Délmagyarország, 1994. április (84. évfolyam, 76-100. szám)

1994-04-02 / 77. szám

8 VÁLASZTÁSOK ELŐTT DÉLMAGYARORSZÁG SZOMBAT, 1994. ÁPR. 2. Szentatyák a szocialistákról, kommunistákról és a szakszervezetekről Napjaink bonyolult politikai légkörében, amikor a katolikus egyházat is érik támadások, hogy vezetése a pártállam idején „lepaktált" a szocializmussal, kommunizmussal, amikor a kereszténydemokrácia a katolikus társadalomtanítás és politikai gyakorlat hitbizományosának nyilvánítja magát, amikor az MSZP amikor egyes szakszervezeti vezetők képviselőjelöltséget vállalnak fontos orientálódási pontokat jelenthetnek a katolikus egyház fejeinek a történelem folyamán a szocialistákról, kommunistákról és a szakszervezetekről elhangzott megállapításai. A liberalizmus szélsőséges hajtása A szocializmus elméleteinek és mozgalmainak jelentkezése idején, az utolsó „királypápák" (XVI. Gergely 1831-46; IX. Pius 184678) konzervatív feudális talajról még a polgárság racionlizmusával, liberalizmusával, individualizmusával vívtak elkeseredett küzdelmet. Nem téve különbséget a szocializmusok között, valamennyit a liberalizmus szélsőséges sarjadásának tartották, és mélyebb elemzés nélkül, egy-egy sommás mondatban, egy kalap alatt ítélték el valamenynyit. Természetesen az 1864-ben közzétett Syllabusban, a kor téveszméinek összefoglalásában, a szocializmust is ott találjuk az elítélendő tévtanok között, a „veszedelmes ragályok" társaságában. Változások a századfordulón a szocialista mozgalom megitálásáben XIII. Leónak (1878-1903) a pápai trónra kerülése, a szocialista mozgalom megítélésében is jelentős változást hozoti. A pápa nem csupán mellékmondatokban szó) a szocializmusról, hanem már pápai trónra kerülésének évében, egy egész enciklikát (Quod Apostolici Muneris kezdettel) szemel elemzésének. „Halálhozó ragály"-nak nevezi, és éles bonckés alá veszi alaptételeit. Ezek: A társadalom felforgatása. minden eddigi törvénynek, minden tekintélynek, minden alárendeltségnek, a házassági köteléknek, a tulajdonjognak tagadása. Eredetét a reformációból, a racionalizmusból, a liberalizmusból származtatja. A kereszténységet és a szocializmust ellentétes tannak tekinti, ezért elképzelhetetlennek tartja a köztük tátongó szakadék áthidalását: „Mert van-e közössége az igazságnak az igazságtalansággal? Vagy egyesülhet-e a fény a homállyal?" Hívő katolikusoknak „a szocializmus eszmerendszere" alatt állc szervezetekhez való csatlakozásai határozottan megtiltja. Viszoni korábban a szocialista áramlatok kai egy kalap alatl elítélt keresz tényszocialista mozgalmat hivata losan. eneiklika szinten is szentesíti. A Rerum novarum (1891) kezdetű enciklikában a pápa már nem elégszik meg a szocializmus, a szocialista mozgalom bírálatával, elítélésével, hanem a társadalmi bajokra gyógyírt is szolgáltat. A társadalom bajainak orvoslásában nagy szerepet szán i különféle segélyegyleteknek, szövetkezeteknek, de mindenekelőtt a vallás-erkölcsi alapon áll.) keresztény munkásszervezeteknek.. Az olyan munkásszervezetek létét azonban nem ismeri el, melyek irányvonala „sem a keresztén) séggel, sem az állam üdvével meg nem egyezik". A századforduló idején XIII. Leó pápa lanftásának szellemében sorra alakulnak a keresztény jellegű munkás- és tömegszervezete^, de ugyancsak megerősödnek a munkásság világi, főleg a marxizmus eszmerendszere alapjt.n álló szervezetei (szakszervezetet, pártok) is. Mindez azt a nagyon fontos problémát veti föl, hogy részt vehetnek-e katolikus tömegek nem katolikus tömegszervszetekben, főleg a szakszervezetekben. A probléma eldöntésére X. Pius (1903-1914) külön enciklikát socsát ki 1912-ben, Singulari Quadam kezdettel. Az eneiklika két feltétellel engedi meg a nem katolikus szervezetekben való részvételt: Ha az ilyen munkásszervezetekben résztvevő katolikus munkások egyúttal a katolikus szervezeteknek is tagjai. Másrészt csak olyan szervezetekben vehetnek részt, amelyek minden olyan tevékenységtől tartózkodnak „ami elméletileg vagy gyakorlatilag az Egyház tanításaival és parancsolataival, vagy a törvényes szellemi fensőbbség tanításaival és parancsolataival nem vág egybe". Itt konkrétan nincs megnevezve, de a föltételek világossá teszik, hogy a pápa a katolikus munkásoknak a szociáldemokrata pártokban és az irányításuk alatt álló szakmai szervezetekben való részvételt megtiltotta. A szocializmus első világháború utáni új helyzetére reagálás Az első világháború alatt, illetve a két világháború között, a szocializmus megítélésében az egyházfők új helyzet elé kerültek. A szocializmus két irányzatra szakadt: a mérsékelt, szociáldemokrata irányzatra, és a radikális, kommunista irányzatra. A korszak nagy egyházi személyisége, XI. Pius (1922- 1939) hat enciklikát szentelt a szocializmus kérdésének. Közülük a két legjelentősebb elemzésére vállalkozunk. A Quadragesimo anno (1931) mind a szocialista, mind a kommunista irányzatot elemzés alá veszi. A kommunizmussal szemben nagyon éles hangot használ. Elméletében különösen az osztályharcról és a magántulajdon eltörléséről szóló tételt bírálja. Az éles bírálatot a „kommunizmus gyakorlata", a Szovjetunió is megkapja: „Mennyire ellensége az Egyháznak és magának Istennek, azt a tettei bőségesen bizonyítják, és mindenki tudja. Az egyház jó és hú gyermekeit tehát fölösleges volna az istentelen és igazságtalan kommunizmustól óvni." A szociáldemokrata irányzattal kapcsolatban a pápa lényegesen enyhébb hangot használ, mivel elismeri, értékeli, hogy a „szocialisták sok programja nagyon közel áll a keresztény társadalmi reform követeléseihez". Különösen azon a területen, melyet olyan élesen bírált a kommunista mozgalomban - a magántulajdon és az osztályharc kérdésében. Részigazságai ellenére azonban elveti a szociáldemokrata irányzatot is, mivel - mint mondja - „az ő sajátos társadalomelmélete eltérő a keresztény tantól." Végkövetkeztetése tehát: „Jó katolikusnak és ilyen értelemben szocialistának lenni nem lehet." A nem keresztény jellegű szakszervezetek megítélésében az eneiklika X. Piushoz hasonló álláspontot foglal el. Katolikus csak akkor csatlakozhat az ilyen jellegű szervezethez, ha ez a jog és az igazságosság elveit vallja, katolikus tagjainak teljes lelkiismereti szabadságot biztosít, és nekik az egyház utasításainak követését megengedi. A szakszervezeteknek mindenfajta sztrájkakció szervezését megtiltja. Ha munkaadók és munkavállalók nem tudnak megegyezni, az államhatalomnak kell döntenie. Össztűz a szélsőséges irányzatokra A harmincas évek közepén a pápa mind a szélsőjobb, mind a szélsőbal irányzataira össztüzet zúdított. A Mit brennender Sorge (1937. márc. 14.) kezdetű enciklikájában az „újpogányság" támadásaira reagált. A néhány nappal később (1937. márc. 19.) kibocsátott, Divini Redemptoris kezdetű enciklikát pedig a kommunizmus problémájának szentelte. Milyen lényeges elemét emeli ki, illetve bírálja a kommunista elméletnek és gyakorlatnak? - Mindenekelőtt materializmusát, mely az emberi társadalmat is az anyag megjelenési formájának tekinti. - Bírálja az osztályharccal kapcsolatos álláspontját. - Elítéli a kommunistákat, mert azok nem ismerik el a személy természetes jogait. Nem engedélyeznek az egyénnek semmiféle tulajdonjogot. - Erkölcsi téren azt emeli ki, hogy a házasságot és családot csupán polgári intézménynek tekinti, és nem tartja felbonthatatlannak. - A kommunizmus egyik alapvető tévedésének tartja az államról szóló tanítást is, mely szerint az állam a tőkéseknek a munkások fölötti hatalmi eszköze. A kommunista pártok antifasiszta népfrontpolitikájára (kinyújtott kéz politikája) is határozott nem a pápa válasza. „A kommunizmus magja rossz. Semmiféle téren nem szabad vele közreműködni, ha a keresztény kultúrát megmenteni akaijuk." XII. Pius pápa (1939-1958) gyakorlati antikommunizmusa Elődjének az enciklikákban jelentkező éles bírálatait XII. Pius pápa nem csupán tovább fokozta, hanem a gyakorlati, napi politika síkjára is vitte: A szovjet közreműködéssel létrejött szocialista országokban élő papoknak és híveknek megtiltotta, hogy e rendszereket akár szóban, akár írásban támogassák. Közvetlenül bekapcsolódott a nyugat-európai országok választói hadjárataiba is. Kiemelvén a kommunista pártok ateizmusát, szökevénynek és árulónak nyilvánította azokat, akik ilyen pártokra szavaznak. A pápa - elődjéhez hasonlóan a szociáldemokratákkal való együttműködést is elvetette, ha nem is ilyen határozott, kemény formában. A pápának ez a gyakorlati síkon mozgó antikommunizmusa azonban nem bizonyult hatékonynak. Éppen a legkatolikusabb országokban (Olaszország, Franciaország) kapták a kommunisták a legtöbb szavazatot, és a nagyszámú kommunista hívő, sőt egyházi személy is, minden lelkiismereti konfliktus nélkül össze tudta egyeztetni hitét és párttagságát. XXIII. János pápa (1958-63) új irányvonala A kommunizmus elleni harc hatékonyabb módszereinek kimunkálására először XXIII. János pápa tett kísérletet. Ez azonban nem úgy történt, hogy a régi beidegződések egyik napról a másikra megszűntek volna nála hatni. Első enciklikájában (Ad Petri cathedram, 1959) még arról (r, hogy aki keresztény akar maradni, az köteles elvetni az előző pápák által is elítélt doktrínákat. Sőt 1959-ben ő maga is dekrétumot bocsát ki a kommunistákat támogató személyeknek az egyházból való kiközösítésére. Ezek mellett azonban a pápa álláspontjában új vonások is jelentkeztek: Az 1959-es dekrétum kiadása után röviddel már arról beszél, hogy az egyháznak tartózkodnia kell a kiközösítéstől, kiátkozástól, és más módszereket kell alkalmaznia. A Pacem in terris kezdetű enciklikában (1963) azzal a lehetőséggel is számot vet, hogy a katolikusok és kommunisták egyes kérdésekben gyakorlati együttműködésre lépnek. Az együttműködés megkönnyítése céljából különbséget próbál tenni a szocializmus mint eszme, mint ideológia, és a szocializmus mini politikai mozgalom és társadalmi rendszer között. A hamis filozófiai forrás ellenére elismeri, hogy az utóbbiaknak lehetnek pozitív elemei és érdemei. A szociáldemokrata mozgalom megítélésével konkrétan, név szerint nem foglalkozik, de rá is gondol, mikor elismerően szól az olyan mozgalmakról, melyek „össze akarják egyeztetni az igazságosságot a szabadsággal, és a magántulajdon kérdésében a közelmúltig negatív álláspontjaikat ma a társadalmi valóság láttán revideálják, és lényegében pozitív álláspontot foglalnak el e joggal kapcsolatban." A szakmai jellegű szervezeteket illetően „szeretete" és „atyai buzdítása" mindenekelőtt a keresztény jellegű szervezeteknek szól, de pozitívan értékeli az olyan világi jellegű szervezeteket is, „amelyeket az emberi együttélés elvei irányítanak és amelyek tiszteletben tartják a lelkiismeret szabadságát." A létező szocializmus országaihoz való viszonyában sajátos kettősséget tapasztalunk XXIII. Jánosnál. Egyrészt - elődeihez hasonlóan - ő is bírálja ezeket a rendszereket, ahol „a vallás nem szabad, ahol a papok üldözést szenvednek." Másrészt - főleg a gyakorlati politika síkján - egy másik tendencia is érződik nála. Az ő pápasága idején ismeri el a Vatikán Castro rendszerét, ő indítja meg a tárgyalásokat a jugoszláv és a magyar kormánnyal a katolikusok helyzetének rendezésére, delegációkat fogad a keleti országokból, táviratokat vált az ott élő vezetőkkel. VI. Pal (1963-78) az együttműködés pápája?! VI. Pál pápasága úgy indult, mintha XII. Pius kemény hangját akarná visszahozni. Első enciklikájában az Ecclesiam suamban (1964) az „ateista kommunistákkal" való együttműködést csak akkor tartja lehetségesnek, ha a „hamis eszmék bűvkörében tévelygők felhagynak nézeteikkel és elfogadják az egyház igazságát." A hatvanas évek végén azonban - nem utolsósorban a baloldali tömegmozgalmak hatására - a pápa nézeteiben jelentős változások mennek végbe. Az Octogesima adveniens kezdetű apostoli levele (1971) az egyházon belüli pluralizmus elvének megfogalmazása: „Ugyanaz a keresztény hit különböző elkötelezettségekhez vezethet." A hívőknek nem csupán a szocialista áramlatokkal való együttműködését fogadja el, hanem a katolikusoknak a szocialista, kommunista mozgalomban való részvételét is tudomásul veszi. Elődjéhez hasonlóan, ő is elismeri, hogy „e mozgalmakban - amilyen mértékben megegyeznek a tiszta igazság tanításával, és az ember helyes törekvéseit tolmácsolják vannak pozitív és elfogadható elemek". A pápa a létező szocializmus orzágait a valósnál szilárdabbnak ítélve, az ott ténykedő egyházak helyzetének könnyítése érdekében, tesz néhány meghökkentő gyakorlati politikai lépést is: Kapcsolatok helyreállítása Jugoszláviával és Magyarországgal, az Odera-Neisse határ elismerése, keleti vezetők (köztük Kádár János) fogadása. II. lános Pál pápa (I978-) a létező szocializmus válságáról, illetve csődjéről A létező szocializmus egyik országában (Lengyelország) születő, és pápai trónra kerüléséig ott tevékenykedő pápa, minden elődjénél jobban megismerhette - hiszen saját bőrén is érezte - a „szocializmus építésének" gyakorlatát. Az 1881-ben kiadott Laborem exercens kezdetű enciklikájában, amikor a munka és a tőke közötti összeütközésről beszél, a konfliktust nem tartja osztályjellegűnek, osztályharcnak, hanem azzá, azaz tudatosan irányított, politikai erőkkel és eszközökkel vívott harccá, szerinte a marxizmus transzformálta. A marxizmus szerint ugyanis - mondja - csak az osztályharc az egyedüli út ahhoz, hogy a társadalomban megtalálható osztályigazságtalanságokat és magukat az osztályokat is megszüntessék. E gondolatsorból vonja le aztán a következtetést, hogy a szocializmusban a dolgozók hatalmának nyilvánított és proletárdiktatúrának nevezett hatalom nem más, mint pártdiktatúra. A tulajdon kérdéskörének (bár a bírálat a „létező kapitalizmusnak" is kijut) ismét erőteljes kritikát kap a „létező szocializmus". A pápa, aki elismeri a termelőeszközök szocializálásának erkölcsi jogosságát, sőt szükségét, a létező szocializmus szocializálását nem tartja a tulajdon társadalmivá válásának, köztulajdonba vételének, hanem egyszerű államosításnak. Mivel pedig az állam egy párt diktatúrája, így nem történik más - mondja -, mint hogy a tulajdon a magántulajdonosok kezéből egy másik csoport irányítása és közvetlen ellenőrzése alá kerül. A tulajdon és hatalom megkérdőjelezésével a pápa így a szocializmus egészének erkölcsiségét kérdőjelezi meg. Az eneiklika részletesen foglalkozik a szakszervezetek kérdésével is. Mindenekelőtt a szakszervezetek politikai pártjellegét és politikai szerepvállalását tiltja: „... A szakszervezeteknek nincs „politikai párt" jellege, melynél fogva a hatalomért harcolnának, de nem rendelhetők alá politikai pártok határozatainak, és nem lehetnek velük túlságosan szoros kapcsolatban. Ilyen helyzetben ugyanis könnyen elveszítik a kapcsolatot azzal, ami sajátos feladatuk..." A sztrájk eszközének alkalmazásával kapcsolatban is hasonló az álláspontja: „... A sztrájk törvényes eszköz, ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy bizonyos értelemben utolsó eszköz. Nem lehet vele visszaélni, ... különösen „politikai" játszmák érdekében nem lehet vele visszaélni." A Centesimus annus eneiklika (1991) teljesen új körülmények között született: A létező szocializmusok kísérlete kudarcot vallott, a kelet-európai szocialista rendszerek összeomlottak. Az eneiklika természetesen részletesen foglalkozik az összeomlás körülményeivel, következményeivel. II. János Pál pápa a kelet-európai szocialista rendszerek összeomlásának egyik okaként a munkások jogainak megsértését nevezi meg. A rendszer összeomlásának másik összetevőjét a rendszer gazdasági hatékonyságának alacsony fokában látja, amit nem pusztán lechnikai problémának tart, hanem azt a kezdeményezésre, a tulajdonra, a szabadságra vonatkozó emberi jogok megsértésének, gazdasági téren jelentkező következményének tekinti. A legfőbb okot azonban az Isten tagadása miatt támadt lelki ürességben jelöli meg. A létező szocializmus kudarcából a pápa nem azt a következtetést vonja le, hogy a jelenlegi kapitalizmus a győztes, a követendő társadalmi forma. Ellenkezőleg, arra figyelmeztet, hogy a kapitalizmus a szocializmussal szemben csupán azt bizonyította, hogy gazdaságilag hatékonyabb, hogy magasabb jólétet tud biztosítani, de jogi, erkölcsi és kulturális téren jelentős korrekciókra szorul. Pál József A pápalátogatás bronz-emléke Tóth Sándor szobrászművész templomkapuja Máriapócson A pápalátogatás második évfordulóján, az elmúlt év augusztus 18-án avatták fel Máriapócson a XVIII. században épült görög katolikus kegytemplomban azt a bronz domborműves kaput, amelyet Tóth Sándor szegedi szobrászművész készített. A többosztatú diszítmény felső sorában középen X. Pius. a hajdúdorogi egyházmegye létrehozója és II. János Pál domborműves portréja látható, mellettük kétoldalt a templomépttő püspök. Olsavszky Manuel és Dudás Miklós. Alatta két, külső tért ábrázoló részlet: egyik a körmenet, a másik a pápalátogatás ideiglenes oltára. Alatta két belső jelenet: a pápa leborul a máriapócsi Könnyező Madonna kegyképe előtt, mögötte a főpapok, Paskay László bíboros, Acerbi pápai nuncius, Seregély István püspök és Keresztes Szilárd nyíregyházi püspök. A mellettük lévő domborművön a pápa ntrk társaságában látható, mögöttük a feszülettel. Két épületet is ábrázolt a művész: a Dudás Miklós által alapított Szent Basil rend férfi és női rendházának képét. A kapu két alsó mezejében két oroszlán. A nőstény oroszlán kőkockáján a Könnyező Madonna három csodatévő dátuma, 1696, 1715 és 1905. A hím oroszlánén a templomépítés és az egyházmegye alapításának dátuma: 1756 és 1912. Tóth Sándor szobrászművész alkotói pályájának jelentős állomása a máriapócsi bronz templomkapu.