Délmagyarország, 1994. március (84. évfolyam, 50-75. szám)

1994-03-15 / 61. szám

8 KÜLÖNSZÁMMARCZIUS TIZENÖTÖDIKE '94 Nincs más üzenet Ez a sajtószabadság napja." Farkas Zoltán Végtelen történet 1988. június 26-án százezres tömegdemonstráció volt a Hősök terén. Magyar Írók, ellenzéki politikusok tiltakoztak az erdélyi falurombolás ellen. Este megnéztem a tv-hlradót, az első harminc percben egy szót sem szólt az eseményről. Majd néhány színes anyag után egyszer csak egy hivatalos közlemény jelent meg a tüntetésről, a Híradó pedig bemutatott néhány képet: lassan szállingóztak az emberek a délutáni napfényben a térre... Mint utóbb kiderült, a Híradóban elhangzott közleményt Berecz Jánosnak, az MSZMP KB titkárának személyesen jóvá kellett hagynia. A beleegyező bólintás késett, ezért került méltatlanul hátra a Híradóba a tudósítás a nap legfontosabb belpolitikai eseményéről - és ki tudja, milyen megfontolásból nem mutatták a tömeget. 1994. március 10-én a Magyar Rádió elótt több ezer ember követeli Csúcs László lemondását. Az eseményt ülősztrájknak jelentik be, de miután kora reggel fellocsolták a Pollack Mihály teret, a tüntetők nem szándékoznak indokolatlanul sok munkát adni az urológusoknak. A demonstráció a komoly politikai nyilatkozatokon kívül derűs happening, amelynek végén a Stúdió 11 eljátssza az II Silenziót. Mindenki ért belóle. Este a TV-Híradó a másfél órás összejövetelről úgy számol be, hogy mindössze azon részleteket emeli ki, amikor a miépesek összeszólalkoztak a rádiósokkal. Ebbe vágnak bele egy-két snittet a felszólalók beszédéből. Mindez tökéletesen alátámasztja Boross Péter egykori belügyminiszter, mai miniszterelnök koncepcióját a zavarkeltő, káromkodó rádiósokról, akik nem viselkednek közalkalmazottakhoz méltóan. „Aki ezen elgondolkodik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet nyomára." (Örkény István) Cseh Éva Két történet Most, hogy tizenöt éves rádiós pályafutásom végéhez közeledem, most, hogy erőszakkal elhallgattattak, hogy kivették kezemből a mikrofont, végiggondoltam a másfél évtized eseményeit, s rájöttem, hogy úgy „istenigazából" csak egyetlenegyszer találkoztam a durva cenzúrával. Kezdetben, amikor a Szolnoki Stúdió munkatársa voltain - s olykor a „véres szájú Cseh Éva" jelzőt is megkaptam ugyan - de egy-egy „erősebb" szituációban öreg főnököm süketnek, vaknak és némának tetette magát. Ha valamelyik elvtárs megsokallta ténykedésemet, s megtiltotta, hogy a riportom elhangozzék a szolnoki rádióban, akkor az „öreg" szót fogadott ugyan, miközben azt dünnyögte: „arról viszont nem szóltak, hogy máshol sem hangozhat el". Ilyenkor bevonult a szobájába, vagy elment ebédelni, én meg a stúdió gépein, a technikusok közreműködésével bejátszottam a Kossuth vagy a Petőfi rádió valamelyik műsorába az ominózus riportot. így aztán édes volt a „bosszú", hiszen jóval több hallgatóhoz juthatott el a hír arról, hogy mi történt Szolnok megyében, hogyan zavarták el a Kőolajkutató Vállalattól a takarítónőket, vagy az Élelmiszer-Kiskereskedelmi Vállalattól a bolti eladókat. Egyik „legkedvesebb" hasonló sorsot megélt riportom a tápiószelei Kohászati Gyárépítő Vállalatról szólt - s nemcsak azért, mert ebben a faluban születtem - ahol kacsalábon forgó ebédlőt építettek a munkásoknak, amely az illetékes nyilatkozata szerint „színdinamikailag megfelelt a kor követelményeinek" olyannyira, hogy ki is tiltották belőle a „melóst", mert mocskos ruhájával összekoszolja a székeket. Ehettek tehát a pazar palota eresze alatt. Én meg a kapun kívül beszélgethettem velük, mert a gyárban, a portás szerint, nem szerették az újságírókat, így aztán be sem engedték őket. A riport több részben a 168 óra című műsorban hangzott el. Ám egy másik riportom sohasem szólhatott a 168 órában, és sehol sem, a mai napig féltve őrzöm e becses hangszalagot. Ez is Pest megyei történet: Annak idején, amikor a kerepestarcsai kórház épült, bizonyos köröknek az volt az érdekük (mint az iskolakörzetesítésekkel), hogy a meglévő jót lerombolják, s jusson elég beteg a kerepestarcsai monstrumba. Áldozattá vált tehát a nagykőrösi kórház, ahol még agyműtétet is végeztek, meg szerettek ott szülni a nagykőrösi és környékbeli asszonyok. Óriási felháborodás volt Nagykőrösön, aláírásokat gyűjtöttek az emberek, én meg a 168 óra akkori szerkesztője, Csák Elemér megbízásából elkezdtem oknyomozó riportomat. A betegek, orvosok kőkeményen mondták is a magukét mikronom elótt, már csak annak a tanácsülésnek a hangulatát kellett volna rögzítenem, ahol a városatyák akiket megdolgoztak a hatalmasok - kimondják a nagykőrösi kórház megszüntetéséről szóló határozatot. Ám a nyilvános tanácsülésre nem mehettem be, Nagykőrös akkori tanácselnök asszonya ugyanis molett testével elzárta előlem a bejárati ajtót, s nem éppen úrinőhöz méltó hangnemben azt követelte, hívjam fel Csák Elemért, s majd megtudom, hogy le van tiltva a riportom. Felhívtam. Sajnálkozva közölte, tényleg letiltották, méghozzá a legmagasabb helyről, de tegyem el a tekercset, mert majd jól jön még valamikor. Azt azért kiderítettem, hogy Nagykőrös tanácselnök asszonya Cservenkánénak, a Pest megyei Pártbizottság akkori első titkárának szólt, ő egyenesen a főnökét, Kádár Jánost értesítette arról, hogy „meg akarom akadályozni a nagykőrösi kórház megszüntetését, Kádár elvtárs pedig kedélyesen értesítette a Magyar Rádió elnökét, Hárs Istvánt - hiszen jó barátságban voltak -, az elnök meg leszólt Csák Elemérnek. Hát ilyen egyszerű volt az egész. Nagykőrösön nincs ma már kórház, s valószínű most is szólt valaki. S az is valószínű, hogy - mint ahogy a nagykőrösi kórház esetében is - a 129 rádiós elhallgattatásáról egyszer majd kiderül, ki kezdte el a fülbesúgást, s ki adta tovább kinek. Havas Henrik Tanulni, tanulni, tanulni... Avíttnak hitt jó tanács, újságíróknak, persze magamnak is. Voltunk néhányan, akik 1990 környékén azt hittük, hogy már megtanultuk mindazt, ami a szakma gyakorlásához elengedhetetlenül szükséges. Joggal hittük ezt, hiszen nehéz évek álltak mögöttünk. Nem mindennapos képességeket igényelt pártállami körülmények között újságot csinálni. Rádióban, Televízióban műsort készíteni. Velünk volt a közönség is. Mi megtanultunk sorok közé írni, ők megtanultak sorok között olvasni. Intellektuális izgalmat már-már nem az írás vagy a forgatás jelentett, sokkal inkább a cenzorral, a főnökkel, az agitproppal vívandó csata. Szabadfogású volt a küzdelem, minden eszközzel szabad volt élni mindkét oldalon. Cenzúra és tiltás náluk, ravaszság és áthallás a mi oldalunkon. Koreográfiája volt akkortájt a szerkesztőségi munkának, a műsorok átvételének. Kölcsönös engedményeken kialkudott kompromisszumokon alapult az újságírás. F.nnél csak jobb jöhet - gondoltuk és mondtuk akkor, ma már tudjuk, hogy inkább „más" következett. Eljött az ideje annak, hogy megkérdezzük magunktól, felkészültünk-e a „más" körülményekre? Megtanultuk-e, hogy kell demokráciában a többpártrendszer keretei között szakszerűen működni? Valljuk be, hogy nem nagyon. Az újságírót hatalmába kerítette a szabadság felettébb kellemes érzete. A korábbi szabályok, az állami túlsúly diktálta kötelékek fellazultak, és helyettük máig nem alakultak ki a morál és a szakmai gyakorlat nélkülözhetetlen keretei. „Szabadságom addig terjed, amíg más szabadságát nem sérti" - ez talán a demokrácia legalapvetőbb parancsa, amely nélkül közösségben élni gyakorlatilag lehetetlen. Meg kellene végre határozni, meddig terjed az újságíró szabadsága és ez azért fontos, mert éppen a határok pontos kijelölése a játékszabályok konszenzuális elfogadása nyithat teret a felszabadult munkának. Beszéljünk persze a „másik" oldalról is. Vajon a hatalom új gyakorlói tudatosan alakították, alakítják-e sajtókapcsolataikat? A válasz nyilvánvalóan az, hogy nem. A közélet új szereplői máig „nem tudnak bánni" az újságírókkal. Többségüknek nem tetszik, hogy a nyilvánosság mint új hatalmi ág, valódi korlátait jelenti a politikának. Ez a hatalom persze nem más, mint az aggályos figyelem, amely a közvélemény megbízásából ellenőrzi mindazt, ami a polgárok felhatalmazásával, de részvételük nélkül történik. Végig kell tehát gondolni mindkét félnek az együttműködés lehetséges formáit, közösen kell kialakítani a nyilvánosság kereteit és gyakorlásának szabályait. Hozzá kell ehhez minél előbb fogni, de mindenekelőtt tanulni, tanulni, tanulni... Szénást Sándor Nincs más üzenet Funar, a Román Nemzeti Egységpárt vezetője is készült március 15-re, ami amúgy meghatóan szép dolog lenne, végül is megtehetné, hogy tudomást sem vesz róla, magyarországi magyar, meg romániai magyar ügynek tartja, ezen a napon is munkába megy, szobrot rongál Kolozsvárott, rémálmot lát, nagynemzeti terveket szó, egyszóval teljesíti küldetését. A polgármester azonban úgy van a magyarral, mint antiszemita a zsidóval, utálja és nem bír meglenni nélküle, látni sem tudja, de nem képes a szemét levenni róla. Funarnak március 15-e igenis ünnep, jeles nap, hogy úgy mondjam, együtt lélegzik vele, körbejárja, aggódó tanácsokkal látja el, óva int, figyelmeztet, egészen megszállottja az ügynek. Kicsit másként, mint Kányádi Sándor, ezt persze el kell ismernünk. A két ember között van egy pici elmozdulás. Funar úgy véli, a magyar szabadság ünnepén a szokásosnál is indokoltabb lenne gyakorolni a világhírű magyar önmegtartóztatást, öniróniát, önkritikát, és csupa ilyen ön-nel kezdődő (lásd még öncenzúra) visszafogottságot, a nemzeti zászló például nem kéne, az etnikai uszítás nem helyeselhető, ám főleg a „nyelvi agressziótól" kellene példásan tartózkodniuk a romániai magyaroknak. Agresszió nyilván sokféle lehet, az első pofontól az utolsó vagonig. Ennek nyelvi kifejeződése a tettlegességet általában megelőzi. majd követi, végül lezárja, megkoronázza, lecsengeti. A szó lehet uszítás, lehet hazugság, lehet mocsok. És lehet más. Ám jobb félni, mint megijedni, gondolhatja a kelet-európai testvér, Funar, s hogy el ne fajuljunk, magyarok, liberálisok, újságírók, egyéb verbális népség, a probléma már az elején torkon ragadandó. Ne beszéljünk. Ne beszéljünk magyarul. Ne beszéljünk olyasmit, ami másnak nem tetszik. A szó előhívhatja a pofont, a folyamatos beszéd a tettlegességet. Aki sokat dumál, ráfizet. Agressziót kelt ugyanis, az agresszorok agresszióját, akik csak azért agresszívek, mert beszéltek hozzájuk, igazságokat emlegettek, locsogtak-fecsegtek, vitatkoztak, önállóskodtak holmi jelzőkkel, visszaéltek az igékkel, főnevekkel álltak ellen. Ők az okozói minden bajnak. Megelőzendők tehát, és akkor baj se lesz. Legyen csönd. Legyen csönd a rádióban, a tévében, a lapokban. Kergessük el az izgágákat, a folyton beszélőket. Szóljon mindenhonnan a csönd, a csöndes, monoton, zsolozsmázó hízelgés, a fojtogatott nyelv makogó szolgaszövege, érvek és tények helyett bólogasson a szó, reggeltől estig, folyvást és folyvást, és akkor Funar úr megnyugszik, meg az 6 kelet-európai testvérei is, és akkor nem lesz pofon és nem lesz vagon. A mostani ünnep környékén ilyen Kolozsvár készül Budapesten és Szegeden, és máshol is, össze is fogjuk zavarni és téveszteni ezeket a neveket, mert mindegy lesz. Mindegy, hogy magyarul nem szabad beszélni, vagy magyarul csak hazudni lehet. Március 15-e van. Nincs más üzenet. A sajtószabadság napja.