Délmagyarország, 1994. január (84. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-22 / 18. szám

JAMBUS SZOMBAT, 1994. JAN. 22. Egyszerűen és ártatlanul indult bizonyos Mercier és bizonyos Camier között a beszélgetés. Valamikor. Igen-igen rég. Annyi bizonyos, nem voltak már mai fiúk. Történetünk idején, amikor éppen az esernyőről, az ehhez tartozó esőről, valamint ez utóbbiból kiindulva, az időjárás egyéb lehetséges változatairól és módozatairól folyott közöttük a diskurz. Meghatároztak még - rendszertanilag talán vagy csak éppen nevén nevezve - egy közelükben árválkodó fát is, mégpedig tiszafaként. Éppen itt tartottak, idáig csordogáltak, ennyire és nem többre használva a nyelvet. Saját nyelvüket és nem más idegen nyelvüket. Anyáról azonban - még nyelvi viszonylatokat tekintve sem - nem tesz említést az utazásukról beszámoló szemtanú és narrátor, aki viszont azt állítja, hogy mindvégig jelen volt. Beszélve van tehát a fa, amikor Camier közli társával a gyengébbek kedvéért sem mondanánk barátot; tudván tudjuk, az nehéz - a Mercier nevűvel, hogy: mindig tiéd az utolsó szó. Amire barátja - no, tessék! - akármiféle rövidke - lélegzetnyi - szünet, kihagyás és megingás nélkül válaszol - ne feledjük, közben esernyő, eső, egyéb időjárási együtthatások, plusz fa, egyenesen tiszafa - felel tehát emberének, bizonyos Camier nevezetűnek, hogy - idézem nem szavak ezek. Készen is volnánk. Tessék fölspulnizni a ravasz ír úr teljes életművét - melyek (hm, hm, hm) szavak - eme tagadásra! Az így keletkező szabályos gömböt pedig tessenek gurigázni úgy új típusú doktorandus képzés esetén, mint érdeklődő kisiskolások irodalmi irányultságú elfoglaltságának általános műveltségű irányítóiként! Mert aligha férkőzhetnék a kétség; az irodalom emésztő vágyakozásának analízisbe vonható önvallomása e mondat. Ha irodalom, akkor szeretne lenni több; élet - valódi. Idézebalog józsef ÍR ÚR Sámuel Beckett: Mercier és Camier Holnap Kiadó 1993. Sámuel Beckett tünkben pedig éppen fordítottja: éjszaka sötétje, Hold túlsó fele, lenne a semmi; megakasztani körforgását születésnek-húsnak-halálnak. Beckettről beszélünk. Sámuel Beckett Mercier és Camier című regényét először 1970-ben jelentették meg, egyszerre francia, német és angol nyelven. A mű azonban - a szerző első francia nyelvű műveként már évtizedekkel az első kiadás előtt készen volt. Ha hihetünk az évszámoknak. 1953. január 5-én bemutatták a párizsi Theatre de Babylone-ban Beckett Godotra várva című színművét. A regény alapmondatai és szituációi pedig sok esetben fedik a darab dialógjait és akcióit. így a magyar megjelenés legalább negyven évet késett. Lényegesen többet, mint a magyar nyelvű Godot. Kell-e több a csábításhoz. Van mihez és van mit hasonlítani. Várakozást a várakozáshoz. Utazást a helyben maradáshoz. Tragikusan lezárt világképet tragikusan lezárt világképhez. Pedánsan körülzümmöghető e két rokon, mindkettő komor, és szomorú. Csak úgy böfög fölfelé még néhány semmire sem használható Beckett-magyarázati kellék. Pedig. Gyorsan és könnyedén kell játszani engem - mondta Beckett, amikor a Godot-t rendezte Berlinben. Olvasni pedig? Szépen és méltósággal - tehetnénk hozzá. Mert így dolgoznak a mondatai. Kár volna megszakadni. Inkább a röhögéstől, amire a regényben is van ok. Ha kevesebb is, mint a színű esetén. A képzeleten ugyanis súlyosabb átok ül, mint a színpadi látvány megalkotóin. A színész is ember, Mercier és Camier viszont nem. Alakjuk szellemalak, megelőlegezve későbbi Beckett-figurák piruettjeit. Tényleg előleg? Nem. Helyben vagyunk mondjuk, ha elérkezünk utunk végén oda, ahonnan elindultunk. Beckett mindvégig helyben van. Ez a tulajdonsága, ez hőseinek a múltja - amiről mindig csak külön értesítést kapunk, de valamirevaló egyidejű jelentést sohasem - és ez a jövője is. Beckett jelenideje végidő. Folyamatos végidő, az igaz. Nem illik hozzá a befejezett vég. Lehetett volna realista és lehetett volna a látvány poétája. Hasonló alapállásból, mint az övé, nagyon szép szövegeket tud írni ő. Egy földművest látunk a kocsma ablakából. Egy tőzeglápot, fennsíkot a gyaloglás szerelmeseinek. Egy utcát délután. De unja ezt Beckett. Unja, hogy tudja. Amikor Beckett regényt ír, ők fogják ceruzáját. Akik nehezen és rosszul mondják. Akik, ha mondják, csak konokul ugyanazt hajlandók mondani. És akik már nem is mondanak. Akik hallgatnak. Hallgatni pedig halál. Vagy majdnem. Beckett szerint ott sűrűsödik az egész. Az egész kibaszás. A majd és a nem között. Mindazonáltal a kecske megdöglött, a papgáj megdöglött, a sok állat megdöglött vagy már döglött is volt. A sötétben pedig jobban hallani az emberi suttogást és az esőt. Az időnek egyéb járásáról nem is beszélve. Volt, aki azt mondta, hogy az öreg Demeter egyidős a századdal, és már akkor is csikket szedett az utcán, amikor őszirózsás volt a forradalom, meg Kun Béla katonái csattogtatták csizmájukat a keramiton. Ki tudja? Az öreg Demeter ráncai mélyebben vágták arcát, mint az isonzói lövészárkok az olaszok földjét, táskás szemei alatt lila erek rajzolták a színt, és a körme, igen, a körme olyan karmokká vadult húsos ujjaiban, mint a vércséknek, ha nyúlra támadnak. Ettől persze még az öreg Demeter nyugodtan ülhetett a Tulipán teraszán, ihatta vizezett borát, törölgethette bajszáról a sörhabot, marhatta gyomrát a szilvapálinka is, hisz az öreg Demeter olyan mindenjvós fajtájú volt, akárcsak a magyar parasztok. Hogy az öreg Demeter is? Azt csak hiszik. Az öreg Demeter iparosem-ber fiaként bújt ki a világba, tanult asszony ringata a bölcsőjét, szép jövőt is jósoltak neki, de egyszer csak lett valami háború, iszonyatos fenekedéssel és az öreg Demeter családját kiirtották fölszabadító partizánok, apját, ki vén volt már, mint a Albert Lipót Öreg Demeter Tisza-parti nyárfák, egy farönkön fejezték le, életlen balta vágta le a fejét, anyját hasba lőtték, majd vizet itattak vele, hogy a kíntól elátkozza a világot, feleségét kapufélfához szögezték, Krisztus pózában, rozsdás ácskapcsokkal, gyermekét, a Mihályt meg tarkón lőtték, hiába szipogta a ház mögött, trágyás gödör mellett térdelve, hogy én még gyerek vagyok, minek is bántanának. Amikor ezt mesélte az öreg, a Tulipánban lehajtotta a fejét minden korhely, ujjuk a poharat pöckölte, cigarettájuk hamuja meg savanyodott a sör habjában. És nem kérte senki, hogy ugyan már öreg Demeter, inkább arról mesélj, hogy szúrtál bajonettet az ellenségbe távoli frontok hidegjében, hogyan gyógyították a fagyott füledet friss hóval az asszonyok, és mikor meleg gyulladt a melledben, hogyan döntötted a szép Mását nagypaplanos, ukrán ágyába, hogy kiszakadjon lelkedből a háború, és fölkapaszkodj a csillagokra. Mert az öreg Demeter bizony ilyen szép meséket is tudott a világról, és úgy ismerte a történelmet, hogy tán Napóleon sem különben. S miért épp a franciák császára? Mert az öreg Demeter azt a korzikait fenemód nagyra tartotta. Megforgatta a világot, pedig akkora volt csupán, mint a mákszem - erősítgette bólogatással tudományát, ha egy maszatos kölyök újra, meg újra rákérdezett - ki is az a Bonaparte? És elmondta kéretlenül is - angolok ármánya ölte meg Napóleont, ciánt tettek poharába, mert még Szent Ilonán is féltek, mit féltek - rettegtek tőle. Azt mesélik a népek, hogy azon az estén az öreg Demeter nem mesélt. Csak meghúzódott a fal mellett, és hallgatta, hogyan is szidja egy munkanélküli a kormányt, miért nem kel az alA JAMBUS IRODALMI PÁLYÁZAT FŐSZPONZORA A TOLKIEN KÖNYVESHÁZ HETI AJANLATA: Hermán Wouk: Remény I-II. kötet leinké Picinke. Népmesék óvodásoknak John Lukács: Párviadal Lengyel Dénes: Régi magyar mondák •A Várom vásárlóimat JhLl a régi Bruckner mellett, a TOLKIEN fi/ KÖNYVESHÁZBAN, hétköznap reggel 9-től este 7-ig, míg szombaton 9-től 13 óráig Tisza L. krt. 39. NÉMETH GYŐZŐ cégtulajdonos i j, A Fotó A Jambus Irodalmi Pályázatra beküldött pályamunkák közül közlésre fogadtuk el Palásti András: Futam clmü versét, valamint Albert Lipót: Öreg Demeter című prózáját. Palásti András Futam Hörcsögöm, a komám lót-fut a mókuskerék fogságában. Helyben és körbe-körbe (mégse labirintus!)... Megmegáll, kikikukucskál: mintha nézne valamit, mintha nézné valaki... Hejszen, nagyonishogy magában futja távját dejszen, aki nézem, magam se onnan kintről lesem, mivégre ez a haladatlan sietségLátód, így megy ez, pajtás: vigyor, teker és hajtás, Na jó, néha tekéngetés; mire ment a menetelésÜvegfalak, almunk és álmunk között, véges, véghetetlen, magunkűzött vágtában, végre is, mit nézünk, koma?! Hogy megyünk-e, úgy értem, valamire...? Reményünk ez a futam. Helyben, körbe... ma a piacon, és ki hágta meg a Keresztes tanító úr feleségét a szüreti bálban. Néha persze pislantott is, kuncogott is, ahogy az már öregemberektől joggal elvárható, de inkább csak emlékeibe bújt, együtt szaladgál Mihály fiával az adai réten, csókot nyomott Juli asszony piros arcára, menetel századával az ukrán dombokon, tűrte, hogy lefasisztázza egy kommunistává vedlett nyilas szakaszvezető az igazoló-bizottságban, tűrte, hogy koldús sorsból szenvedje föl magát Sztálinváros építkezésein betanított munkásnak, hogy elverjék, amikor kiderült egy szakadt fényképről, hogy bizony ő is cibálta Homokhegyen az orosz emlékmű veres csillagát azon az októberen, tűrte rendőrök pofonját, munkásszálló savanyú bűzét, udvari szoba-konyhaspájz káposztaszagú illatát, de leginkább a szegénységet, ami két marékkal kapaszkodott rongyaiba. Azon az estén Vajda Imre, a lángossütő igencsak megsajnálta az öreg Demetert, és vitt neki egy pohár bort, ahhoz a sarki asztalhoz. Igyon, tata, megérdemli, kurva egy élete van magának - bökte meg öreg Demeter vállát, de az bizony meg sem moccant. Varga Imre meg totyogott, mint a tojógalamb, kezében himbálózott a homoki fehér, cigarettája lankadó hamut eresztett. Hé, nem hallja, tata? - nyafogott akkor már a Vajda Imre, meg is bökte még egyszer a szakadt zubbonyt, és egy istenért sem hitte el csapos Józsinak, hogy ez bizony meghalt. Ki is van mán hűlve - tárta szét a karját a csapos Józsi, és már vitte is a bal kettőnek a három nagyfröccsöt, két fél Vilmossal. Vajda meg indult a telefonhoz, hogy a mentőket, vagy valami frászt csak hívni kéne, nem gondoljátok? - de Széles Lajos, a kocsmagazda kiüvöltötte a lelkét, hogy itten nem lesz semmilyen kurva telefonálgatás, merthogy itten neki ne haljon meg senki, hogy aztán jegyzőkönyvezzenek, meg jöjjenek a fertőtlenítők, meg egyébként is, hogy a büdös francba nyúlhat pont most ki ez az öreg Demeter, amikor kibírta azt a kurva orosz frontot, meg kibírta '56-ot, meg kibírt ez a vén rongy mindent, hát akkor miért nem ment legalább hazáig, hiszen háza is van, ágya is van. A népek hallgatták Széles Lajost, ujjuk között forgott a pohár, cigarettájuk hamuja savanyodott a sörhabon, lábuk kidobolta az asztal alatt a Radetzki marsot, csak éppen szájuk nem szólt semmit, szemük nem nézett semmit, arcuk olvadt el a fényben. Az öreg Demeter pedig szép lassan, bakancsos csoszogással indult el a felhők fölé, és azt mesélik, még vissza is intett, amikor bekanyarodott a templomtorony mellett. Kezében ott fityegett egy aktatáska, aktatáskában a zsírpapírba bújt szalonna, szalonna mellett kartontárca, kartontárcában gyerekének képe. Labdával játszó, kopaszra nyírt parasztfiú, orra hegyén szeplővel. De az én kocsmámban akkor se dögöljön meg senki - vinnyogott Széles Lajos, és az út porát fölverte egy kamion.