Délmagyarország, 1994. február (84. évfolyam, 26-49. szám)

1994-02-19 / 42. szám

12 JAMBUS SZOMBAT, 1994. FEBR. 19. A Jambus irodalmi pályázaton közlésre fogadtuk el Frank György A csillagok felé cfmű versét, valamint Farkas András Attila November című költeményét. BMBBWiWIWIMIlIff^^ Frank György A csillagok felé Egyre közelebb érzem az éjszakán túli eget, hova megtérnek mind a vándorok, kik letöltik e néhány szívverést, földi arccal nézve át a rácsokon. Távolságod az ősszel mindig súlyosabb, nagyobb, mélyebb az ür, s csak a semmi jégpalástja lengi be a szobám, mfg szíved: zár a világ túloldalán. Ilyenkor érzem, a Sirius fehér fagysugára mint szövi be csöndbe a hajam, s mint vonzza, hívja lassan lelkem odaátra, hol másvilágra vált egy szőke nap. Farkas András Attila November Keresd csak, fiú, s meglátod, meglesz A szekrény tetején nézted már? Kerestem én is - biztos, hogy kell ez? Én sem találtam. Kidobtad tán. Az ismeretlen utcák izgalma vár Felbukkannak majd új terek, házak Induljunk, ne keresd tovább Hozz sálat nekem is, ne fázzak. Tandi Barbara Megszólítva Minden, ami elhihető és megszüntethető és amit elviselve máshogy fordul a tél és aminek rossznak sem kell lennie, hogy fájjon és amitől szíved és arcod félárnyékban mosolyog amiért szólítasz, melléd feküdjek mind mind én vagyok ma tizenkilenc évesen. (1991) A JAMBUS IRODALMI PÁLYÁZAT FŐSZPONZORA A TOLKIEN KÖNYVESHÁZ HETI AJANLATA Krasznahorkai László: Sátán tangó 44 híres eposz Hamvas Béla: Hexakümion, Patnos Róbert Merle: Majom ABC Várom vásárlóimat - a régi Bruckner mellett, a TOLKIEN KÖNYVESHÁZBAN, hétköznap reggel 9-től este 7-ig, míg szombaton 9-től 13 óráig Tisza L. krt. 39. NÉMETH GYŐZŐ cégtulajdonos nr f A Föld t Bányász J. István A Tótné kontra Bogyai-ügy Podmaniczky Szilárd montázsa Nevem Bohus Pál. Nagy­apám a nagy háborúk közt eltelt időben szolgált, mint postamester. És a postától ment nyugdíjba a fia is. Jó­magam szintén e patinás múltú vállalat munkásának mondhatom magam, immáron húsz éve. Elégedett vagyok a mun­kámmal, s mindent, ami a postát jelenti a hétköznapok­ban, módfelett közelállónak érzem magamhoz. Ma már ott van mindenhol, s az emberek aligha tudnák nélkülözni azt a sokrétű szolgáltatást, amit mi biztosítunk nekik nap mint nap. Persze időnként magunk is követünk el baklövéseket, de én arra tettem fel az életemet, hogy az ügyfelek minden igénye maradékta­lanul rendezve legyen, s gondoljon mindenki úgy a postára, mint egy jól dolgozó, megbízható és nélkülözhe­tetlen barátra. Ez a meg­győződés hatja át munkám, de magánéletem minden percét is. Nemrég egy sajátos, lát­szólag orvosolhatatlan pa­nasz érkezett telefon-ügyben. Egy idős hölgy (nevezzük Tót néninek) azzal a kéréssel fordult ügyeletes kollégám­hoz, miszerint oldjuk meg, hogy régi ismerőse, bizonyos Bogyai János ne tudja őt felhívni otthonából. A mai csodás technikai lehetőségek révén napról napra újabb szolgáltatásokkal tudunk tisztelt ügyfeleink rendelkezésére állni, azonban pillanatnyilag a hölgy kérését technikailag képtelenek vol­tunk teljesítenr Munkatársam ezt tökéletesen átlátta, ez alapján tájékoztatta a hölgyet, majd rendesen rögzítette az esetet az ügyfélszolgálati naplóban. Ezt a naplót hetente át szoktam nézni, s a hétköz­napi munkamenetbe nem illeszthető, a megszokott esz­köztárral nem rendezhető panaszokra kollégáimmal igyekszünk minél előbb meg­nyugtató megoldást találni. Ami a jól képzett csapatnak s a hosszú évek sora gya­korlatának köszönhetően, az ügyek nagy többségében valóban megnyugtató lezárást jelent. Ezek után első dolgom volt felhívni-Tót nénit. Előtte azonban átnéztem a rádió- és televízióműsort, azt elke­rülendő, hogy hívásom vala­mely nyugdíjasokat érinti műsor időpontjára essen. Arra is ügyeltem, hogyha Tót néni szokott ebéd után szu­nyókálni, akkor alkalmat­lankodásom az után, s ha van kutyája, akkor a délutáni sétáitatás előtt érje. Az ilyen apróságnak tűnő dolgok is részét képezik munkastílu­somnak. E rövid beszélgetés adta meg a támpontot további munkánkhoz. Bogyai úr an­nak idején hevesen udvarolt Tót néninek, aki egy alkalom­mal az üzemi étkezdében, a sótlan csontleves és az elfogadhatóbb kelkáposzta főzelék (fasírttal) között végérvényesen kosarat adott Bogyai úrnak. Aki nem felej­tett, s most, hogy a telefon­igénylések nagyobb számú teljesítésére nyílt mód, maga is készülékhez jutott. S a huszadik század csodálnak egyik legnagyobbikát sértett férfiúi önérzete diktálta bosz­szú aljas eszközévé degra­dálta azzal, hogy minden szabad percében ezen ke­resztül hánytorgatta fel Tót néninek közös múltjuk min­den botlását. Habár ezzel Bogyai úr egyik legnagyobb forgalmat jelentő előfizetőnk­ké vált, sürgősen cseleked­nünk kellett. Nyilvánvaló volt, hogy a végcél e nem éppen maku­látlan jellemű úriember ál­lomásának megszüntetése. Mivel ezt magunk nem te­hetjük önkényesen, őt magát kellett rábírnunk az önkéntes kérelmezésre. Kollégáimmal (akiket ma­gamban nem kis büszkeség­gel a „Bohus-féle válság­kezelő operatív csipet fon csapatnak" szoktam titulálni nagy jókedvvel) összeültünk, s stratégiai tervet dolgoztunk ki. Nem volt könnyű. Gomoly­gott a füst kicsiny irodámban, a hamutálak csurig voltak, s a szemekben a lelkes ambíció fényét már a fáradtság szürke függönye tompította, mire végeztünk, de megcsináltuk. Pontosan, minden részletre ügyelve. Kezdésnek azt az apró­ságot viteleztük ki, hogy Bogyai úr telefonja ötször hangosabban csörögjön ki, mint rendesen. Itt, nagy sajnálatomra rögtön, bár csu­pán az indulás pillanatában, elkeserítő hibát ejtettünk, ugyanis Bogyai úr nagyothall. A későbbiekben viszont fe­lettébb nagy hasznát vettük első lépésünk természetes következményének, ugyanis innen kezdve páciensünk minden hívást meghallott, s felvette a telefont. Ezt követően beiktattunk számára heti négy ébresztő hívást, kizárólag este tizenegy és hajnali öt óra között. Kínosan ügyeltünk arra, hogy az adott időpontban vagy ne legyen a televízióban és a rádióban műsor, vagy ha mégis, akkor az, az ő korát figyelembe véve, semmiképp se érdekelhesse. Törekvé­sünk itt arra irányult, ha már aludni úgyse tud, mivel a kellemetlen csörgés feltéte­lezhetően kiveri szeméből az amúgy is kínlódva jelentkező álmot, hát tévét se nézzen, rádiót se hallgasson, azaz ne töltse szórakozva az álmat­lanság óráit. így adtunk beste lelkének alkalmat a magába­fordulásra. Abban az időben került nyomdába az új telefonkönyv, s úgy találtuk, nem hagyhat­juk veszendőbe az égiek e felbecsülhetetlen értékű aján­dékát, úgyhogy az utolsó korrektúrákon a Központi Sintér- és Szeméttelep, az Extrém Szexuális Tanácsadó és Partnerközvetítő Szolgálat, az Adóhivatal panaszirodája, valamint a kerti árnyékszé­keket jutányos áron szippantó és takarító magánvállalkozó neve mellé Bogyai úr tele­fonszáma került. Igyekeztünk ellenfelünk várható lépéseinek elébe menni. így, mikor a hibabe­jelentő számát tárcsázta, kiváló technikusunknak kö­szönhetően a nemibeteg­gondozó kirívó esetekkel fog­lalkozó ügyelete jelentkezett be a vonal túlsó végén. Ha meg a tudakozót hívta, egy tokiói magánlakás később feldúlttá vált tulajdonosa vágta le a kagylót a közös nevezőre nem jutó társalgás végén, mely beszélgetés természetesen a hívó szám­láját terhelte. Bár munkánkat a leg­messzebbmenőkig komolyan vettük, úgy gondoltuk, hogy némi élcet is tűzdelhetünk. tevékenységünkbe. így időn­ként, mikor Bogyai úr tele­fonálási szándékkal füléhez szorította a kagylót, abból tárcsahang helyett különböző tréfás állathangok, továbbá vécéöblítő zaja és változatos böffenetek színes kavalkádja kúszot a hallócsövébe. Tervünk csúcsa, a várható finis, a kegyelemdöfés volt. Mikor az időközben lelki­ekben kissé megrogyott Bogyai úr a védelmünk alatt álló Tót néni számát tárcsáz­ta, nem mindennapi megle­petés, egyben lecke érte. Abban a pillanatban, ahogy a hatjegyű szám utolsó tagját lenyomta, a kagyló hallgató részéből „Ezt kapd ki vén szatír!" felkiáltást követően az alsó részből egy vörös alapon fehér sarló és kalapács min­tázatú bokszkesztyű pattant elő, s gyors egymásutánban kétszer beleütközött Bogyai úr döbbenettől rondán meg­nyúlt képébe. Ezután a kesz­tyű visszabújt, a következő oktató jellegű szavak kísére­tében: „Utolsó, gaz kujon! Rajtad tartom a szemem!" Ez volt az a pillanat, amikor pszichológus kollégánk sze­rint nyugodtan hátradőlhetünk székeinkben, s egyéb dol­gunk ez ügyben már nem lévén, kivárjuk az eredményt, így is lett. Másnap reggel nyitás előtt fél órával, Bogyai úr láthatóan zaklatott állapot­ban dörömbölt ügyfélszolgá­lati irodánk ajtaján. Karikás meg monoklis szemekkel, remegő kézzel, üvöltve köve­telte, vegyék vissza a telefon­ját, melyet előrelátóan, s szá­munkra a katarzis felemelő érzését nyújtva, egy cent­rumos zacskóban magával is hozott. Az ügy akkor ezzel (egy szolid ünnepéllyel a kollé­gákkal) le is zárult. Sok mun­,kám halmozódott fel miatta, hetekig a?zal voltam elfoglal­va, hogy lemaradásaimat pótoljam. De mihelyt egy kis lélegzethez jutottam, felhív­tam Tót nénit. Érdeklődtem az egészsége felől, s arról, hogy elégedett-^ a végeredmény­nyel. Miután megköszönte figyelmességemet, sírásra csuklott a hangja. Elpana­szolta, hogy özvegy, egyedül él, a fia külföldön, a lánya rá se néz, se kutyája, se mcská­ja, s mióta ázt a csirkefogó Bogyai Jancsit kiiktattuk, alig hall emberi hangot. S bizony hiányzik neki a vén lókötő. S hogy tudnék-e valamit se­gíteni? Mint az elején mondtam, az ügyfél kívánsága az első nálam, s kitartásom, türel­mem töretlen, rögtön fölvet­tem Bogyai úrral a kapcso­latot. Elhanyagolható prob­lémát jelentett, hogy élmé­nyeinek hatására nem kívánt a lakásában telefont látni. Ezért a ház elé rövid időn belül fülkét telepítettünk, ben­ne vadonatúj kártyás készü­lékkel. Havonta küldök neki telefonkártyákat egy, a posta által alapított, nyugdíjasokat támogató alapítványon ke­resztül. Mindez két évvel ezelőtt történt. S a napokban olva­som a helyi lapban, hogy hazánkban a városunkban élő B. J. nyugdíjas bír a leg­nagyobb hazai telefonkártya­gyűjteménnyel, melyet ma­gánkiállítás keretében hama­rosan az érdeklődők elé tár.

Next

/
Thumbnails
Contents