Délmagyarország, 1994. április (84. évfolyam, 76-100. szám)

1994-04-05 / 78. szám

KEDD, 1994. APR. 5. Nem Atlantisz! HAZAI TÜKÖR 7 Érdeklődéssel és örömmel olvasom Urbán V. Lászlónak Magyar Atlantisz címmel sorozatban közölt leletmentéseit, irodalmi örökségünk elfelejtett kincseinek közzétételét. Nem öröm azonban, ha fölfedezéseit úgy tálalja, hogy ugyanakkor másokat elmarasztal. Kivált, ha teljesen alaptalanul. „Juhász Gyula eddig kiadott összes művei között - állította sorozatának március 26-ai folytatásában - aligha találnánk meg ezeket az írásokat." Nos, Juhász Gyulának általa közölt négy cikke közül három egyáltalán nem tartozik az elsüllyedt - kiváltképpen nem az elsüllyesztett - írások közé. Nem is kellett őket Urbán V. Lászlónak fölfedeznie, hiszen az első kettő pontos lelőhelye megjelent Juhász Gyula összes müveinek 5. kötetében (1968), a negyedik pedig a 6. kötetében (1969). Mindössze egyetlen cikk (Független Magyarország, 1903. máj. 10.) kerülte el harmincvalahány éve az anyaggyűjtésben résztvevő egyetemi hallgatók (későbbi jeles irodalomtörténészek: Grezsa Ferenc. Ilia Mihály stb.) figyelmét. Annak, hogy csak bibliográfiai adataikat és regesztájukat (rövid tartalmi kivonatukat) közölhettük, de szövegüket nem, nem politikai korlátai voltak, hanem terjedelmiek. Ennek pedig egyfelől gazdasáEzt az írást az Új Magyarország - nem viselve el a bírálatot - nem közölte. Frissen oda küldtem, mert ott jelent meg a Magyar Atlantisz című sorozatban Urbán V. Lászlónak az a közleménye, amelyhez hozzászóltam. gi, anyagi, másfelől elvi, irodalomelméleti meggondolások voltak az okai. Juhász Gyula kritikai kiadásában 16 kötetet terveztünk. Ebből 3 kötet lett a verseké, 1 a szépprózáé (elbeszélések, dramatikus művek, aforizmák), 2 a levelezésé, a többi, tehát 10 kötet lett volna a publicisztikáé. 1958-ban, amikor a Magyar Tudományos Akadémia textológiai bizottsága tárgyalta a Juhász kritikai kiadás tervezetét, a politikai elfogultsággal aligha vádolható Nagy Miklós érvelésére - tiltakozásom ellenére - olyan határozat született, hogy a költői életmű arányainak megőrzése végett, tehát hogy a publicisztika ne nyomja el a költői oeuvre-öt. Juhász újságcikkeit csak válogatva közöljük: az irodalmi vonatkozásúakat előnyben részesítve szükség szerint a művészetieket (színikritikákat, képzőművészeti stb. írásokat), s csak harmadsorban a politikáikat. Így lett 10 publicisztikai kötet helyett mindössze négy. A legépelt többi cikk a szegedi Somogyi-könyvtárban áll a kutatók rendelkezésére, és várja a kedvező időt, hogy megjelenhessék. E döntés után örültem, ha azt elfogadhatattam, hogy a kutatás számára legalább a kimaradt írások bibliográfiai adatait időrendi helyükön közölhettük. Sőt ezen túlmenően esetenként sok olyan szöveget is, amely átcsúszott az irodalompolitika szűrőjén. Magam is meglepődtem pl., hogy a 4. kötetben 1975-ben megjelenhetett a költőnek 1926. évi bécsi élményeiből fakadt szellemes megfogalmazása: „Horogkeresztes tüntetés után kommunista tüntetés. A zászló más, a lelkesedés egyforma.. A sötétben össze lehetne őket téveszteni." Mint a Juhász Gyula kritikai kiadás szerkesztője visszautasítom tehát Urbán V. László emez állítását: „Igaz, megszokhattuk már. hogy legjelesebbjeink hagyatékával is kedvük szerint bántak el azok, akik eldönthették, mi számít »műnek«, s abból mennyi az »öszszes«. Egyébként egy kis filológiai helyesbítést is kell tennem. A Rovások c. cikk alcíme nem Polémia az apostolról, hanem Polémia az apostol körül. Ez a címadás Jókai nyomán (Utazás egy sírdomb körül) divatos volt akkoriban: Juhász is többször élt vele. Péter László ••IMIIRWiillllllMllMIIIIII • A Kazinczy Ferencről elnevezett szép magyar beszéd versenyen Szegeden az általános iskolás felső tagozatosok mezőnyében a legjobbak: - az 5-6. osztályban: 1. Zabos Orsolya (JGYTF I. Sz., Sípos Béláné), 2. Ördög Nóra (Radnóti M. Gimn. és Ált. Isk., Papp Ferencné) és Papp Zsuzsa (Tarján III. Ált. Isk., Fülöpné Szekeres Ibolya), 3. Szalóky Andrea (JGYTF I. Sz. Szegedi Kazinczy-aianyosak Isk., Galántai Ferencné) és Bata Szilvia (Rókui I. Sz. Isk., Kühn Jánosné; - a 7-8. osztályosok mezőnyében: 1. Sós Tünde (Dugonics A. Isk., dr. Rákai Istvánná), 2. Varga Katalin (Napos Úti Ált. Isk., Pávó Ibolya), 3. Rúzsa Krisztina (Odessza II. Számú Iskola, Annus Erzsébet). Májusban veheti át Kazinczy-jelvényét Sós Tünde. Örömmel értesültünk arról is, hogy a Pécsett megrendezett felsőoktatási versenyen Árokszállási Ildikó ( JGYTF, tanára Mucsányi János) Kazinczyérmet nyert. Beszélnek S

ok mindent lehet mondani, miért jó film - esztétikai értelemben - a Schindler listája. Rá lehet mutatni, mely részletein látni - európai szemmel - némi hollywoodi színezést. Konklúzióként lehet állítani, hogy legfőképpen azért jó film a sok Oscart besöpört Spielberg-mű. mert vitatkozni érdemes róla. De szabad ilyenkor „esztétizálni"? Egy filmről, amely a „teljesen elégő áldozat"okat mutatja? Van egy logikailag előbbrevaló kérdés, hogy tudniillik: szabad filmet csinálni erről a témáról? Filmet, vagyis fikciót? Szabad-e történeteket kreálni, avagy „csak" dokumentumokat kell közreadni? Lehet-e bármi köze a művészetnek, az esztétikumnak ahhoz a valamihez, amit pontos szavakkal se tudunk kifejezni, csak utalásokkal? Mert minek lehet nevezni azt a ténykedést, aminek „erdménye": füstté vált embermilliók? A Spielberg-fdm elkészülte óta ez sem kérdés. A film, a fikció megvan. Muszáj tehát esztétikailag is viszonyulni hozzá. Csakhogy - minden ellenkező híresztelés dacára - a kritikus is ember, s mint ilyen, „érintett"; a Schindler listája pedig elemi erővel hat az érintettek érzelmeire, a sokkhatás alatt csak kevesek képesek belekezdeni holmi filmesztétikái szálazásokba. H

olocaust. Ez volt a címe egy tévésorozatnak, amelyet csak Nyugat-Európában és Amerikában lehetett látni, s amelynek bemutatása után széleskörű vita kezdődött a világnak azon a táján az áldozatokról és a nácizmusról. Megjelentek olyan könyvek is, melyekben azt bizonygatták, hogy gázkamrák pedig nem voltak. Könnyű „kibeszélni" ezeket az ügyeket Amerikában mondhatnánk, ha nem tudnánk, hogy ott a Gyökerek című sorozatot is bemutatták és „kibeszélték" (itt is láttuk, emlékszünk Kunta Kintére). Ezzel nem azt állítjuk. hogy a feketék „kérdése" és a zsidó „kérdés" összevethető; de hogy minden „kérdés" feloldása csakis akkor képzelhető el, ha beszélünk róluk - az biztos. Nos, a Spielberg-film végre olyan, amit hetek óta teltházas mozikban játszanak. Annyian vannak a nézőtéren, mintha valamelyik korábbi, földöntúli-szereplős Spielberg-sci-fi menne. A tömeg viselkedése azonban mellbevágóan elüt attól, amit egyéb tömeg-filmeken megszoktunk. Olyasmi van a nézőtéren, mint az emlékeink szerinti magyar film-fénykorban: átható figyelem. A nézők nem arról beszélnek a mozi után, hogy például - mennyire jellemző Spielbergre a fekete-fehér világ (s ezen nem az értendő, hogy a film nem színes, hanem hogy két „hőse" közül az egyik maga a Rossz, a másik maga a Jó). A nézők - magukról beszélnek. A

z emlékeikről, meg a szüleik emlékeiről, meg a tegnapi-tegnapelőtti benyomásaikról, amikor ott álltak a téren, kék szalaggal a kabáthajtókájukon, és másnap olvasták az újságban, hogy megkéseltek a kisföldalattin egy embert, mert egy másik ember mellé állt, aki zsidó ember volt... Elmesélik egymásnak, hogy '45-ben elcipelték tőlük utolsó megmaradt értéküket, az ebédlőgarnitúra bőrszékeit, miután megvádolták őket, hogy a székeket az elhurcolt zsidó család őrizetlen lakásából lopták el... Az anyám pesti zsidóknál szolgált, volt egy rossz helye, meg egy jó, a Rosszéknál folyton ellenőrizte az asszonya, hogy elég fényesek-e az ezüstök, Jóéknál gyönyörű ruhákat, meg retikülöket kapott a kisasszonytól, még hatodikos koromban is a fekete selyemcsipkésben mentem az iskolai jelmezbálba. Anyám sokat sóhajtozott: vajon mi lett velük? - kérdezgette, s mi tudtuk, hogy örülne, ha Rosszék is életben lennének... De mi van azokkal a vasutasokkal, akik a vagonokat összekapcsolták? Vajon tudták-e a raktárosok, akik a zsidóktól elvett holmikat osztályozták? Láttad milyen képet vágott az ékszerész, vagy aranyműves, vagy ki, amikor eléje borították azt a rengeteg aranyfogat? Ilyeneket beszélnek a népek, rögtön a mozi után. A legtöbbjük nagyon fiatal, tehát csak most, hogy megnézte a filmet - lett „érintett". Spielbergnek tehát igaza volt, amikor történetet mesélt a kimondhatatlanról. Sulyok Eizsébet A rendkívüli érdeklődésre tekintettel április 4-én, 5én és 6-án újra vetítik a Schindler listája című filmet a Belvárosi moziban; ha sikerül megkapni a kért másik kópiát, a Spielbergfilmet április 7-től a Fáklyában is műsorra tűzik. „Szerelmem: a Tisza'* Születésnapi beszélgetés a 80 éves t dr. Marián Miklóssal Fotó: Schmidt Andrea • Zoológusként végigkutatta az egész országot. „Nagy szerelmével" 13 évesen ismerkedett meg igazán egy csónakból. „Nászúk" azóta is tart. Dr. Marián Miklós tanár, zoológus, szűkebb értelemben ornitológus és herpetológus, nyolcvan esztendős, boldog és életerős. Mert: - Egész életemben azt csináltam, amit szeretek. Ugyanis a hivatásom és a hobbim egybeesett. Természetjáró, azt szerető és kutató ember voltam, s vagyok a mai napig. Ezért aztán nem is gazdagodtam meg. A szegedi Ferenc József Tudományegyetemen végeztem, mint biológia-földrajz szakos tanár. A katonaság után Kaposvárra kerültem, ahol tizenegy évig tanítottam a gimnáziumban. Diákjaimmal rengeteg akváriumot, terráriumot és botanikus kertet építettünk. A tanítás után a kaposvári múzeumba kerültem, mint zoológus. Somogy megye addig ismeretlen ősmocsarát, a Baláta-tavat öt évig kutattam rendkívül primitív eszközökkel, mindenféle felszerelés nélkül. Mégis úgy érzem, azok voltak életem legizgalmasabb évei. Fényképezőgép hiányában például a lehető legközelebbre kellett menni az állatokhoz, hogy meg tudjuk figyelni őket. A Baláta-tavi kutatásról írtam egy könyvet és készítettem egy természetfilmet „A lápvilág titkai" címmel. Számtalan kiállítást szerveztem, és több mint kétszáz publikációm jelent meg tudományos folyóiratokban és napilapokban, többek között a Délmagyarországban is. - Mi történt önnel tizenhat év kaposvári tartózkodás után ? - Él egy mondás, miszerint, aki a Tisza vizét issza, vágyik annak szíve vissza. Nos, hazakerültem Szegedre, a Móra Ferenc Múzeumba zoológusnak, ahol „nagy szerelmemmel", a Tiszával foglalkoztam hosszú éveken keresztül. A Tiszát többször bejártam eredésétől a torkolatáig. Nyugdíjba vonulásom után tanítottam az egyetemen, és az MTA Tiszakutató Bizottságának lettem a titkára. - Miben változott a Tiszakutatás az évtizedek alatt? - Sok mindenben. Emlékszem, 1960-ban ki akartunk menni a Tisza eredéséhez. Az akadémia azonban nem engedett ki bennünket a Szovjetunióba, mondván: olyan primitív a felszerelésünk, hogy szégyenkeznének miattunk. Azóta persze sok minden változott. Itt meg kell említenem Horváth Imre professzort, aki a Tiszakutató Bizottság elnöke volt több mint egy évtizedig. Az ő ideje alatt szereztünk be olyan nélkülözhetetlen felszereléseket, mint fényképezőgépek, mikroszkópok, kis hajók. De abban az időben telepítettünk két a Tisza holtágában, két helyen is, Körtvélyesen és Lakitelken kutatóházat. - Kit tart elődjének, illetve mesterének? - A Szeged környéki madarakat Zsótér István vadászmadarász kezdte megfigyelni az 1800-as évek végén. Zsótér munkáját Lakatos Károly, övét pedig Berecz Péter folytatta, aki létrehozta a szegedi madártani és természetvédelmi szakkört. Berecz munkáját én folytattam. Az ornitológiában egyébként Keve Andor budapesti madarász volt a mesterem. - Pályatársak? - Horváth Imrét, Bába Károlyt, Székely Lajosnét, Csongor Győzőt és Gallé Lászlót említhetném. - Változott a Tisza, amióta ön foglalkozik vele? - Óriásit! A Tisza egy csatorna lett. Annyira szabályoztuk, annyira kiegyenesítettük, hogy az a vízi élővilág, ami régebben megvolt, ma már nem tud kialakulni. A folyó partjai meredekek. Ha kicsi az áradás, akkor gyorsan levonul, ha nagy, akkor kiönt a víz a két töltés közé, de nem tud visszafolyni a mederbe. A halak kint ívnak, s a halszaporulat elpusztul. S ha már itt tartunk: nagy nevezetessége volt a Tiszának, a szegedi résznek is, a nyár eleji tiszavirágzás. A régebben tömegével megjelenő szárnyas kérészekben ma már csak Dombrád körül lehet gyönyörködni nagy néha. Emlékszem gyerekkoromban nagyon sok viza és kecsege volt a Tiszában. Mára ezek a halfajok is eltűntek. Ennek egyértelmű oka: a folyó szennyezettsége. - Volt-e negatív élménye „ nagy szerelmével" ? - Általában egymagam jártam a kis hajóval megfigyelésre. Egyszer Szeged felett húsz kilométerre elkapott egy orkánszerű vihart jégesővel. Fogtam a kifeszített sátrat ami alatt a felszerelések voltak -, hogy el ne vigye a szél, és az eszközök ne ázzanak teljesen szét, s a hajó orrával rászaladtam a partra. Ott álltam a vihar kellős közepén, majdnem megfagytam, s úgy szorítottam a sátrat, hogy teljesen elfehéredett a kezem. De nem lehetett mást csinálni, mint kitartani. A hatalmas erejű szél egyébként a vihar végére az egész hajót kinyomta a partra. Amikor vége lett az égzengésnek kiástam a hajót a homokból, s nagy nehezen visszatoltam a folyóba. - Az ön generációját méltán nevezhetem klasszikus ökológus nemzedéknek. Mindig úton voltak: járták a természetet, becserkészték az állatokat, s kevésbé hagyatkoztak a műszerekre. Mintha ez a fajta természetkutatás kezdene háttérbe szorulni. - A mi generációnk faunista és florista volt. Célul tűztük ki egy adott terület állat- és növényvilágának felkutatását. Érdekelt bennünket, hogyan élnek, hogyan alkalmazkodnak a környezethez az adott terület élőlényei. Egyáltalán hogyan változik a környezetük. S ezeket mind leírtuk. A tudomány azt hitte, hogy a munkánk csak múló divat, s hogy nem ez a legfontosabb. A lényeg: mi van a sejt belsejében. Ez rendben is van, mert nagyszerű dolgokat művel a tudomány ezen a vonalon. De. ha abbahagyjuk, mint ahogy mi abba is hagytuk a különböző területek faunisztikai és florisztikai vizsgálatát, akkor csak azt tudjuk majd, hogy mi volt. mivel a jelent nem ismerjük. Újra kell kezdeni a területek felkutatását, megfigyelését, vizsgálatát, mert enélkül nem lehet hatékony természetvédelmet művelni. - Tanár úr, jó erőben van, friss és fiatalos. Mit tervez a nyárra? - Orsolya lányommal - aki 15 éven keresztül hűséges kísérőm volt szárazon és vízen - és az egyik fiú unokámmal készülök egy Tiszakutató útra. Nem tudok elszakadni a víztől. Tizenhárom éves koromban kaptam meg az első csónakomat, s most,-életem leszálló ágában a kamaszkorú gyermekeket tanítom a vizi cserkészet minden csínjára-bínjára. Őket is elviszem majd a nyáron valahová. Szabó C. Sziláid