Délmagyarország, 1994. március (84. évfolyam, 50-75. szám)

1994-03-16 / 62. szám

SZERDA, 1994. MÁRC. 16. Szeged polgárai, kedves barátaim! M

árcius 15-e a tavasz ünnepe. hazánk tavaszáé. A mindenkori „fiatal Magyarországé", amely már fiatalsága okán is képes túltekinteni a tulajdon érdekén, képes olyasmit is fölismerni, ami még a jövő méhében formálódik, képes a jövő csiráit jelenné érlelni. 1848 márciusa ékesen bizonyítja, hogy a holnap - még ha a mát a műit ezer szállal béklyózza is - mindenkor erősebb a tegnapnál. Hogy a múlt és a jövő hangja közül a jövőé a tisztább, még ha a múlté hangosabb is. Hogy a jövő - a megvalósult népuralom - végül erősebb, mint a keveseké. Ez az élet törvénye, ezen semmi sem változtathat. A késleltetett jövő hangja akár egy évszázad kőfalán is áthatol, mint ahogy áthatolt az eltaposott negyvennyolcé, hogy 1956-ban ismét egységbe forrassza az ország népét. Megint csak a fiataloknak hála - a diák- és munkásfiataloknak, akik negyvennyolc jurátusaitól, ifjú tollforgatóitól és mesterlegényeitől vették át és lobbantották új lángra a szabadság, egyenlőség, testvériség szövétnekét. Mert az ifjúság soha nem félt és nem fél, amikor ki kell mondania az igazat. Nem véletlen, hogy a magyar demokráciát abból a jelképes pillanatból eredeztetjük, amikor - tán Irinyi - rátette a kezét a nyomdagépre, s a nép tulajdonának nyilvánította, a nyomda tulajdonosa meg fejet hajtott a „forradalmi erőszak", a nép akarata előtt. Pedig tudta, hogy a fiatal férfi kézmozdulata nem a hatalmat, hanem a nép akaratát, a nép uralmát jelképezi. Hisz a hatalmi erőszakot a cenzúra képviselte. Egészen addig a pillanatig. Igen, barátaim. A nép bölcs, a nép fölismeri a létérdekét - a nép, önként, még soha nem hajtotta igába a fejét. A nép - a mindenkori szomjúhozza az igazságot. S az igazság forrását senki el nem zárhatja ráccsal előle. Mert még a legbölcsebb népnek is az igazság forrásából kell merítenie, hogy a maga dolgában a bölcsességéhez méltó módon döntsön. Magának kell megízlelnie. hogy valóban az igazság forrásának tiszta vizét issza-e? Ma már előbbre járunk, mint annakidején Petőfi és forradalmár barátai. Független országban élünk, senki sem kényszerít hazánkért élet-halál harcra. Nem áll a hátunk mögött fenyegető nagyhatalom, hogy szabadságunkat csizmával tapossa. Demokratikus intézményrendszerünket létrehoztuk, s csak rajtunk áll, hogy mikorra tanuljuk meg a demokrácia íratlan játékszabályait. Bennünket ma nem a ••mhnhmhhmnmmmnmhhmmi • A kormányfő elöljáróban történelmünk fordulópontjait idézte fel a honfoglalástól napjainkig. Megemlékezett az államalapító királyról, aki keresztény hitre térítette népünket és erős országot teremtett ezen a földön, diadalmas évszázadokkal. Majd. mint mondta, fél évezred után jött a nagyobb erő, a belső széthúzás, és megroppant az ország, megroppant a magyarság. „Szörnyű vízió támadt: hogy végünk, nincs tovább, hogy olyan erők keltek ellenünk, mellyel szemben nincs ellenszer. De a nagy király azt a parancsot hagyta utódaira, hogy megmaradjunk. Megmaradni minden áron, eltérően más népektől, kik előttünk jártak ezen a földön. Megmaradni, hazát teremteni és élni. A keserű évszázadok, rabszíjra fűzött százezrek, felégetett falvak és tönkretett föld. a felperzselt ország ellenére élt a parancs. Élt a parancs a szívekben: megmaradni magyarnak ezen a földön - hangoztatta a miniszterelnök. A továbbiakban felidézte, hogy évszázadok elteltével a XVIII. század végén, a XIX. század elején ismét mozgásba hozta a szellemet és a lelkeket ez a történelmi parancs. Majd jött a reformkor csodája, azután jöttek kényszer, hanem hazánk alkotmánya kötelez, hogy valóra váltsuk, amit a márciusi ifjak tizenkét pontja közül a legelső követelt: a sajtó szabadságát. Hogy megszabadítsuk akár a politikai, akár a gazdasági csoportérdek béklyójától. Alkotmányunk kereken kimondja: „A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra, továbbá arra, hogy a közérdekű adatokat megismerje, illetőleg terjessze. A Magyar Köztársaság elismeri és védi a sajtó szabadságát". Engem meg arra kötelez, hogy adjak hangot a nemzet egységének, s őrködjem az államszervezet demokratikus működése fölött. Ami a hétköznapi élet nyelvére lefordítva annyit jelent, hogy ne képviseljem seír a mindenkori kormánypárto c, sem a mindenkori ellenzék érdekét hanem az ő közös érdeküket is beleértve - a nemzet egészéét. Amibe a demokratikus jogrend zavartalan működésétől a szabadságjogok csorbítatlan érvényesültéig, a nemzeti rádió és televízió kötelező pártatlanságáig életünk teljessége bennefoglal tátik. A

szabadságjogok közül napjainkban a legvitatottabbal, a sajtószabadsággal kapcsolatban Alkotmánybíróságunk 1992. június 10-én kinyilvánította: „Az Alkotmány a szabad kommunikációt (...) biztosítja és védi, tekintet nélkül annak tartalmára. A véleménynyilvánításhoz való jog alapjog, ugyanakkor a demokratikus közvélemény kialakulása feltételeinek és működése fenntartásának biztosítása állami kötelezettség. (...) A sajtó szabadságát arra való figyelemmel kell garantálnia az államnak, hogy a „sajtó" a véleményalkotáshoz szükséges információszerzésnek, a véleménynyilvánításnak és a véleményformálásnak kitüntetett fontosságú eszköze. (...) Demokratikus közvélemény csakis teljes körű és tárgyilagos tájékoztatás alapján jöhet létre. (...) A rádió és televízió alkotmányos működésének feltételeként törvénynek kell kizárnia, hogy a közszolgálati rádióban és televízióban akár az állam szervei, akár egyes társadalmi csoportok a műsorok tartalmára meghatározó befolyást gyakorolhassanak. (...) Nem lehet tehát olyan jogosítványuk, amivel a műsorkínálatot egyoldalúvá tehetik. (...) Ez a tilalom a közvetlen befolyásolásra és a befolyásolás lehetőségére is vonatkozik." Tudjuk: a rádió és a televízó ma kényszerűen kormányfelügyelet alatt működik, mindaddig, amíg rájuk vonatkozólag az Alkotmány által megkövetelt törvények létre nem jönGöncz Árpád beszéde után az őt hallgatókkal szorított kezet, elsőként az újságírókkal. Nagy László felvételén az elnök és Bölcs István. Göncz Árpád: Az ifjúság soha nem félt és nem fél nek, s ily módon e két intézmény működésének társadalmi ellenőrzése meg nem valósul. Ma tehát a kormány kötelessége, hogy a rádióra és a televízióra vonatkozó alkotmányos előírásoknak érvényt szerezzen - s ezzel adhatja igazi tanújelét az Alkotmányba foglalt alapjogok tiszteletének. E téma lezárásául hadd jegyezzem meg: bármilyen fontos legyen is épp most, a választási küzdelem idején, a rádió és a televízió állapota és az Alkotmány követeléseinek megfelelő működése, ez csak tünetértékű. Ami ma igazán fontos, ami a választási harc igazi tárgya és tétje, az az ország egészének demokratikus működése. S ezt az ország valamennyi választópolgárának szabadon és egyoldalú befolyástól mentesen önmagának kell megítélnie. Ez erkölcsi joga és kötelessége. S nem utolsósorban jól felfogott személyes érdeke. Hiszen a szavazófülke magányában felelős döntést a képviseletéről másképpen nem nyilváníthat. Csak közvetlen tapasztalatára támaszkodva, az egymásnak ellentmondó vélemények ismeretében. Ha a képviselőjelöltekről tudja, hogy kicsodák, s miféle emberek. S ha meggyőződött róla, hogy a pártok közül ki képviseli a mindennapjai érdekét. Ha abban a tudatban választ, hogy választásával az ország sorsának elkövetkező négy esztendejét legalább részben ő maga határozza meg. Nem szabad hát a felelőssége terhétől visszariadnia. S mindenekelőtt nem szabad hagynia, hogy bárki is megfélemlítse. A szavazatával kell elejét vennie, hogy az Ország házában olyasvalaki képviselje, akitől valamikor talán félnie kellett, akitől ma fél, vagy akiről feltehető, hogy a jövőben majd félnie kell. T

udom: félelem nélküli életről beszélnem épp itt. Szegeden, a „félelem városában", igencsak nehéz. Itt, ahol a városban és a város környékén feltehetőleg bérgyilkosok tettek el láb alól, gondosan célzott lövésekkel, gyanútlan polgárokat. Itt, ahol mindenki hosszan sorolja az elszabadult alvilági erőszak eseteit, ahol hajléktalant vernek agyon azért mert hajléktalan. Itt, ahol elsőként sodródott partra a szomszédban dúló testvérháború minden hordaléka. Számunkra, a valaha oly szelíd Magyarországon, ez új jelenség. A bőrünkön érezzük és megborzongunk. A határok megnyíltától mi a szabadságot vártuk, s nem a féktelen, gyilkos szabadosságot. És semmiképpen nem azt, hogy a nemzetközi bűnözés átjáróháza legyünk. Erre sem lélekben, sem gyakorlatban nem készültünk fel. Pedig jó lett volna. A Szegeden és a határ túlfelén garázdálkodó gyilkosok talán már mind lakat alatt vannak. De lehet, hogy nem. A nyomozás folyik bízom benne, hogy eredménynyel. Tudnunk kell, hogy a világ minden rendőrsége - még a szervezett bűnözés elhárításában legjáratosabb és legjobban fölszerelt is - lépéshátrányban van a mindenkori bűnözőkkel szemben. Vagy legalábbis lépéshátránnyal indul, hisz egyre változó érdekkapcsolatokat kell föltárnia, új meg új módszerekkel kell számolnia, amíg utol nem éri őket. Nem tehetünk hát mást, mint hogy megbízunk közrendünk őreiben, s bízunk benne, hogy megroppantják a szervezett bűnözés gerincét. S nem felejtjük el, hogy ők viszik értünk vásárra a bőrüket. És a becsületüket. Tudom: Önök itt, Szegeden, s mások az ország más tájain tétován tekintgetnek maguk köré. Naponta olvassák, hogy milliárdok tűnnek el kézenközön, gyerekeiket kábítószerkereskedők környékezik, a bolhapiacon az olcsó trikó mellett olcsó pisztolyt is árusítanak ezen a napsütötte tavaszelőn a gyanú nyúlós ködében tapogatóznak. Valami jéghegyféle csúcsát érzékelik, de nem tudtják miféle jéghegyét. S nem tudják, mi rejlik még a felszín alatt. Úgy érzik, hogy társadalmunkat bűnös érdekszövetségek szövik át. Az ország zsong a szóbeszédtől, s neveket követel - joggal. Bízzunk benne, hogy rendőrségünk felülkerekedik a gyanított rémen, s ha van, földeríti s kivágja a burjánzó daganatot, bármeddig nyúlik is. De hogy ez sikerüljön, támogatnunk kell, féltünkben sem szabad • Boross Péter: Talpraálltunk, égy, ahogy lehetett az ostorozók, hogy romlásnak indultunk, majd elérkeztek a hitet adók és a modernizálok, köztük Széchenyi István, eszméivel. - Azután eljöttek, akik nyelvet adtak nekünk, korszerűsítve és olyanná téve a régit, amely alátámasztotta az igazságot: nyelvében él a nemzet - emlékeztetett Boross Péter. Azután, mint mondta: „Csodás évtizedek következtek, az ébredés évtizedei. Majd elérkeztünk egy naphoz, amit mások nem akartak, de érlelődött a szívekben és lelkekben, mert eleink akarták: eljött 1848. március csodája. Láng gyúlt a szívekben és lelkekben, s megfogalmazódott mindaz, ami egy nemzetet szabaddá, boldoggá és erőssé tehet. Felelős kormányt kértek, s földet a jobbágynak, hogy paraszt és polgár lehessen belőle. Ezt kívánták, megkapták, de nem sokáig. Alig másfél esztendő múlva, gyönyörű harcok után, hősi vállalkozás után, két világhatalom haderejének kellett összeroppantam mindazt, amit márciA miniszterelnök a Nemzeti Múzeum előtt us 15-e akart. Sokan mondták: kár volt az aradi bitókért, kár volt annnyi fiatal életért, kár volt az áldozatért. Csakhogy lángra gyúlt valami március idusán. És parázslott az önkény alatt is, de ki nem hányt, s ismét izzani kezdett. Ez az izzás vezérelte Deák Ferenc bölcsességét a kiegyezés íróasztalánál, aki tudta: arra kötelezi ez a láng, hogy érje el, amit lehet, hogy megmaradjunk" - mondta a kormányfő. A XX. századot elemezve Boross Péter hangsúlyozta: e nehéz, szörnyű század megszaggatott, széttépett bennünket. Megemlítette, hogy a század elején sokak úgy látták: nincs tovább. - Mindezek, ellenére ebben a században is talpraálltunk, úgy, ahogy lehetett. Ügy, ahogy tudtuk, de magyarnak tartottuk meg ezt a szűkre szabott hazát is - fogalmazott a miniszterelnök. Majd arról szólt, hogy a II. világháború után egy torz, idegen eszmerendszer uralkodott el fölöttünk. Legjobbjaink börtönbe kerültek és bitó alá: mégis mocorgott a lelkekben valami. „A márciusi láng üzenete ott volt október csodás napján, 1956. október 23-án, amikor a márciusi üzenet hívó szavára fogtak fegyvert az elpusztíthatatlan magyar szabadságért, és rendítettek meg egy torz eszmerendszert mondta Boross Péter. A továbbiakban kiemelte, hogy a bitók, a börtönök, a sötét évtizedek mégsem voltak hiába valók, mert a '80-as évek végén megint március szellemével mozdult meg az ország. Mint fogalmazott: ez a megtermékenyítő szellem vezérelte a kerekasztal-tárgyalásokat és juttatott bennünket odáig, hogy negyedik esztendeje ünnepeljük március 15-ét szabadon; harmadik esztendeje úgy, hogy idegen katonaság nincs az ország földjén. „Szent nap ez a mai. Emlékezünk gyönyörűséges felkelésre, felvirágzásra és emlékezünk, fejet hajtunk a haza szabadságáért évszázadokon át életüket adókért. Gyönyörű ez a nap nekünk, mert ennek a napMÉG 53 NAP 5 elhallgatnunk semmit, amit a rémről tudunk. Hogy ismét megérjük azt a napot, amikor éjszaka hazamenet nem fordulunk hátra rettegve, vagy eredünk futásnak, ha a hátunk mögött lépteket hallunk. Amikor a szerelmesek majd nem félnek bemenni a park sűrűjébe csókolózni. Amikor a gyerekeinket nem szorongva engedjük el az iskolába. Amikor ismét a békesség lesz az úr a határainkon belül és túl, és sehonnét sem csurog át mihozzánk a mocsok. Ez persze rajtunk is múlik - mindenekelőtt önmagunkban kell meglelnünk a békességet. Ehhez az kell, hogy ne higgyük el a mind sűrűbben záporozó, mindent és mindenkit besározó rágalmakat, ne szegődjünk be a múltból visszaköszönő ordas és gyilkos eszmék hívei közé. Hogy féltő gonddal őrizzük a józan eszünket, s ne higgyük, hogy a világ eltökélten, éppen és csakis minket üldöz. És fogadjuk el, hogy mi magyarok mind magyarok vagyunk, s hogy a magyar lobogó úgy szép, ahogy van: piros-fehérzölden - nem érdemes se sztálin-vörössel, sem úri-fehérrel, se nyilas-zölddel fölcserélnünk. Mert ezek a színek mára már ugyancsak megfakultak néha már megkülönböztetnünk is nehéz őket. És valljuk: magyarnak lenni nem érdem, nem előjog, de nem is bujdoklásra ítéltetés, hanem a nyelvünkből, a hagyományainkból következő állapot. Olyannyira természetes és mindennapos, hogy jószerint eszünkbe sem ötlik. De másutt és másként élni legtöbben elképzelni sem tudnánk. Mert a magyarságunkat nem az határozza meg, hogy mik nem vagyunk, hanem hogy mik és milyenek vagyunk. Mértéktartók, szívósak, ötletesek, akik megélnek a jég hátán is. Akik túléltek tatárt és törököt, urat és elvtársat - mert soha nem engedték el egymás kezét. Mint ahogyan ma is fogják: egymásét és a köztünk élő idegen ajkú polgártársainkét, mert az ő sorsuk-gondjuk egy a mienkével. És a határainkon túl élő honfitársainkét, mert így ők is, mi is többek vagyunk. Kivált most, hogy az ég némileg zeng körülöttünk. H

át ezt szerettem volna elmondani Önöknek ma, 1994 március idusán, pontban száznegyvenhat évvel azután, hogy Petőfi és ifjú elvbarátai nálunk is meghirdették a szabadságot, egyenlőséget és testvériségt. Valljuk be: mifelénk még ma is mindhárom hibádzik egy csöppet. De rajtunk áll, hogy kijavítsuk. Köszönöm, hogy meghallgattak. •••hhhhhhhhhnhh nak a szelleme őrizte meg hitünket magyarságunkban, s őrizte meg bennünk azt a képességet, hogy országot tudjunk teremteni" - összegezte a kormányfő. A legutóbbi esztendőkről szólva a miniszterelnök kiemelte, hogy az átalakulás nehéz évei, a sebeket is osztó utóbbi évek egy irányba mutatnak, márciusi irányba: megmaradni, szebbé, jobba, biztonságosabbá és szabaddá tenni ennek a nemzetnek az életét. „Nekifogtunk valamennyien, küzdünk érte. Nem.oldottunk meg sok mindent, valóban van még sok fájó kebel, elintézetlen ügy, megoldatlan gond. de úton vagyunk. Úton, mert azt a parancsot teljesítjük, hogy megmaradni és felvirágozni. Fogadjuk meg, hogy ezen a gyönyörű szent napon nem napi gondjainkkal küszködünk, nem politizálunk, hanem hódolunk a nemzet nagysága előtt. Azon képesség előtt, mely eleinket hősi útra vitte, s nekünk irányt mutató módon jövőt építő kötelezettséget és lehetőséget adott. Március szelleme termékenyítse meg közéletünket, adjon hitet nekünk és bátorságot, hogy megtegyük azt az utat is, amely előttünk, minden magyar előtt áll még zárta ünnepi beszédét a miniszterelnök.