Délmagyarország, 1994. február (84. évfolyam, 26-49. szám)

1994-02-05 / 30. szám

JAMBUS / z SZOMBAT, 1994. FEBR. 5. 1. Őszutó, sebzett kaméleon. A hegyre holnap hó szitál. 2. Tusfoltos égen sas függ. Jáspis szemére tűzve leng a föld. 3. A völgyben szűk kör, kopók. Célgömb válogat: őz... nyúl... szökött rab. 4. Torkonlőtt madár zuhan elém: tört ívű, tépett, csonka dal. Bakos András Szűcs Péter Tusrajzok 5. Nincs fedezék, rám is tűzkész évek puskacsöve irányul. 6. Sivító fém sújt le: gyémánt pillanat, tér, idő végtelen. 7. Szétfröccsent ón fénycsomók. Fohászom? Isten villantja tükrét? 8. Álmos kert fagyott haván gongütés gördül néma ablakig. Arcomon ablak: korom hull, tar ég alatt bodor hómező. 10. Távoli ormon opál parázs világol: tisztuló lélek. A JAMBUS IRODALMI PÁLYÁZAT FŐSZPONZORA A TOLKIEN KÖNYVESHÁZ HETI AJANLATA: 1. Márai Sándor: Ami a Naplóból kimaradt 2. A világ száz csodája 3. Milne: Amikor még kicsik voltunk >-í\ Várom vásárlóimat sejMj a régi Bruckner mellett, a TOLKIEN KÖNYVESHÁZBAN, [ hétköznap reggel 9-től este 7-ig, míg szombaton 9-től 13 óráig Tisza L. krt. 39. NÉMETH GYŐZŐ cégtulajdonos iNr-v* kíjáuf A Jambus Irodalmi Pályázaton közlésre fogadtuk el Szűcs Péter: Tusrajzok cfmű versciklusát, valamint Bakos András: Ki az a harmadik személy? cfmü kisprózáját. Ki az a harmadik személy? A

buszvezető helyébe képzelem magam. Nocsak - gondolja, miután elhelyezkedtem a széken ez az a pillanat: a megállóban hárman vártak, én viszont csak kettőnek adtam jegyet. Viszont kinyitottam a középső ajtót is, mert ott volt egy leszálló, és az a valaki, aki fölszállt még, ott szállt föl, hiszen hárman voltak, két jegyet adtam el, és most, a visszapillantó tükörből látom, hogy a megállóban nem maradt senki; mindhárman itt vannak, a buszon. Ez tehát, míg gondolkodom, ez az idő azon ritka pillanatsorozat egyike, mely épp szabálytalanságot foglal magába, egy szabálytalanság idejét, ez a tény pedig joggal villanyoz föl, és hiába mentegetem magam, hogy nem vagyok vaskalapos, és nincs is mostanában ellenőrzés. Ezt gondolja a buszvezető, és a fülke visszapillantó tükréből folyamatosan engem néz. Pedig akármit is gondol ezek után, az helyzetemen nem változtat, nem én szálltam föl a hátulsó, nyitva felejtett ajtón, nem is tudom, ki szállt föl ott, ki az a harmadik, nem is figyeltem másra, csak arra néztem föl, hogy a buszvezető engem néz egyfolytában, legalább öt perce, pedig már órák óta ezen a helyen ülök. Lehet, hogy rosszul számolt, és nem kettő, hanem három jegyet adott el, vagy az egyik fölszállónak bérlete volt; bár nem, azt minden bizonnyal nem felejtené el. Esetleg szabadjegye volt az illetőnek, vagy hajlott kora miatt, mint nekem, nem kell jegyet váltania. Igen. És mert nincs szükség a jegyre, nem is az első ajtónál szállt föl, hanem a hátulsón. És egyáltalán nem lopakodott, egyszerűen a buszvezető, aki a jegyeladással volt elfoglalva, nem nézett bele a fülkéjében lévő tükörbe, melyen most az én arcomat nézi. A tükör most használva van. Leszállás. A busz gumipadlóján kétforintos nagyságú kiemelkedések vannak, sorban, ahogy fölállok, végignézek egy soron, a vezetőfülkéig halad pillantásom. Később meglátom, hogy a buszvezető még mindig engem néz, barátságosan, határozottan néz, ellépek a vezetőfülke előtt, a tükörben viszonzom a nézést, jobbra fordulok, leszállok. álfelejtem a harmadik személyt, pedig érzem: a munkahelyemen néhány perccel később szóba is kerül, nem tudom pontosan, miféle harmadik személy, és megdobban a szívem, mikor felhangzik a két szó, harmadik személy, ugyanúgy megdobban a szívem vagy valamim, mint mikor úgy érzem, hogy amit álmomban átéltem, az történik most, vagy legalábbis ugyanazok a szavak hangzanak el most, mint álmomban, azt azonban nem tudom, mit beszéltem álmomban, csak úgy érzem, azért dobban meg valami, mert az, ami van, egyszer már megtörtént, elhangzott. Ennyi. P

ontosan értem be a munkahelyemre, még nem volt senki benn, mikor azonban levetettem a kabátom, belépett a szobába Édzsídzsí, a leendő főnök, mert ekkor épp nem volt főnök, és azt mondta nekem, hogy menjünk át a szobájába, mert bármelyik pillanatban beléphet valaki. Én itt is itthon vagyok, mondta, és nevetett, leült az egyik foltelba, legalább tizenöt ugyanolyan fotel volt a szobában, és mind az ajtó felé fordítva, rámutatott az egyikre, lábait keresztbe tette, aztán hirtelen megcserélte őket, ezen is nevetni kezdett, a la Hrabal. Biztos takarítottak egy másik szobában, és ide hozták át az összes fotelt onnan, úgy ülünk, nevettem én is, úgy ülünk, mint a moziban, ő rágni kezdte a szája szélét, hirtelen mondani akart valamit; maga sokáig akar nálunk dolgozni, kérdezte, hátradőlt-előrehajolt a székben, inkább szék, mert széklábai vannak, nem kerekei, karfás szék. Édzsídzsí, mondtam ekkor nevetve, igen. Ezután egy ideig mozdulatlanul ültünk. Igen, mondom most, igen, igen, mondja szigorú arccal, tehát ez a megbeszélésünk eredménnyel járt, kérem, azt se feledje el, mit mondott az imént, és mit mond, úgy általában, miért, kérdezem én; azt, amit a múltkor elmesélt, hogy a busz odacsukta, tudja, emlékszik, az ajtó becsukódott magára leszállás közben; az a történet tetszett valakinek, vagyis inkább az, hogy maga elmondta, hogy mindaz nem ebben a városban történt. Ki az, akinek tetszett, kérdezem most én, és megdobban a szívem, enyhébben, mint máskor, de megdobban. A polgármester? Az új főnök? Vagy, kérdezem, rázkódva a nevetéstől, Flóri bácsi lenne az? Nevetek, megköszörülöm a torkom, nem a<naga dolga ez, bólint Édzsídzsí, a maga dolga az, hogy meséljen, akire maga gondol, megmondhatom, egy bizonyos harmadik személy, ne feledje el tehát, mit ezután mondani fog itt, nálunk. Erre pedig most, most dobogni kezd a szívem, érzem, egyre erősebben, erősebben, mint máskor, ha érzem, hogy ez most az. A

z előbb felálltunk, Édzsídzsí kiment, én visszaültem a fotelba, fotel: és egyenletesen dobogni kezdett a szívem, erősen, pedig nem ittam kávét, azt szoktam mondani, hogy én életemben nem ittam még kávét, ettől mindenki meghatódik. Most pedig nincs benn senki, és ha lenne is, akkor sem mondanám, hogy még soha: most is erősen dobog a szívem, erősebben, mint egy normális emberé, és mint az enyém, mikor nem ismerem föl azt az ismétlődést. Dobog a szívem, még mindig erősen, pedig nem vagyok rosszul, és normálisan szedem, kapom a levegőt, így tehát, bár szégyellem ezt mondani, nem tudom, mi az, ami dobol bennem. Podmaniczky Szilárd montázsa Lengyel Zoltán Kutyák, kölkök, csillagok Legyen könnyebb a szív, ez a mélybe ásott, felbonthatatlan, szalagos csomag! Akárcsak karácsonykor Hektor teteme, a kutyáé, akit a szomszédok is szerettek, mert kajla és kiszámítható fiú volt. Mindig. A fán lógva, farka és szőre mint a lecsupaszított fenyőfa: díszei dobozban, emléke távol. Jobb a kutyákkal kezdeni, azután jöhetnek a gyerekek. Mind. Sorban az utcából: díszeik dobozban, az apjuk távol: mondjuk Párizs, Vésztő vagy Labrador. Ne aludj a térképen, mert gyűrött iesz, mint a karácsonyi sztaniolpaplr! Tedd azt könnyű szívedbe, az asztal úgy is mindig teli - más egy kanna és más Párizs. Más a teafilter és más a celluloid és a zöld cserje. Párizs meg régen föl van találva. A gyerek is föl van találva. Fel se nőtt, már utazna: szíve díszdobozban, emléke lóg a fán: húszéves, megkopott disz, benne a világ: fénylő cukrok, hatvoltos csillagok. Krisztusom, csak Hektorttudnám feledni! Meg nem kerget, ha ugat: félelmem oda... Három éjszakán át csak tea és a térkép: hol jár a gyerek? Kutya nem lesz belőle, a kutyák nem szívesen utaznak. Kiváltképp karácsonykor és kötélen. A gyerek is tudja: apja Párizsban, Vésztőn vagy Labradorban: a Világ börtönében, ahol minden nap karácsony : étel, ital és szerelem ingyen. A mi utcánkból nem szokás Párizsba menni. Bár az utcánkban sok minden nem szokás. Ha húgyfoltos a pizsamád, még nem vagy öreg és nem megy el melletted a Világ - persze könnyebb írni, ha húgyfoltos és semmi sem fáj... És vannak fájdalmaid: halott kutyák, tűleveles éjszakák ... Decens vagyok, mert több nap, mint olvéjsz. Ami mindig kutya, kert és karácsony. De miért alszanak most a kutyák, a kölkök, a csillagok?