kitalálni, vagy huszonötször énekeltem Piacidéval, bár leg­először Giuseppe Giacomini­vel. Mostani partneremet, Gianfranco Checcelét is isme­rem, A végzet hatalmában vol­tunk együtt a bécsi operában, aztán pedig egymást hallgattuk a Turandotban, mert ugyanab­ban a periódusban Kölnben és Bonnban ment, egyikben én, másikban ő... • Mit gondolsz az Otel­lóról? - Domingo. A barátaim ne­vetnek rajtam, gyakran meg­esik, hogy azt hallom: Otelló, és azt mondom: Domingo. Tel­jesen keverem a neveket, szá­momra a kettő egyugyanaz. Placido nemcsíik Verdi-Otello, hanem Shakespeare is. Nem hisztériás. Sebezhető, érzékeny ember. Otelló és Desdemona pedig egy gyönyörű pár. Mint Rómeó és Júlia. Az egyik leg­szebb emlékem a bilbaói cen­tenáriumi előadás, a Teatro Ar­riaga színház 100. évfordulójá­ra rendezték, tulajdonképpen a Zeffirelli-szereposztás volt, Placido Domingo, Justino Diaz, s én énekeltem Desde­monát. A rendező azt akarta ­és meg is csinálta -, hogy el­tűnjön a világ, amikor ez a két szép ember. Otelló és Desde­mona meghal. Igaza is volt. Egyszer azt kérdezte tőlem va­laki, hogy Desdemona ugyebár egy kicsikét butácska? A ha­jam szála az égnek állt. Még­hogy buta? Desdemona szerel­mes. És mint tudjuk, a hábo­rúban és a szerelemben minden megtörténhet. A drámának a harmadik felvonásban vége van: Desdemona lelke meghal. Elementáris emlékem, hogyan küldött ki az első, Deutsche Oper-beli előadáson engem, Desdemonát, Otello-Domin­go... Ahogy a szemével meg­ölt... Annyira féltem, míg élek, nem felejtem el. Amikor Otelló megsérti Desdemonát - vala­hogy szembefordultam Domin­góval, nekirontottam, nem, ek­kora igazságtalanságot már nem lehet viselni. Ütésre emel­te a kezét. Én álltam volna az ütést is, hiszen csak a bűnös húzza össze magát ilyenkor... Azt hittem, rögtön agyoncsap. Később elmesélte, csak az ál­lította meg, amit meglátott a szememben. Aztán úgy fogott át a karjával... mintha óriáskí­gyó szorítaná össze az egész mivoltomat. Félelmetes volt. • Most a Deutschland Hal­léban, a Carmenben Don Jósé volt... Bocsa,-,a> ágy látszik ragadós a nevek ke­verése, szóval Jósé Car­reras volt a partnered és azi írták az újságok, hogy Mi­chaela és Jósé elsó felvo­násbeli duettje kivételes színházi pillanatokat adott. - No igen, amikor azt íiják, hogy .„színházi pillanat", akkor az ember általában valóságo­san átél a színpadon intenzív érzelmeket. • Carreras-szal tavaly Tur­kuban adtál koncertet - az idén is Szeged testvérváro­sában énekeltél? - Nem, de azért megismer­tek, amikor mondtam, hogy tavaly itt voltam a „testvérem­mel" a szülővárosom testvér­városában és most megint el­jöttem énekelni a többi testvé­remnek... Nemcsak a szavak­kal játszottam. A Deutsche Operben a Turandotban voltam együtt a finnek csodálatos basszistájával. Marti Talve­lával. A harmadik felvonást próbáltuk, Goetz Friedrich volt a rendező, Talvela megállította a próbát és azt mondta, van egy jó ötlete, de engedjék meg, hogy csak a premieren játssza el. Jött a premier, senki nem tudta, mit akar Marti. A vak Timur a földön kúszva kita­pogatta Liu holttestét, ölbe vet­te, felegyenesedett vele és ki­vitte. „Gyere kicsi Liu, vezess engem egy olyan hajnalba, amelynek soha nem lesz napfelkeltéje." Mit mondjak, szem nem maradt szárazon. Marti Talvela meghalt 57 éves korában, a lánya kaijaiban, an­nak esküvőjén... Most Sa­vonllinnában voltam, amely­nek operafesztiválját ő újította fel és ahova az ő életében nem jutottam el, bár mindig hívott. Kopogtak az öltözőm ajtaján, valaki szép magyar kiejtéssel azt mondta: Hona! Annuka volt, Talvela özvegye. Aidát énekeltem Marti fesztiválján ­Annukának és Marti emléké­nek is köszönhetem, hogy ki­robbanó sikerrel. Sulyok Erzsébet Emeletes London-burger Sári Attila úr nem szeret sztereotípiákban gondolkodni, ő valami újat ötlött ki, ami voltaképpen csak nálunk újszerű, mert a nyugati or­szágokban ez már nem is jelent szenzációt. Arról van szó, hi^;y a szegcdi fiatal­ember, aki több, mint 10 évig élt Münchenben, tavaly de­cemberben vásárolt egy ha­talmas emeletes buszt, olyat, amilyet elsősorban Londo­nban lát az ember az utcákon, méghozzá a tömegközleke­désben, s tetemes költséggel, jókora ráfordítással, átala­kította hamburger-sütödévé. Az ötlet „gyakorlati" bemu­tatója az idei Szegedi Nemzet­közi Vásáron volt, amikoris a hatalmas „piros" a rendez­vényen szolgálta ki azokat, akik a nézelődésben elfá­radtak, megéheztek, meg­szomjazatak. Most a Roosvelt téren áll a busz, itt parkolt a London Burgernek elnevezett, immár városképi jelentőségű jármű. A fiatalok kedvenc találkozó­helye, s erre mindenekelőtt a nyitvatartás miatt tett szert, mert déli 12 órától másnap reggel 7 óráig tart nyitva! A Tisza parti diszkóból érkezők először ide térnek be egy ham­burgerre, üdítőre, vagy a „ház" specialitására: a Lon­don burgcrrc. Sári úrnak azonban gondjai vannak, ne­vezetesen az, hogy az önkor­mányzat vonakodik a mű­ködési engedély kiadásától, mondván, hogy van egy ren­delet, amely nem engedélyezi közterületen a mozgó jármű­nek ilyen célra való hasz­nálatát. ( A július 16-án kelt elutasító határozatban a többi között az áll, hogy : „...a bead­ványban jelzett közterület ­Roosevelt tér - jelenlegi kiala­kítása, forgalmi jellemzői, zöld, illetve térburkolata nem teszi lehetővé a kérelmezett kereskedelmi tevékenység folytatását, a közút forgalmá­nak akadályoztatása, illetve a zöldterület károsodása nél­kül") Sári Attila tegnap kö­zölte velünk, hogy a határozat ellen fellebezni fog. A tulajdonos egyébként már kibérelte a vízművektől a közeli nyilvános WC-t is, fel akarja újítani, majd szabá­lyosan üzemeltetni, ám, amíg a „papírok" nem érkeznek meg az önkormányzattól, ad­dig erősen vonakodik e vállal­kozástól. Mert, ki tudja: lehet, hogy ismét „mozgó járművé" kell átalakítani a járgányt. Kár lenne érte. K.F. • Még sohasem beszélgettem olyan énekessel, aki az '50-es, '60-as évek két legnagyobb szopráncsillagának, Maria Callasnak és Renata Tebaldi­nak is partnere volt. A szabad­térin Otellót éneklő Gianfran­co Cecchele ezzel is büszkél­kedhet. Harminc évvel ezelőtt, 1964 márciusában debütált Ca­taniában, a Bellini Színházban. Rövidesen szerződtette a Mi­lanói Scala, ahol Wagner Rien­ziével mutatkozott be. A világ legnagyobb operaházainak ke­resett vendégművésze, gyakran szerepelt a New York-i Metro­politan, a londoni Covent Gar­den, a Chicagói Lírai Opera, a bécsi Staatsoper.a San Fran­cisco-i, a párizsi és a Sao Pau­lo-i operaház színpadán. A kri­tikák kiemelik: nemcsak hang­jának szépsége oka világsike­rének, hanem rendkívül ámya­latgazdag hangi szerepformá­lás és jó színészi készség is jel­lemzik. Pierre-Jean Remy a Maria Callas életéről szóló könyvé­ben meséli el, hogy 1965 má­jusában az utolsó előtti ope­raszínpadi fellépésén a fiatal Gianfranco Cecchele volt a nagy díva partnere a Zeffirelli rendezte párizsi Norma-elő­adásokon. Cecchele szemtanú­ja volt egy élő legenda össze­omlásának. Maria Callas az utolsó előadást már nem tudta végigénekelni, amikor a har­madik felvonás végén kiment a színpadról, összeesett. Ájultan vitték az öltözőjébe. A negye­dik felvonás elmaradt. - Abban a szerencsében volt részem, hogy fiatalemberként, a pályám kezdetén énekelhet­tem a kor legnagyobb szoprán­énekesével. Nagyon tiszteltem ót, de őszintén mondom, bor­„Callas jóslata beteljesült" - meséli az Otellót alakító Gianfranco Cecchele £ouuutik ÜMXU^ JU C*^* IfrAj JeJJL i/í V, zasztóan féltem is tőle. Az egész világ ismerte, és művé­szetéről már akkor legendák keringtek. Akkor még nem sok tapasztalattal rendelkeztem, s nagyon igyekeztem, hogy Cal­las rendkívüli igényességének az én alakításom is megfelel­jen. Nagyon szép és kellemes emlékeket őrzök róla. De szo­morúakat is. Mindenki tudta, hogy komoly művészi és ma­gánéleti válságban van. Na­gyon sajnáltuk, de nem tehet­tünk érte semmit. Karrierje kezdetén álló fiatal énekesnek borzasztó volt látni, hogyan roppan össze a legtündöklőbb operacsillag. • Milyen személyes kap­„Aki szereti a művészetet, az szereti az élet szépségeit." csolat alakult ki Önök kö­zött? - A próbák alatt sokat be­szélgettünk. Maria nagy jövőt, nagy énekesi karriert jósolt nekem. A jóslata szerencsére beigazolódott, a mai napig szinte a világ valamennyi je­lentős operaházában összesen több mint 2500 előadást éne­keltem. A Verdi-operák majd' minden tenorfőszerepe a reper­toáromon van. Otelló a legked­vesebb, mert embert próbáló feladat, s csak az tudja eléne­kelni, aki tökéletesen felké­szült nemcsak énekesként, ha­nem drámai színészként is. Na­gyon sokszor találkoztam ezzel a szereppel, először 1981-ben énekeltem a bonni Opera évad­nyitó előadásán. Azóta négy rendezésben, négy különböző felfogásban játszottam. • Az Ön értelmezésében milyen figura Otelló? - Otelló nagyon ember­séges. Hatalmas, legyőzhe­tetlen hadvezér, de amikor az események megérintik a lelkét, akkor a reakciói ugyanolya­nok, mint bármelyik hétköz­napi emberé. • Láttam, szép felesége van. A civil életben is érzett már Otellóéhoz hasonlít­ható féltékenységet? - Nem, mert a feleségem még nem csalt meg. Legalább­is remélem! Öt gyerekünk van, s mind rám hasonlítanak. H. Zs.

Next

/
Thumbnails
Contents