Délmagyarország, 1994. május (84. évfolyam, 101-125. szám)

1994-05-21 / 118. szám

8 A HELYZET DÉLMAGYARORSZÁG SZOMBAT, 1994. MÁJ. 21. A Délmagyarország szerkesztősége, 1939 Hogyan élt a szögedi nép? Serfőző Lajos professzor, a Szeged monográfia IV. kötetének szerkesztője nem érhette meg műve megjelenését. Két héttel ezelőtt váratlanul elhunyt. Szerkesztői előszavában még megfogalmazta a másfél évtizede indult monográfia befejező kötetének leglényegesebb mondanivalóit. Ebben olvashatjuk, hogy ez az a korszak, amelyre az idősebb korosztály olvasői emlékezhetnek, hiszen átélhették mindazt, ami ebben a városban 1919 és 44 ősze között lezajlott. Ez az időszak az előző köteteknél jóval rövidebb. Mégis igyekszik totalitásában megragadni a város életének minden mozzanatát, történését, személyiségét. Előszavában érzékelteti, milyen komoly történészi felelősség a félmúltról tudományos munkát közölni, hiszen az egyéni emlékezet, a megélt élmények fénytörése sokféle módon jelenftheti meg a történéseket. Ezen az oldalon a Szeged monográfia IV. kötetének Serfőző Lajos áltai írt bevezetőjéből közlünk részleteket, melyek a korszak összefoglalóját adják. • Mind gyakrabban - és jog­gal - fogalmazódik meg ma­napság az óhaj: az lenne az igazi történetírás, amelyik az emberek mindennapi életének folyását részleteiben, változá­saiban is hitelesen, az országos és világeseményekkel kölcsön­hatásban megragadva tudná az utókornak bemutatni. Kötetün­ket illetően: a néprajz klasszi­kus módjával vizsgálva a kér­dést, az előző kötet szép isme­retanyagához képest rövid idő­szakunk jellemzői nem mutat­nának különösebben újat. A ki­terjedt életmódkutatás elvégzé­se - ez másik lehetséges meg­közelítési mód lehetett volna ­erő és készültség htján nem va­lósulhatott meg. Anyagunk te­matikus parcellázása folytán különböző oldalakról mutat rá a mindennapi élet fontos, érde­kes mozzanataira. Az egész anyag birtokában e vonat­kozásban is megkockáztatható bizonyos madártávlati összkép felvázolása. Mindenesetre az első pillan­tásra szembetűnő, hogy a min­dennapi élet nem folyhatott csendes hömpölygéssel (napra­nap) e huszonöt évben. Ugyan­is legalább 10 esztendő nem sorolható a nyugodtan zajló évek közé. Az indulás ideje, szűken mérve is 1919-től 1921-ig, a „kizökkent idő" éveihez tarto­zott még. A város francia. Új­szeged szerb megszállás alatt, a demarkációs vonalak, majd az új határok szorongatásában volt. A lakosság szinte meg­szokta már a szfnes bőrű fran­cia katonaság jelenlétét. Shvoy büszkén számol be az emléke­zetes esetről: egy alkalommal hét magyar tüzér mintegy száz francia katonát vert ki egy Fe­kete sas utcai kocsmából. (Cse­kély vigasz a háború elveszté­séért.) Az összetűzés oka Shvöy logikus feltételezése szerint is valami nőügy lehe­tett. Ami azt a következtetést is megengedi, hogy némely sze­gedi hölgyek „fraternizáltak" a francia hadfiakkal. Még hosszű évekig emlegetődtek a helyi ihletésű viccek a fekete bőrű csecsemők családi meglepetést okozó születéséről. A viccbéli túlzásokhoz persze szolgáltat­tak némi alapot a háborús évek következményeként - a ré­gihez képest - fellazult erköl­csök, de a háborút követő, a különleges állapotok által ro­hamosan növelt nyomorúság is megtette a magáét. Ezekben az időkben Szeged továbbra is ellátási nehézsé­gekkel küszködött. Nem min­dennapi eset: a város vezetői a hivatásos csempészekkel lép­tek szövetségre a legégetőbb hiányok enyhítése érdekében. A nyomort növelte és legin­kább megszenvedte a menekül­tek tömege, mely Erdélyből és a Délvidékről idáig jutott, hogy vagonlakóként növelje a város nehéz helyzetben lévő polgá­rainak és elkeseredett elégedet­leneinek számát. Közülük az elithez tartozott, aki a tanár­képző gyakorló iskolája mö­gött felépült barakktáborba költözhetett be. Ezekhez az állapotokhoz képest minden előremozdulás javulást jelen­tett. Az infláció megszüntetése, a gazdasági élénkülés, az épít­kezések megindítása valóban konjunkturális fellendülést ho­zott. Ám nem sokáig. Az 1929-33-i gazdasági válság hatása ismét felbolydította a már megnyugvó állapotokat. A tízezernyi teljes vagy részleges munkanélküli nyomasztó hely­zetén nem sokat enyhítettek a segítő akciók (törvényileg biz­tosított munkanélküli segély nem volt), hiszen az ínség­konyhák előtt sorbanállók tö­mege is csak a kép sötét tónu­sait mélyítette el. Az ínség­munkák - bár szintén sokakat mentettek meg az éhezéstől ­nem tették különösebben elé­gedettebbé az ásót, lapátot for­gató kvalifikált szakmunkást vagy a szellemi munkanélkülit, de a többi résztvevőt sem, akik számolgatták, hogy hány még a napszám, hiszen másoknak is kellett az a kis munkaalkalom. A munkák hasznosságát senki sem vitatta. A Bűvár-tó feltöl­tése, egyes utak, utcák vagy éppen a Mars tér karbantartása esetében a munkalehetőség volt a döntő, bár a város legna­gyobb ilyen célú vállalkozása, a Fehér-tó tekintélyes részének halastóvá való átépítése joggal háboríthatta volna fel a termé­szetvédőket, ha lettek volna mozgalomba szerveződve ilye­nek. A- kisbérlők és a földműve­sek olcsó vagy éppen eladha­tatlan termékeikkel egyre fe­nyegetőbb hátrányba kerültek a bérleti díjak és az adók miatt. (A szelíd lázadó népfi, író-ér­telmiségi, Móra Ferenc, ki az országos hírnév és az életkor bölcsessége által kitaposott „megnyugvás ösvényein" járt már, 1932-ben - sok e műfaj­ban elhíresültet előzve - meg­írta keserű és döbbenetes kis­szociográfiáját, a földhözra­gadt Jánosék történetét.) Le­het-e csodálni, hogy még a kis­bérlők is tüntetést rendeztek a Széchenyi téren, ahol gyakori­ak voltak a munkások felvonu­lásai, tüntetései - akár orszá­gos megmozdulásokhoz kap­csolódva, akár anélkül. És nemcsak a kommunista vagy baloldali szocialista meggyő­ződésű munkások sürgették és vállalták a forradalmi kiutat, hanem - világjelenség meg­nyilvánulásaként - a fiatal ér­telmiségiekben is felébredt a messianisztikus vágy, hogy a munkásokkal együtt járják meg ezt az utat. Hogy nem e réteg középszerű tagjaira volt ez el­sősorban jellemző, azt a sze­gedi fiatalok kiváló tagjainak példája is bizonyttja. Persze tény, hogy a forradalmat óhajtó munkásokkal együtt is ele­nyésző kisebbségben voltak ők Szegeden. A többség egyszerűenjob­ban szeretett volna élni. Ám a válság nehéz éveiből való kilá­balás útja - a feléledő remé­nyek ellenére - néhány év múl­va a háború zsákutcájába tor­kollott. Az is kétségtelen, hogy a második világháború kitöré­se, Magyarország belesodródá­sa sem volt olyan megrázó tö­meghatású, mint 1914-ben. Igaz, éppen Szeged szagolt először puskaport, amikor Ju­goszlávia német megtámadá­sakor 1941. április 6-án átélte a város légterében lezajló légi­csatát. Inkább azonban az „esz­kalálódó" jegyrendszer, az el­látási nehézségek, a feketepiac, a beszolgáltatások, a rekvirálá­sok fokozatosan mélyülő, de az elviselhető mértékben egy ide­ig belül maradó jelenségei bi­zonyították, hogy rendkívüli esztendők harmadik hulláma lepte el Szegedet. Szaporodtak a tragikusabb vonások is: a be­hívások, a katonai veszteségek. Végül 1944. március 19-én a Petőfi sugárúton, tehát a meg­szállt Szerbia felől érkezve, be­nyomultak a német csapatok, magukkal hozván az igazi há­borút. 1944. április 2-a és szep­tember 19-e között 6 súlyos ál­dozatokkal járó angolszász bombázást és 72 légiriadót élt át a város. Megkezdődtek az internálások, és bekövetkezett a legtragikusabb fejlemény: a város gazdasági és kulturális életébe szerves természetes­séggel beépült, a városias vá­ros jellegzetes közép-európai tényezőjeként és alkotó építő­jeként létező zsidóság kivívott és kiérdemelt létjogosultságá­nak durva megtagadása, a taga­dás kegyetlen következetessé­gű végrehajtása. A végső kifej­let: az egy éve közelinek még elképzelni sem hitt front itt volt a város alatt. A lakosság nagy tömegei - az a nagy több­ség, amelyiknek nem kellett, s amelyik nem akart elmenekül­ni - szorongva, a bizonytalan­ságtól félve, de reménykedve is, várta az elkövetkezendőket. A fentiekben elsoroltak el­lenére se gondolja az utókor együttérző képviselője, hogy akár a legnehezebb években is, mást sem tett azok átélője, mint saját, avagy a szűkebb-tá­gabb közössége sorsán keser­gett. Az ember ismert, szinte határtalan alkalmazkodóképes­ségét ekkoriban is elősegítette, hogy volt ami elvonja a figyel­mét a gondoktól. Először is ott volt a munka, amiről itt csak annyit: volt belőle bőven, s mint láttuk, az volt a nagyob­bik baj, ha nem volt elegendő. A 8 órás munkanapot csak 1938-ban hozták törvénybe az ipari munkásság számára, hogy aztán a háborús viszonyokra való tekintettel rövidesen fel is függesszék hatályát. A paraszti munkában a kisbirtokos, a bé­res és a napszámos ugyanúgy nem ismerte a kötött munkai­dőt, mint a régebbi korokban, de a kisiparos vagy a kiske­reskedő is gyakorta dolgozott „nyújtott műszakban" a kicsit nagyobb haszon reményében. Érdekesebb talán arra tenni néhány utalást, hogyan töltötte, tölthette munka után fennma­radó idejét a szegedi lakos ­elsősorban a bel- és nem a kül­területi - a két háború közötti esztendőkben. Az utókor egyik kedvelt szavával élve, a „ki­kapcsolódásnak" fő pintérét a vendéglátóipar nyújtotta. Vál­tozatos volt e színtér a Hungá­ria vagy a Tisza híres-elegáns éttermétől-kávéházától, a Vi­rág és a Z. Nagy cukrászdán át, mondjuk Tóth Molnár Antalné Rókusi feketeföldek 109. sz. alatti kocsmájáig. Nem lehet azt se mondani, hogy nem volt belőlük elegendő. Szeged 1942-ben kiadott címtára 264 vendéglátóhelyet számlált össze a városban. Ennek felét az említett forrás is a „kocsma" címszó alá sorolta, de a 81 vendéglő nagyobbik hányada sem az étlap szerinti étkezte­tésre alapozta a forgalmát. Ivás vagy csak iszogatás közben töltötte idejét a vendég, és per­sze elsősorban bort ivott. A leggyakoribb rendelés a „két deci tisztán" és a „kisfröccs" volt. Ezt a „cechet" 10-20 fil­lérből állni lehetett. Változott a bortermés, változtak az árak és a bérek. Nehéz tehát egzakt mutatót adni. Általában azon­ban egy liter bor ára megegye­zett egy közepes szakmunkási órabérrel. Ez persze a kimért. Szeged környéki bor kocsmai ára volt. A feketekávé ekkor még kimondottan „ún." értel­miségi ital, az üdítő italok (li­monádé, málnaszörp) csak a gyerekeknek, esetleg a nőknek való volt. A sör - mindenek­előtt csapolt formában és főleg nyáron - kezdett a bor nyomá­ba eredni, de még messze járt tőle. A tömeges szórakozás há­rom újdonságszámba menő le­hetősége, eszköze állt verseny­ben egymással a kocsmák utá­ni második helyért. Kettő kö­zülük már az első világháború előtt jelentkezett, azonban csak a háború után vált igazán nép­szerűvé. Az egyik kétségtele­nül a futballmeccs, vagyis álta­lában a „foci" volt. Már a há­ború előtt is gyorsan szélese­dett mind aktív, mind passzív élvezőinek köre. A háború után folytatódott a folyamat, külö­nösen pedig a Professzionista Liga megszervezésétől kezdve, mivelhogy a létrehozott Szege­di Bástya állandó és néha igen jól szereplő tagja lett a nemzeti bajnokságnak. Többezres szur­kolótábora volt. Megvolt azon­ban a maga törzsközönsége a kisebb csapatoknak is, az SZVSE-nek, a SZAK-nak, az UTC-nek vagy éppen a Móra­városnak. Az aktfv tábort nö­velte, hogy ekkorra jórészt fel­oldódott a középiskolák igaz­gatóinak idegenkedése vagy éppen arisztokratikus elzárkó­zása az új sportággal szemben, és a diákfutball is elterjedt. A legendákkal övezett rongylab­dás grundfoci pedig virágkorát élte. A másik szórakozás a mo­zi volt, amely már a némafilm korában is igen sok nézőt von­zott. A három nagy szegedi mozi már ebben az időben megépült, kétségtelen azonban, hogy a hangosfilm megjelené­sével jutott közkedveltségének kiemelkedő csúcsához az 1930-as évek végére. (...) Ugyanaz a forrás, amelyre a vendéglátóhelyek esetében hivatkoztunk, érdek­képviseletek, egyesületek, tár­sulatok, körök címén 253 tár­sadalmi alapon szervezett egyesületet sorol fel, csaknem elérvén a vendéglátóegységek számát. Igaz, az utóbbiaknál fi­gyelmen kívül hagyták a tanyai kocsmákat, a 253-as számban viszont benne foglaltatnak a „külterületi" egyesületek, kö­rök is. Érintkezési pontok per­sze akadtak a két kategória kö­zött, mert számos egyesület ép­pen vendéglőkben tartotta ösz­szejöveteleit. Voltak tekinté­lyes, nagy taglétszámú szerve­zetek az egyesületek között, így az Ipartestület, a szakszer­vezetek, a bajtársi egyesületek, a Katolikus Népszövetség, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége stb. A Szegedi Ószerkereskedők Egyesülete ­bizonyára szintén fontos szere­pe ellenére - nem tartozott kö­zéjük. A Szegedi Fehércsóna­kos Jótékony Asztaltársaságról ismeret htján képtelenek va­gyunk bármit közölni azon kí­vül, hogy Hollóssy Györgyné Kossuth Lajos sugárút 13. sz. alatti vendéglőjében tartották összejöveteleiket. Az egyesületek között 24 népkör, olvasókör működött, zömében a külvárosokban és a tanyavilágban, de azért a bel­városban is akadt ilyen. Nem­csak 19. századi alakulatok to­vábbéléséről van azonban szó. Figyelemre méltó, hogy az új körtöltésen kívüli lakótelepek­nek szinte mindegyikén volt népkör az 1940-es évek elején. (...) A szegediek - főként a belvárosi fiatalság, de nemcsak ők - az ünnepi alkalmaknál jó­val sűrűbben, akár naponként is részesei lehettek bizonyos szertartásosságot ugyancsak magában foglaló felvonulások­nak. Teljes üzemmel működött a Korzó. Tavasztól télig estefe­lé és vasárnap délelőtt a Kárász utcán és a Széchenyi tér pla­tánsorai között véges-végig hullámzott le s fel a sétáló tö­meg. Találkozást elfogadva, ta­lálkozást várva vagy remélve, esetleg egy ígéretes pillantással is megelégedve, baráti cseve­géssel időt töltve, olcsó és kel­lemes szórakozásnak hódolt ezernyi ember. Jutott persze megfelelő napokon látogató ­a járműforgalom által akkor még kevésbé terhelt hídon át­ballagva - az újszegedi ligetbe és a Stefániára is. A Tisza-par­tot szívesen keresték fel alkal­manként a kintebb lakók és az idősebbek is. Móra igazgató úr örömére és büszkeségére, kö­zülük mind többen betértek a múzeumba az ottani látnivalók megtekintésére. A Tiszát különben mindig és minden időben szívesen ej­tette útba a szegedi, akár ősla­kos volt, akár csak jöttment. Juhász Gyula nyomában bal­lagva lehetett hallgatni és néz­ni a habokat. Változhatott két partján gyorsabb vagy lassúbb ütemben a környezet, ágálhat­tak „dús Ajtony vezér" vagy éppen Csanád ispán népének kései utódai, a folyó, az öreg Tisza maradt, s jelképe lett az örök állandóságnak. Az eniber tragédiája előadásának főszereplői, 1938 Felvonulás a Dóm téri avatásra, 1930

Next

/
Thumbnails
Contents