Délmagyarország, 1994. július (84. évfolyam, 152-177. szám)

1994-07-28 / 175. szám

6 KULTÚRA DÉLMAGYARORSZÁG CSÜTÖRTÖK, 1994. JÚL. 28. A szegedi nyár albuma „Amikor azt írják: színházi pillanatok az érzelmeink intenzívek ós valóságosak - mondja Tokody Hona Fotó: Nagy László / ... <A • Tavaly ilyenkor Japánból érkezeit haza Szegedre, pihenni; nem is értettem: pihenni? Hiszen napbarnított volt, sugárzott róla a/ öröm. amint mesélte a műves/barátság megkapó gesztusát: Jüan Pons „beugrott" a koncertjére és a rajongó japánokat megajándékozták egy ráadásducttcl. Aztán megjött Pons, itt volt Pesten, a Zeneakadémián rendezett Verdiestjük az elmúlt évadvég zenei szenzációja lett. A mostani Otelló-próbákra Finnországból érkezett. Azelőtt meg éppen csak bőrőndváltásnyi időre ugrott haza, hiszen Berlinben énekelt Aidát, s Michaelát a világ legnagyobb Carmen-produkciójában. Azt mondják, akik ott voltak, hogy a mostani szabadtéri Otelló első ülőpróbáján, a Festő utcában különös élményben volt részük. A karmester, Piergiorgio Morandi és az Ave Mariát éneklő Tokody Ilona nem egyszerűen értették egymást; bár a kívülálló számára titok, hogy pontosan miről „beszéltek" ők ketten, a közöttük támadt intenzív érzelmi kapocs szinte fogható volt, mindenkit megérintett. A hallgatóik elmorzsoltak a szemük sarkában egy könnycseppet és a mcgfogalmazhatatlan mcgilletődöttséget palástolandó azt súgták a szomszédjuknak: ezek száz éve együtt próbálnak? • Mi volt a próbán? - Jaj, ne... Nem lehet ezt elmondani, illetve, ha elmeséled, az már nem ugyanaz. Sok szép színházi-emberi pillanatot adatott már átélnem - ettől olyan gyönyörű az én mesterségem. Néhányat el is meséltem már újságíróknak is, de valahogy nem jön vissza a dolog, nem a te hibád, az ilyesmire nincsenek szavak. Erre való a zene. Hogy „megbeszéljük", amire a szavaink elégtelenek. Szóltam Giorgónak, amikor az elsó próba előtt megismertem az édesapját, hogy majd a premier után mondok neki valamit; rámnézett, azt mondta: tudom mit akarsz mondani... • Most már túl sokat elárultál ahhoz, hogy abbahagyhasd; ez az írás csak a premier után jelenik meg. - Ismerem Piergiorgo Morandit, Giuseppe Patané aszszisztense volt, amikor a maestro utolsó operafelvétele készült a bajor rádióban. Mascagni Irisét vettük fel, Ptacido Domingo és Jüan Pons voltak a partnereim. Később egy római Falstaff- előadáson dolgoztunk együtt. Tavaly meg itt beszélgettünk a Virág cukrászdában... • ő Patané-tanítvány, neked Patané volt az első olasz karmestered, akiről mindig elmondod, mennyii tanultál tőle; erről van szó? - Zenei apánk. Giorgónak is, nekem is. Nem beszéltünk róla, de emiatt egyfajta testvériség él közöttünk, és ott a próbán szavak nélkül is mindketten tudtuk: Patanénak énekelek. • Tippelhetek? Hogy kijut eszedbe mégis legtöbbször ezen a nyáron? Otelló-Domingo? - Hát ezt tényleg nem nehéz kitalálni, vagy huszonötször énekeltem Piacidéval, bár legelőször Giuseppe Giacominivel. Mostani partneremet, Gianfranco Checcelét is ismerem, A végzet hatalmában voltunk együtt a bécsi operában, aztán pedig egymást hallgattuk a Turandotban, mert ugyanabban a periódusban Kölnben és Bonnban ment, egyikben én, másikban ő... • Mit gondolsz az Otellóról? - Domingo. A barátaim nevetnek rajtam, gyakran megesik, hogy azt hallom: Otelló, és azt mondom: Domingo. Teljesen keverem a neveket, számomra a kettő egyugyanaz. Placido nemcsíik Verdi-Otello, hanem Shakespeare is. Nem hisztériás. Sebezhető, érzékeny ember. Otelló és Desdemona pedig egy gyönyörű pár. Mint Rómeó és Júlia. Az egyik legszebb emlékem a bilbaói centenáriumi előadás, a Teatro Arriaga színház 100. évfordulójára rendezték, tulajdonképpen a Zeffirelli-szereposztás volt, Placido Domingo, Justino Diaz, s én énekeltem Desdemonát. A rendező azt akarta és meg is csinálta -, hogy eltűnjön a világ, amikor ez a két szép ember. Otelló és Desdemona meghal. Igaza is volt. Egyszer azt kérdezte tőlem valaki, hogy Desdemona ugyebár egy kicsikét butácska? A hajam szála az égnek állt. Méghogy buta? Desdemona szerelmes. És mint tudjuk, a háborúban és a szerelemben minden megtörténhet. A drámának a harmadik felvonásban vége van: Desdemona lelke meghal. Elementáris emlékem, hogyan küldött ki az első, Deutsche Oper-beli előadáson engem, Desdemonát, Otello-Domingo... Ahogy a szemével megölt... Annyira féltem, míg élek, nem felejtem el. Amikor Otelló megsérti Desdemonát - valahogy szembefordultam Domingóval, nekirontottam, nem, ekkora igazságtalanságot már nem lehet viselni. Ütésre emelte a kezét. Én álltam volna az ütést is, hiszen csak a bűnös húzza össze magát ilyenkor... Azt hittem, rögtön agyoncsap. Később elmesélte, csak az állította meg, amit meglátott a szememben. Aztán úgy fogott át a karjával... mintha óriáskígyó szorítaná össze az egész mivoltomat. Félelmetes volt. • Most a Deutschland Halléban, a Carmenben Don Jósé volt... Bocsa,-,a> ágy látszik ragadós a nevek keverése, szóval Jósé Carreras volt a partnered és azi írták az újságok, hogy Michaela és Jósé elsó felvonásbeli duettje kivételes színházi pillanatokat adott. - No igen, amikor azt íiják, hogy .„színházi pillanat", akkor az ember általában valóságosan átél a színpadon intenzív érzelmeket. • Carreras-szal tavaly Turkuban adtál koncertet - az idén is Szeged testvérvárosában énekeltél? - Nem, de azért megismertek, amikor mondtam, hogy tavaly itt voltam a „testvéremmel" a szülővárosom testvérvárosában és most megint eljöttem énekelni a többi testvéremnek... Nemcsak a szavakkal játszottam. A Deutsche Operben a Turandotban voltam együtt a finnek csodálatos basszistájával. Marti Talvelával. A harmadik felvonást próbáltuk, Goetz Friedrich volt a rendező, Talvela megállította a próbát és azt mondta, van egy jó ötlete, de engedjék meg, hogy csak a premieren játssza el. Jött a premier, senki nem tudta, mit akar Marti. A vak Timur a földön kúszva kitapogatta Liu holttestét, ölbe vette, felegyenesedett vele és kivitte. „Gyere kicsi Liu, vezess engem egy olyan hajnalba, amelynek soha nem lesz napfelkeltéje." Mit mondjak, szem nem maradt szárazon. Marti Talvela meghalt 57 éves korában, a lánya kaijaiban, annak esküvőjén... Most Savonllinnában voltam, amelynek operafesztiválját ő újította fel és ahova az ő életében nem jutottam el, bár mindig hívott. Kopogtak az öltözőm ajtaján, valaki szép magyar kiejtéssel azt mondta: Hona! Annuka volt, Talvela özvegye. Aidát énekeltem Marti fesztiválján Annukának és Marti emlékének is köszönhetem, hogy kirobbanó sikerrel. Sulyok Erzsébet Emeletes London-burger Sári Attila úr nem szeret sztereotípiákban gondolkodni, ő valami újat ötlött ki, ami voltaképpen csak nálunk újszerű, mert a nyugati országokban ez már nem is jelent szenzációt. Arról van szó, hi^;y a szegcdi fiatalember, aki több, mint 10 évig élt Münchenben, tavaly decemberben vásárolt egy hatalmas emeletes buszt, olyat, amilyet elsősorban Londonban lát az ember az utcákon, méghozzá a tömegközlekedésben, s tetemes költséggel, jókora ráfordítással, átalakította hamburger-sütödévé. Az ötlet „gyakorlati" bemutatója az idei Szegedi Nemzetközi Vásáron volt, amikoris a hatalmas „piros" a rendezvényen szolgálta ki azokat, akik a nézelődésben elfáradtak, megéheztek, megszomjazatak. Most a Roosvelt téren áll a busz, itt parkolt a London Burgernek elnevezett, immár városképi jelentőségű jármű. A fiatalok kedvenc találkozóhelye, s erre mindenekelőtt a nyitvatartás miatt tett szert, mert déli 12 órától másnap reggel 7 óráig tart nyitva! A Tisza parti diszkóból érkezők először ide térnek be egy hamburgerre, üdítőre, vagy a „ház" specialitására: a London burgcrrc. Sári úrnak azonban gondjai vannak, nevezetesen az, hogy az önkormányzat vonakodik a működési engedély kiadásától, mondván, hogy van egy rendelet, amely nem engedélyezi közterületen a mozgó járműnek ilyen célra való használatát. ( A július 16-án kelt elutasító határozatban a többi között az áll, hogy : „...a beadványban jelzett közterület Roosevelt tér - jelenlegi kialakítása, forgalmi jellemzői, zöld, illetve térburkolata nem teszi lehetővé a kérelmezett kereskedelmi tevékenység folytatását, a közút forgalmának akadályoztatása, illetve a zöldterület károsodása nélkül") Sári Attila tegnap közölte velünk, hogy a határozat ellen fellebezni fog. A tulajdonos egyébként már kibérelte a vízművektől a közeli nyilvános WC-t is, fel akarja újítani, majd szabályosan üzemeltetni, ám, amíg a „papírok" nem érkeznek meg az önkormányzattól, addig erősen vonakodik e vállalkozástól. Mert, ki tudja: lehet, hogy ismét „mozgó járművé" kell átalakítani a járgányt. Kár lenne érte. K.F. • Még sohasem beszélgettem olyan énekessel, aki az '50-es, '60-as évek két legnagyobb szopráncsillagának, Maria Callasnak és Renata Tebaldinak is partnere volt. A szabadtérin Otellót éneklő Gianfranco Cecchele ezzel is büszkélkedhet. Harminc évvel ezelőtt, 1964 márciusában debütált Cataniában, a Bellini Színházban. Rövidesen szerződtette a Milanói Scala, ahol Wagner Rienziével mutatkozott be. A világ legnagyobb operaházainak keresett vendégművésze, gyakran szerepelt a New York-i Metropolitan, a londoni Covent Garden, a Chicagói Lírai Opera, a bécsi Staatsoper.a San Francisco-i, a párizsi és a Sao Paulo-i operaház színpadán. A kritikák kiemelik: nemcsak hangjának szépsége oka világsikerének, hanem rendkívül ámyalatgazdag hangi szerepformálás és jó színészi készség is jellemzik. Pierre-Jean Remy a Maria Callas életéről szóló könyvében meséli el, hogy 1965 májusában az utolsó előtti operaszínpadi fellépésén a fiatal Gianfranco Cecchele volt a nagy díva partnere a Zeffirelli rendezte párizsi Norma-előadásokon. Cecchele szemtanúja volt egy élő legenda összeomlásának. Maria Callas az utolsó előadást már nem tudta végigénekelni, amikor a harmadik felvonás végén kiment a színpadról, összeesett. Ájultan vitték az öltözőjébe. A negyedik felvonás elmaradt. - Abban a szerencsében volt részem, hogy fiatalemberként, a pályám kezdetén énekelhettem a kor legnagyobb szopránénekesével. Nagyon tiszteltem ót, de őszintén mondom, bor„Callas jóslata beteljesült" - meséli az Otellót alakító Gianfranco Cecchele £ouuutik ÜMXU^ JU C*^* IfrAj JeJJL i/í V, zasztóan féltem is tőle. Az egész világ ismerte, és művészetéről már akkor legendák keringtek. Akkor még nem sok tapasztalattal rendelkeztem, s nagyon igyekeztem, hogy Callas rendkívüli igényességének az én alakításom is megfeleljen. Nagyon szép és kellemes emlékeket őrzök róla. De szomorúakat is. Mindenki tudta, hogy komoly művészi és magánéleti válságban van. Nagyon sajnáltuk, de nem tehettünk érte semmit. Karrierje kezdetén álló fiatal énekesnek borzasztó volt látni, hogyan roppan össze a legtündöklőbb operacsillag. • Milyen személyes kap„Aki szereti a művészetet, az szereti az élet szépségeit." csolat alakult ki Önök között? - A próbák alatt sokat beszélgettünk. Maria nagy jövőt, nagy énekesi karriert jósolt nekem. A jóslata szerencsére beigazolódott, a mai napig szinte a világ valamennyi jelentős operaházában összesen több mint 2500 előadást énekeltem. A Verdi-operák majd' minden tenorfőszerepe a repertoáromon van. Otelló a legkedvesebb, mert embert próbáló feladat, s csak az tudja elénekelni, aki tökéletesen felkészült nemcsak énekesként, hanem drámai színészként is. Nagyon sokszor találkoztam ezzel a szereppel, először 1981-ben énekeltem a bonni Opera évadnyitó előadásán. Azóta négy rendezésben, négy különböző felfogásban játszottam. • Az Ön értelmezésében milyen figura Otelló? - Otelló nagyon emberséges. Hatalmas, legyőzhetetlen hadvezér, de amikor az események megérintik a lelkét, akkor a reakciói ugyanolyanok, mint bármelyik hétköznapi emberé. • Láttam, szép felesége van. A civil életben is érzett már Otellóéhoz hasonlítható féltékenységet? - Nem, mert a feleségem még nem csalt meg. Legalábbis remélem! Öt gyerekünk van, s mind rám hasonlítanak. H. Zs.