Délmagyarország, 1994. március (84. évfolyam, 50-75. szám)

1994-03-15 / 61. szám

MARCZIUS TIZENÖTÖDIKE '94 KÜLÖNSZÁM 9 Ordögh Csilla Listán Megtisztelő fölkérésnek illik eleget tenni, így hát próbálkozom a számomra szokatlan­nal: írásba fogni az eddig élőszóban mond­hatót. Terveztem pedig - hisz megbízásom volt rá a FŐNÖKÖKTŐL - hogy majd 15-én, haj­nalban, sokadmagammal - a Reggeli Csúcs valamennyi külső és l>első munkatársa ötle­teiből - szerkeszthetek „exkluzív" két órát, iinneplőset, a Petőfi Rádióban. Műsorvezető kollégám - huszonéves, egyetemista, hol fa­nyar, hol ábrándozó, akárcsak kortársai ­szóval a leendő lelke a műsornak arról be­szélt, hogy végre megcsinálná dédelgetett tervét, egy Szeptember végén-összeállítást legjobb színészeinkkel. Mondtam: remek lesz, csak hiányzik majd Bereményi-Cseh Tamás parafrázis-dala, a Szeptember elején ­hiszen ők, ugye, megvonták magukat ettől a Rádiótól. Velük még csak-csak alkudoztam volna, hiszen akadt rá példa, hogy nekünk, miattunk, a kedvünkért... ám közben meg­tudhattam: lista és tiltás érkezett a FŐZENE­FŐFELÜGYELŐ-től, miszerint a „tiltakozók" - általa - immár tiltottak is. Viszont: érdekes volna, s némiképp rendhagyó, ha körbejár­nánk a nemzetiségi középiskolákat, nekik mit mond ez a nemzetünknek jeles nap. Hogy élik meg, milyen érzésekkel, történel­mi tanulságokkal, netán családi legendákkal. Jó lesz? - kérdeztem a többieket. Hát persze - válaszolták különben is szeretünk ki­mozdulni - a sablonokból is, a fővárosból is. Már-már összeállt a műsor, amikor hála egy véletlenül arra járó technikus barátunk­nak megtudhattuk, hogy sem őt nem osztot­ták be arra a hajnalra - mint odáig minden kedden -, sem stúdiófoglalás nem mutatko­zik az élőadáshoz... Épp csak bennünket fe­lejtettek el értesíteni arról, hogy - számunkra - március 15-e ezúttal elmarad. Ennek éppen két hete. Igaz, azóta meg­tudhattam: nyomdai átfutás ide, vagy oda, addigra már körvonalazódott az a lista, amelyre - bár érdemtelenül - magam is föl­kerültem. És, mint írtam volt, ezt az adást - a társak jóváhagyásával - én szerkesztettem ­volna. Lantos Gabriella Úristen, kik ezek? Én nemigen tudok sími. Nyilvánosan pe­dig végképp nem. Ha igazán baj van, valami nagy erő száll meg, nem tudom honnan. Csak azután, mikor már mindenki túlvan mindenen, egy vacak apróság miatt, mint egy hisztis tyúk, kezdek el ordítani. Amikor a gyászhuszár megfogta a nagyi urnáját, és tényleg olyan szánalmas volt, hogy mi lesz egy emberből; akkor is csak üresen bámultam. Csak néhány nap múlva, amikor már a harmadik tányért ejtettem be a mosogatóba, kezdtem el bőgni. Azon, hogy milyen ügyefogyott is vagyok én, de persze miatta. Nem sírtam, amikor péntek reggel a folyo­són a falfehér Tarnói csak annyit mondott: te is rajta vagy a listán! Naná, hogy nem sírtam, akkor még kevésbé. Ott álltak a zokogó nők a második emeleten, körben, én meg szána­kozva néztem őket, miért kell ilyen gyengé­nek lenni. Az persze furcsa volt, amikor a férfiak is félrenéztek, és akadt aki nem is fordult el, mikor a szeméhez emelte a kéz­fejét. Inkább arrébb mentem hát, ne kelljen belelátni magántitkokba, ne forduljunk el másnap zavartan egymástól. Akkor meg már végképp nem tudtam sír­ni, mikor az az ember, az aranyozott kupo­lák alatt közölte, hogy egyenes folytatása va­gyok azoknak az ávósoknak meg kommu­nistáknak, akik lesöpörték a nagyapám pad­lását, a másikat meg elvitték internálótábor­ba. Ez röhej - gondoltam. Akkor'pedig tény­leg felröhögtem, amikor azt is mondta a III/3-as, hogy ő tudja, hány III/3-as van köz­tünk, és hogy milliókat keresünk, míg ő mil­liókat lop. Amikor pedig egy Boross Péter nevű em­ber azt mondta, hogy a folyosón rohangá­szunk és káromkodunk, olyat találtam mon­dani, hogy az ilyen túlvezérelt, hektikus nők - mint én is - tényleg menjenek a fenébe. Aztán amint egy Kulin Ferenc nevű, akit az egyetlen olyan lap éléről rúgtak ki, amelyet egyetemistaként egyáltalán - hajlandó vol­tam kézbe venni, arról beszélt, hogy bezzeg őérte a szakma krémje nem állt ki, kiabálni kezdtem. Hogy most aztán revansot veszel öreg, a rohadt életbe! (Persze nem ezt mondtam, hanem sokkal rondábbat, direkt.) Sok minden történt még. Csütörtök reggel Győrffy Miklós mellett álltam, amikor azt mondta: lehet, hogy rosszul leszek. Ez akkor volt, mikor még nem volt hangosítás a téren. Mert a Magyar Rádió nem adott áramot. Ne­künk. Mindegy, utána lett valahogy. Miklós később fenn állt a színpadon, és hallottam a hangján, hogyan lovalja bele magát. Féltem, és eszembe jutott, hogy ezek frakcióstul, al­elnököstül, kormányostul még valamelyik egyetemen, egy főosztály élén, vagy valame­lyik vezérigazgatói székben ültek, és azt re­begték bólogatva a telefonba, hogy persze, Kovács elvtárs. Miklósnak pedig már akkor is volt hitele. Ahogy ez eszembe jutott, már egyáltalán nem volt kedvem káromkodni. Még sokan beszéltek aznap. Végül fel­ment a színpadra az egész kirúgott Stúdió­11, és játszani kezdte az II Silenziót. Akkor aztán szép lassan, mint egy szentimentális öregasszony, aki végigéli a saját temetését, elkezdtem sírni. Még akkor is sírtam, amikor egy idegen nő azt mondta, hogy na ne sírjon Gabika, ezeknek már úgyis végük. Aztán tényleg mindennek vége lett. Szét­széledtünk. Délután mondták, hogy Miklós rosszul lett. Két ember vezette le a színpad­ról, leültették egy székre, és csak nézett ma­ga elé. Úristen, hát hogy jönnek ezek mind­ehhez! Úristen, kik ezek? Gróf Róza Az van, ami volt Valamikor, még a '80-as évek elején, bizo­nyos szakmai-politikai történések okán fel kellett tennem magamnak a kérdést, hogyan lehet ezt a szakmát becsületesen, tiszta lel­kiismerettel csinálni. Az egyik válasz magától értetődő volt - sehogy. A másik választ a na­pi munka adta meg - csakis egyfajta etikus tartás, csakis a mindenkori hatalommal szembeni erkölcsi nekifeszülés hozhat olyan eredményt, amely a lelkiismeretem számára elfogadható. Ezt a választ magamévá téve nem volt nehéz döntéseket hozni. Tettem a dolgom, eszerint. Igaz, szerencsém volt. Munkatársaim többsége elfogadta ezt a szer­kesztői elvet, s egzisztenciális hátterem is megengedte ezt a magatartást. Később, a pu­ha diktatúra évei alatt az ilyesfajta vállalás már nem is volt olyan kockázatos. Egyre többet mertünk és egyre többet hittünk ma­gunkról s a szakma jövőjéről. 1990 óta - deklaráltan - szabad a sajtó. Jogunk van lapot alapítani, kiadni, azt írni, amihez kedvünk van. Csak a véleménynyil­vánítást, az igazszólást büntetik néha. Nem is tudom pontosan, mikor észleltem ennek első jeleit. Talán a médiatörvény kudarcának első mozzanatainál, talán a Surányi-ügynél, talán a Rádiónál történt első elbocsátások­kor? Viszonylag gyorsan megértettem: az van, ami volt, árnyalatnyi különbséggel. írni lehet, sőt megjelenhet bármi - gond csak ak­kor van, ha igazat szólsz. Nos, akkor mit le­het tenni? Azt, amit eddig. írni, szerkeszteni - erősebbnek lenni náluk, bízni magunkban és az emberek józan ítélőképességében. Úgy mondja a kormány, a magyar újság­írótársadalom sokat tett a rendszerváltásért. Honorálta is ezt néhányunknak. Később már csak tűrte néhányunkat. Most pedig eltiltott ezek közül is néhányat. A független véle­ménynyilvánítás, a szólásjog ismét csorbát szenvedett. Nem tudom, az elkövetkező négy évben lesz-e esélyünk megtorlások nél­kül igazat szólni, szabad lesz-e valóban a sajtó. A sajtószabadság számomra persze azt is jelenti: hitelesség, gyorsaság, pontosság, pár­tatlanság, a személyiségjogok tisztelete. Kár, hogy ezt kevesen valljuk! Szilasi László A szomorúságról „Mert olyan csak a mesében van, hogy á jó győz, a rossz meg elnyeri méltó bünte­tését: a valóságban az erős jól lekaratézza a gyöngébbet, az igazság meg elmehet a halál faszára, zsokénak" - mondta kiképzőtisztem az első nap estéjén. Ez az egész ügy le van szarva, persze. A felismerhetetlenségig — ahogy a költő mond­ja. A rádiós barátomat viszont tényleg le­mondatták. Ez legalább tény. S mint ilyen, segít eligazodni. Ha eddig esetleg nem si­került volna. Van nekem egy kedves, jó ismerősöm. Végigtanulta, tanította fél Itáliát. Tíz év. Jár­tam nála odakint. Ittunk a kertben. Művész. Grappát is. Una grappa, grappetta. Hazajött, jókor. Gyönyörű családja van. (És a bora sem rossz.) Utálta - mert ismerte, nálam job­ban - a kapitalizmust. „Fel fognak zabálni, mindenestül. Ezeknek rabszolgák kellenek. Az se sok." Nem volt balos. Pontosabban: utálta a komcsikat. Hívő katolikus. MDF-sza­vazó lett. Csendes MDF-szavazó. Hallgattuk a klasszikusokat. Vitatkoztunk. Két éve nem beszéltünk egymással. (Nem emiatt.) Összefutottunk egy esküvői vacso­rán. (Ő azt hitte, mert komprimittálva érez­ném magamat miatta, azért.) Csalódott. Más napilapokat olvastunk, mást hallgattunk, néztünk. Radikalizálódott. Most Csurkára szavazna. Zsidókommunistaliberálisok. Köz­törvényesek. Ki kellett őket rakni. Már ha­marabb. Még inkább. Újra két oldal van. Csak kettő. Attól fél, kirúgják majd. S nem fogom tudni megvédeni. „Ha ti győztök." Er­re vagyunk szocializálva. Erre nevelnek. Ol­vasd el ezt, nézd meg azt. Te meg azt és azt. Illetve - azt már nem lehet. Naiv vagy. Tá­jékozatlan. Járunk még egyet az éjszakában. Szomorú vagyok. A pártatlan, objektív tájékoztatás ismeret­elmélétileg túlhaladott vágy. Teljesíthetetlen követelmény; ábránd és rendszer. Az igaz­ság. Nem hiszem, hogy arra itt bárki is ké­pes. A mieink se. De az erőszakmentes, szakszerű sokféleségben felderenghetne ta­lán néha annak az innen elérhetetlen hely­nek a halovány térképvázlata is. S gonosz, ki ennek ellene tesz. Kedves, jó ismerősöm azt mondja végül, lehet, hogy ő téved. Én is azt mondom. Te­lefonszámokat cserélünk. A meghívás fenn­áll. Meddig? Szépen játszott azon az estén. Ajándék­ként, hosszú könyörgésre. Nem akarok szomorú lenni. Darvast László Ne menj vissza az árnyékszékre! Ha jól tudom, énnekem a pelenka után a Népszabadság következett. A lapot nagy­apám szeletelte téglalap alakúra, s az adagot olykor velem küldte ki az udvari árnyék­székre, ahol langyos tavaszi naplementekor, ha netán körülményesebb vagy szigorúbb volt a perisztaltikus cselekmény, oda lehetett nyúlni a papírstőc legfelső lapjához, bele le­hetett olvasni ebbe és abba, válogatni lehe­tett az újságszeletnyi félhír, jegyzettöredék, riportdarab, pártkommünikészelet között, minekutána a vidéki gyerekember észre sem vette, de lassacskán újságolvasó lett. Habár cirka fél ország olvasott akkoriban ilyetén­képpen újságot, és speciel a Népszabadságot mindig az utolsó oldalon kezdte. Énnekem ez volt a sajtóval való első találkozásom. Az­tán a sajtó, képletesen szólva, kijött az ár­nyékszékről, pillogott kicsinykét a nagy fénytől, számba vette a fodrozó talajvizet, a felásatlan kertet, megportrézta a mélán ka­pirgáló tyúkokat, vagy a szomszédot, aki rendre átdobálta a tarackot a mi oldalunkra, és a sajtó ezt mind lelkesebben tette, kutatni kezdte és megírta a kert történetét, beleszólt, csipkelődött, dühöngött, értetlenkedett, pi­maszkodott, élcelődött, ironizált, szeretett, félt, aggódott, reménykedett, hülyeségeket beszélt, okosakat beszélt, egyszerűen volt. Sokszínű lett, kiszámíthatatlan lett, ér­dekes lett. Jó lett, fontos lett, respektje lett. Mármost az, hogy a sajtó kijött az árnyék­székről, nemcsak a sajtónak volt jó, de a polgár se járt vele rosszul, egyszerűen egész­ségesebb viszonyba került a papírnemek kü­lönb és különb fajtáival. Tudvalevő lett, ho­va milyen papírka való. Vagyis tán az lenne most, 94 márciusában a sajtószabadság dol­ga, hogy a sajtót nem szabadna visszakülde­ni az árnyékszékre. Vagyis nem szabadna engedni ezt. Mert a Sajtó szabadságának nin­csen konkrét célja, azt csak a politikus gon­dolja lelkes és odaadó cinizmussal. A sajtó­szabadság éppúgy kiterjedés és állapot, mint ahogy a szabadság maga, miközben azt is tudjuk jól, hogy a szabadságot sem adják in­gyen, következésképpen éppúgy tanulni kell, mint akármely foglalkozást, szakmát, hi­szen a szabadság minden emberi szakmák legfőbbike. Körülbelül, röviden és gyorsan erről van szó. Vagyis a sajtó nem fog a budiba vissza­menni.

Next

/
Thumbnails
Contents