Délmagyarország, 1994. április (84. évfolyam, 76-100. szám)

1994-04-11 / 83. szám

HÉTFŐ, 1994. ÁPR. 11. ÜNNEP 7 Belányi György Most van még arcom Csak úgy élj most, mintha itt sem volnál -, érdek nélkül, szép csendben s könnyedén. Kicsit szomorúbban a szokottnál, de mint ki tudja, nincs, nincs más remény. S már több lehetsz majd élőnél, holtnál, ha megállsz újra dolgok kezdetén, ahogy egykor ezen túl se voltál -, csak úgy élj most, mintha itt sem volnál. Ne bánd, hogy elmúlt, mi vissza nem jő ne bánd, az évek mégis állanak. Jobb tán, hogy mi volna, az leendő, s gyöngül a szív a néma ég alatt. Ha jössz, válladon kis fehér kendő, csak ring a horizont, majd felszakad... S árnyunkkal együtt a föld is megnő. Ne bánd, hogy elmúlt, mi vissza nem jő. Most van még arcom a szerelemre -, ehhez-ahhoz, jól van, hozzáfogok. Számon tartom én nap mint nap rendre, hogy mi volna hát még itt a dolog. Nézem a szorgos fák sorát egyre, ahogy a fény a levélre csorog, s csak hallgatok a szóra, a csendre most van még arcom a szerelemre. Háy János A szívből kiguruló lány Budaörs felé gurultál, és hagytam, hogy kijuss a városból a szélcsatornán. Mikor is volt ez? Ezerhatszázötvenhat nyarán. Török csapat kaptatott arra, rihegteg, röhögtek: Allak, egy guruló leány, s valamelyik rád vetette magát, és gurult ő is, át a szélcsatornán. Szél be és lány ki, mint egy váltás ruha cserélődik a világ, de mersz nincs, csak rettenet, ez gurulni nem tud, az meg nem szeret, és nem indulnak seregek, utánad a szélcsatornán. Bakos András Ex Ponto A városba, hol estig dolgozom, képzellek, dél körül, ebédidőben. Megyek az utcán, szürke betonon, eldobott csikkek szerteszét. Te is dohányzol, ám ezekhez nincs közöd. Egyszerűen azt képzelem, a sarkon túl, hol valószínűleg új világ kezdődik, mások a fényviszonyok: ott állsz. Ezt sűrűn gondolom, azért, hogyha véletlenül valóban ott állnál egyszer, tudjam, mit tegyek. Persze, az csak akkor következik be, ha elfelejtem azt, hogy ott lehetsz. Futok valahová, és elhagyom a sarkot. Az itteni nők hangja vékony. Ha tehát erre futok el, s utánam szól egy mély női hang: csak te lehetsz. A torony Ha a házunknál csónakba ülök, és egy órán keresztül ár ellen evezek a folyón, megláthatom a tornyot. A jobb parton, félig a vízben áll, alján három, félkör alakú, örökké zúgó szivattyúnyílás. Egy évben legföljebb háromszor járok erre, csónakon, nem is ismerem az ide vezető száraz utat. Amikor nem tudok elaludni, gyakran képzelem, hogy hajnal van, s egy alacsony gát tetején, harmattól fehér fűben a torony felé biciklizek. Ha ilyenkor elalszom, azt álmodom, hogy úszom a torony felé; onnan indulok, ahol először, négyévesen megpillantottam. Elrúgom magam az agyagos parttól, a vízfelszín alatt tempózok, néha látom magam; azaz, egy fehér csónakorrot látok a vízben, fényvonalakat írnak rá a fölötte elhúzó hullámok. Érzem, milyen erős a sodrás, ezért megcélzóm a jobb oldali nyílást. Ha egy ideig tartani tudom ezt az irányt, s néhány méterre a nyílástól lassítok, vitetem magam az árral, akkor közvetlenül a torony mellett partot érhetek. Tudom, hogy a nyíláshoz nem szabad közel úszni, ám egyfolytában azt érzem, hogy még nagyon messze vagyok. A Költészet Napja 1994 Man Ray: How to write a poem? (1923) Amikor egyszer felkeres Három elöljáró: 1. Pascal: „Amikor valamely művet írunk, legutoljára tudjuk meg, mivel is kezdjük." „Amikor túlságosan gyorsan vagy túlságosan lassan olvas az ember, nem ért semmit." 2. Nietzsche: „Az okos szerző semminemű utókornak nem ír, csupán a saját utókorának, vagyis tulajdon öregkorának, hogy akkor is meglegyen az öröme önmagában." 3. Kafka: „Úgy érzi, azáltal, hogy él, maga zárja le maga előtt az utat. Ugyanakkor ebből az akadályoztatásból veszi ismét a bizonyítékot arra, hogy él." „Saját homlokcsontja állja útját, saját homlokába ütközve sebzi véresre homlokát." ...és még sorolhatnánk tovább — a szerzők számát is bővítve - azokat az esszenciákat, sarkpontkereséseket, amelyekkel valami kevés biztos elmondható olvasóról, íróról és költőről, illetve műről. Csakhogy hiába töltenénk meg több tucat oldalt a legfrappánsabb, a legidézhetőbb idézetekkel, akkor is csak úgy tűnne, hogy valami nagy kutatómunkába fogtunk, ami most is „folyamatban van", de, mondjuk a költészetnek az a verslényege, amit olvasás közben el-elkapunk és meg-megérzünk, az még mindig nincs sehol. Mert valahogy titkosabb „eszköz" a szó, a mondat, a versláb, a rím, ete., mint amilyennek első nekifutásra mutatja magát. Márpedig a különleges „titkos" eszközök különleges, „titkos" műveletekhez illeszkednek. És ez a titok, bárhogy is lassítanám a kimondását, a legrosszabb esetben is bennünk van, bennünk, ahogy bennünk a világ berendezkedik. És a költészetben olyan ez, mintha minden berendezkedésnek a közös nevezője lenne az, ahogyan a vers• •• ben megszólal a nyelv. A nyelv valahogy ködösen tudósít arról, amit már/még nem tudunk, Amikor egyszer felkeres a vers bennünk egy különös hangot, amiről tudjuk, hogy nem egy emlék, vagy nem csupán egy emlék hangja, akkor van meg, onnan indul el a költészet. Kár lenne rosszul olvasni a verset, és pusztán azt feltételezni róla, amit tudunk. Mert mindig akad valami, amit nem tudunk, innen megint elindul a vers, ami nem keresztrejtvény: előbb a hang beszél, aztán megkeresi magát az értelem. Amikor az idézeteket mazsoláztam, egy helyen azt mondta a Nietzsche, hogy minden írás célja: a magunkon aratott győzelem. Már szamár lennék egyből ellentmondani, előbb legyőzöm magamat. A túl sok heroizmusnak megvannak a maga zsákutcái. Csak egy csöppnyi heroizmus kell, amit folyton el lehet felejteni, arra való, és aztán egy banális pillanatban megint emlékezni rá. A fenti mondás lényege jobban néz ki, ha arra gondolunk, hogy kevés költő vagy író van, aki szereti, hogyha arra emlékeztetik, hogy ő költő vagy író. Mert ez olyan, mintha minden tárgyról folyamatosan értesítenének, hogy az mi. Hát az, van, és ez több a soknál. A költő költő, anélkül, hogy ezért fognia kellene a fejét költés közben. Ennyi szabadság kijár, ha a felelősségét kérnék számon. Egyébiránt, ha már ezt vesszük, a költő szabadságát a saját verse csorbítja legpontosabban. Egyszer arra kértek egy felvilágosító silabuszhoz, hogy mondanám el, mi a költő, mi az író. Jól van, mondtam végül, gyártsunk le egy József Attilát... Podmaniczky Szilárd Petri Csathó Ferenc Öregember Már nem mereng a teremtés okán, hogy mért ilyen e földi katlan Már mindent tud, mert mindent elfelejtett Egy kerti széken ül, pipázik, depressziós darázs a homlokán: aranylik-az idő is, mozdulatlan Mai kocsma Leszállok róla és a hordómat nekik gurítom erre a nép a nép az istenadta nép elindul a meghirdetett akácos úton és dalolva mind egyszerre lép ha akarom fekete ha akarom zöld vagy bordó csak két baj van, uram: a katzenjammer és az hogy kevés a hordó I. Vakvilág Golyók és Kések surrogása n. Edd meg szépen a spenótot, fiam! III. Bekötött szemmel áll egy lécpalánk előtt az isten földi mása Podmaniczky Szilárd Hug (3) Leteszem három, ad három nővérem a buszról, a kórház, az egyiknek a mellével van valami, a másik a szájában talált egy égő szivarnyomot, harmadiknak ment, ez a hiszti hug, aki a csábítást hullarablásnak nevezi, gyerünk, operáció, de mi az orvosilag, hogy én fenn, a buszon maradtam, ráadásul a saját csontvázammal. Lengyel Zoltán Hanyatt, arcom azeg Hanyatt, arcom az ég felé, fekszem, mint ki lepihent és most nyugodt. Már egyetlen szavam se fáj, pihenek itt, házam elomló sár: rámzuhant a csillagtalan, földízű éj. Alszom csak, s szemem néha nyílna: nem látni az őszt, nem látni tavaszt, csak látni az égből kivetett madarat. Hát nincs már hossza a nappaloknak! Csak reggeli esők vannak, és néha, mikor ott fönt az este jön, érzi testem: ilyen is volt már, sárga borok tükrén gyúlltak a csillagok, vitt, vitt valamerre két láb, s a kezek minden nap inget adtak rám. De kizöldül takaróm tavasszal, és körben az erdő újra él, mintha jönne még egy délután, csak egyetlen, ami után nem száll le az este: csak ülünk mint régen, vízzel isszuk a bort, körülöttünk emberek, dolguk is volna tán, de ez most egy ilyen délután, asszonyok ülnének ölembe, hogy hagynám ott néma fekhelyem, hagynám örökre a csöndet, hogy megint beszélhessünk, hogy elmondjam mennyire fáj, hogy nincs hossza a nappaloknak, s csak a vizek érnek le hozzám, hosszú esők mossák földbe ízét télnek, tavasznak, míg szelek járnak ott fönt, járnak mint valaha jártam én: este sötét volt, nappal meg fény s csak nézett rám, csak nézett, szomorú, kifakult arcával az ég.