Délmagyarország, 1994. február (84. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-19 / 42. szám
12 JAMBUS SZOMBAT, 1994. FEBR. 19. A Jambus irodalmi pályázaton közlésre fogadtuk el Frank György A csillagok felé cfmű versét, valamint Farkas András Attila November című költeményét. BMBBWiWIWIMIlIff^^ Frank György A csillagok felé Egyre közelebb érzem az éjszakán túli eget, hova megtérnek mind a vándorok, kik letöltik e néhány szívverést, földi arccal nézve át a rácsokon. Távolságod az ősszel mindig súlyosabb, nagyobb, mélyebb az ür, s csak a semmi jégpalástja lengi be a szobám, mfg szíved: zár a világ túloldalán. Ilyenkor érzem, a Sirius fehér fagysugára mint szövi be csöndbe a hajam, s mint vonzza, hívja lassan lelkem odaátra, hol másvilágra vált egy szőke nap. Farkas András Attila November Keresd csak, fiú, s meglátod, meglesz A szekrény tetején nézted már? Kerestem én is - biztos, hogy kell ez? Én sem találtam. Kidobtad tán. Az ismeretlen utcák izgalma vár Felbukkannak majd új terek, házak Induljunk, ne keresd tovább Hozz sálat nekem is, ne fázzak. Tandi Barbara Megszólítva Minden, ami elhihető és megszüntethető és amit elviselve máshogy fordul a tél és aminek rossznak sem kell lennie, hogy fájjon és amitől szíved és arcod félárnyékban mosolyog amiért szólítasz, melléd feküdjek mind mind én vagyok ma tizenkilenc évesen. (1991) A JAMBUS IRODALMI PÁLYÁZAT FŐSZPONZORA A TOLKIEN KÖNYVESHÁZ HETI AJANLATA Krasznahorkai László: Sátán tangó 44 híres eposz Hamvas Béla: Hexakümion, Patnos Róbert Merle: Majom ABC Várom vásárlóimat - a régi Bruckner mellett, a TOLKIEN KÖNYVESHÁZBAN, hétköznap reggel 9-től este 7-ig, míg szombaton 9-től 13 óráig Tisza L. krt. 39. NÉMETH GYŐZŐ cégtulajdonos nr f A Föld t Bányász J. István A Tótné kontra Bogyai-ügy Podmaniczky Szilárd montázsa Nevem Bohus Pál. Nagyapám a nagy háborúk közt eltelt időben szolgált, mint postamester. És a postától ment nyugdíjba a fia is. Jómagam szintén e patinás múltú vállalat munkásának mondhatom magam, immáron húsz éve. Elégedett vagyok a munkámmal, s mindent, ami a postát jelenti a hétköznapokban, módfelett közelállónak érzem magamhoz. Ma már ott van mindenhol, s az emberek aligha tudnák nélkülözni azt a sokrétű szolgáltatást, amit mi biztosítunk nekik nap mint nap. Persze időnként magunk is követünk el baklövéseket, de én arra tettem fel az életemet, hogy az ügyfelek minden igénye maradéktalanul rendezve legyen, s gondoljon mindenki úgy a postára, mint egy jól dolgozó, megbízható és nélkülözhetetlen barátra. Ez a meggyőződés hatja át munkám, de magánéletem minden percét is. Nemrég egy sajátos, látszólag orvosolhatatlan panasz érkezett telefon-ügyben. Egy idős hölgy (nevezzük Tót néninek) azzal a kéréssel fordult ügyeletes kollégámhoz, miszerint oldjuk meg, hogy régi ismerőse, bizonyos Bogyai János ne tudja őt felhívni otthonából. A mai csodás technikai lehetőségek révén napról napra újabb szolgáltatásokkal tudunk tisztelt ügyfeleink rendelkezésére állni, azonban pillanatnyilag a hölgy kérését technikailag képtelenek voltunk teljesítenr Munkatársam ezt tökéletesen átlátta, ez alapján tájékoztatta a hölgyet, majd rendesen rögzítette az esetet az ügyfélszolgálati naplóban. Ezt a naplót hetente át szoktam nézni, s a hétköznapi munkamenetbe nem illeszthető, a megszokott eszköztárral nem rendezhető panaszokra kollégáimmal igyekszünk minél előbb megnyugtató megoldást találni. Ami a jól képzett csapatnak s a hosszú évek sora gyakorlatának köszönhetően, az ügyek nagy többségében valóban megnyugtató lezárást jelent. Ezek után első dolgom volt felhívni-Tót nénit. Előtte azonban átnéztem a rádió- és televízióműsort, azt elkerülendő, hogy hívásom valamely nyugdíjasokat érinti műsor időpontjára essen. Arra is ügyeltem, hogyha Tót néni szokott ebéd után szunyókálni, akkor alkalmatlankodásom az után, s ha van kutyája, akkor a délutáni sétáitatás előtt érje. Az ilyen apróságnak tűnő dolgok is részét képezik munkastílusomnak. E rövid beszélgetés adta meg a támpontot további munkánkhoz. Bogyai úr annak idején hevesen udvarolt Tót néninek, aki egy alkalommal az üzemi étkezdében, a sótlan csontleves és az elfogadhatóbb kelkáposzta főzelék (fasírttal) között végérvényesen kosarat adott Bogyai úrnak. Aki nem felejtett, s most, hogy a telefonigénylések nagyobb számú teljesítésére nyílt mód, maga is készülékhez jutott. S a huszadik század csodálnak egyik legnagyobbikát sértett férfiúi önérzete diktálta boszszú aljas eszközévé degradálta azzal, hogy minden szabad percében ezen keresztül hánytorgatta fel Tót néninek közös múltjuk minden botlását. Habár ezzel Bogyai úr egyik legnagyobb forgalmat jelentő előfizetőnkké vált, sürgősen cselekednünk kellett. Nyilvánvaló volt, hogy a végcél e nem éppen makulátlan jellemű úriember állomásának megszüntetése. Mivel ezt magunk nem tehetjük önkényesen, őt magát kellett rábírnunk az önkéntes kérelmezésre. Kollégáimmal (akiket magamban nem kis büszkeséggel a „Bohus-féle válságkezelő operatív csipet fon csapatnak" szoktam titulálni nagy jókedvvel) összeültünk, s stratégiai tervet dolgoztunk ki. Nem volt könnyű. Gomolygott a füst kicsiny irodámban, a hamutálak csurig voltak, s a szemekben a lelkes ambíció fényét már a fáradtság szürke függönye tompította, mire végeztünk, de megcsináltuk. Pontosan, minden részletre ügyelve. Kezdésnek azt az apróságot viteleztük ki, hogy Bogyai úr telefonja ötször hangosabban csörögjön ki, mint rendesen. Itt, nagy sajnálatomra rögtön, bár csupán az indulás pillanatában, elkeserítő hibát ejtettünk, ugyanis Bogyai úr nagyothall. A későbbiekben viszont felettébb nagy hasznát vettük első lépésünk természetes következményének, ugyanis innen kezdve páciensünk minden hívást meghallott, s felvette a telefont. Ezt követően beiktattunk számára heti négy ébresztő hívást, kizárólag este tizenegy és hajnali öt óra között. Kínosan ügyeltünk arra, hogy az adott időpontban vagy ne legyen a televízióban és a rádióban műsor, vagy ha mégis, akkor az, az ő korát figyelembe véve, semmiképp se érdekelhesse. Törekvésünk itt arra irányult, ha már aludni úgyse tud, mivel a kellemetlen csörgés feltételezhetően kiveri szeméből az amúgy is kínlódva jelentkező álmot, hát tévét se nézzen, rádiót se hallgasson, azaz ne töltse szórakozva az álmatlanság óráit. így adtunk beste lelkének alkalmat a magábafordulásra. Abban az időben került nyomdába az új telefonkönyv, s úgy találtuk, nem hagyhatjuk veszendőbe az égiek e felbecsülhetetlen értékű ajándékát, úgyhogy az utolsó korrektúrákon a Központi Sintér- és Szeméttelep, az Extrém Szexuális Tanácsadó és Partnerközvetítő Szolgálat, az Adóhivatal panaszirodája, valamint a kerti árnyékszékeket jutányos áron szippantó és takarító magánvállalkozó neve mellé Bogyai úr telefonszáma került. Igyekeztünk ellenfelünk várható lépéseinek elébe menni. így, mikor a hibabejelentő számát tárcsázta, kiváló technikusunknak köszönhetően a nemibeteggondozó kirívó esetekkel foglalkozó ügyelete jelentkezett be a vonal túlsó végén. Ha meg a tudakozót hívta, egy tokiói magánlakás később feldúlttá vált tulajdonosa vágta le a kagylót a közös nevezőre nem jutó társalgás végén, mely beszélgetés természetesen a hívó számláját terhelte. Bár munkánkat a legmesszebbmenőkig komolyan vettük, úgy gondoltuk, hogy némi élcet is tűzdelhetünk. tevékenységünkbe. így időnként, mikor Bogyai úr telefonálási szándékkal füléhez szorította a kagylót, abból tárcsahang helyett különböző tréfás állathangok, továbbá vécéöblítő zaja és változatos böffenetek színes kavalkádja kúszot a hallócsövébe. Tervünk csúcsa, a várható finis, a kegyelemdöfés volt. Mikor az időközben lelkiekben kissé megrogyott Bogyai úr a védelmünk alatt álló Tót néni számát tárcsázta, nem mindennapi meglepetés, egyben lecke érte. Abban a pillanatban, ahogy a hatjegyű szám utolsó tagját lenyomta, a kagyló hallgató részéből „Ezt kapd ki vén szatír!" felkiáltást követően az alsó részből egy vörös alapon fehér sarló és kalapács mintázatú bokszkesztyű pattant elő, s gyors egymásutánban kétszer beleütközött Bogyai úr döbbenettől rondán megnyúlt képébe. Ezután a kesztyű visszabújt, a következő oktató jellegű szavak kíséretében: „Utolsó, gaz kujon! Rajtad tartom a szemem!" Ez volt az a pillanat, amikor pszichológus kollégánk szerint nyugodtan hátradőlhetünk székeinkben, s egyéb dolgunk ez ügyben már nem lévén, kivárjuk az eredményt, így is lett. Másnap reggel nyitás előtt fél órával, Bogyai úr láthatóan zaklatott állapotban dörömbölt ügyfélszolgálati irodánk ajtaján. Karikás meg monoklis szemekkel, remegő kézzel, üvöltve követelte, vegyék vissza a telefonját, melyet előrelátóan, s számunkra a katarzis felemelő érzését nyújtva, egy centrumos zacskóban magával is hozott. Az ügy akkor ezzel (egy szolid ünnepéllyel a kollégákkal) le is zárult. Sok mun,kám halmozódott fel miatta, hetekig a?zal voltam elfoglalva, hogy lemaradásaimat pótoljam. De mihelyt egy kis lélegzethez jutottam, felhívtam Tót nénit. Érdeklődtem az egészsége felől, s arról, hogy elégedett-^ a végeredménynyel. Miután megköszönte figyelmességemet, sírásra csuklott a hangja. Elpanaszolta, hogy özvegy, egyedül él, a fia külföldön, a lánya rá se néz, se kutyája, se mcskája, s mióta ázt a csirkefogó Bogyai Jancsit kiiktattuk, alig hall emberi hangot. S bizony hiányzik neki a vén lókötő. S hogy tudnék-e valamit segíteni? Mint az elején mondtam, az ügyfél kívánsága az első nálam, s kitartásom, türelmem töretlen, rögtön fölvettem Bogyai úrral a kapcsolatot. Elhanyagolható problémát jelentett, hogy élményeinek hatására nem kívánt a lakásában telefont látni. Ezért a ház elé rövid időn belül fülkét telepítettünk, benne vadonatúj kártyás készülékkel. Havonta küldök neki telefonkártyákat egy, a posta által alapított, nyugdíjasokat támogató alapítványon keresztül. Mindez két évvel ezelőtt történt. S a napokban olvasom a helyi lapban, hogy hazánkban a városunkban élő B. J. nyugdíjas bír a legnagyobb hazai telefonkártyagyűjteménnyel, melyet magánkiállítás keretében hamarosan az érdeklődők elé tár.