Délmagyarország, 1994. január (84. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-22 / 18. szám

- A szó: „posztmagyar" Odorics Ferenc Szegeden oktató gödöllői tanárembertől származik. 1991 szeptemberében az ő ötletébői indítottunk szövegolvasó szemináriumot: (a szerzők tudomása nélkül) Darvasi László, Garaczi László, Kukorelly Endre, Németh Gábor, Podmaniczky Szilárd és Szijj Ferenc munkáit tanulmányoztuk. Régről ismertük egymást, a legtöbben az alapító Odoricstól tanultunk irodalomelméletet, irodalomtudományt. 1990ben kiderült, hogy közülünk az előző évfolyamokhoz képest nagyon sok frissen végzett hallgató maradhat tanárként az egyetemen. Egy év múlva keresni kezdtük egymást; ennek a közös szeminárium megfelelő formát adott. - Milyen szövegolvasást jelent a posztmagyar? - Akkoriban azt gondoltuk, hogy ezeknek a szerzőknek a poétikája szoros összefüggésben áll a hetvenes évek magyar avantgárdja irodalmi hagyományával, a „jelentéskioltás" gyakorlatával. Erdély Miklós szerint a jelentéskioltás olyan szövegépítkezést jelent, amelyben a rendkívül szerteágazó asszociációk végeredményben megszüntetik egymást, a különböző jelentésvektorok eredője nulla, a szöveg jelentés nélkül marad. Mivel az olvasók megszokták, hogy a szöveg jelentése egységes valami, az ilyenfajta szövegeknek nem tudnak jelentést tulajdonítani. Ezért az említett szerzőkről keveset szólt a kritikai irodalom. A kritikai nyelv alapvetően a megnevezésre épülő eszközeivel ez nem is könnyű. A posztmagyar szövegolvasás éppen abból a kérdésből születik, hogy mit lehet kezdeni a hagyományosan értelmetlennek tartott szövegekkel. - Milyen az a nyelv, amelyen lehetséges a róluk való beszéd? - Nem is beszéd: beszélgetés. Metaforikus, játékos, Posztmagyarázat Az 1991-92-es tanévben a JATE Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszékén született valami, amit úgy hívnak: posztmagyar. Azóta szemináriumok, előadások és felolvasóestek szóltak a posztmagyarról; a legutóbbi az Impala házban volt múlt hét pénteken. Mielőtt elhamarkodottan rákérdeznénk: mi is az a posztmagyar?, inkább arról kérdeztük Szilasi László és Kovács Sándor tanársegédeket, hogy milyen előzményei voltak a posztmagyarnak? •HHHMMHHi I^HHHHMMHMHI személyes, szószátyár, darabos és kicsit gügye igyekszik megőrizni a beszéd (nem mindig világosan körülhatárolható) tárgyát, annak elképzelt hallgatóját, és bízik abban, hogy ezen a roncsolt és újjászervezett nyelven közölni lehet az egyesülni nem kívánó jelentéseket is. A kritika hagyományos nyelvében és a nyelvben egyáltalán az a feneség, hogy csak olyan dolgokat tudunk elgondolni, amire van szó. Ha a nyelvben nem bízunk feltétel nélkül, de a beszélgetést mégis fenn akarjuk tartani, akkor az elhallgatás előtti utolsó eszköz a nyelv befülledt struktúráinak megszellőztetése. Nem radikális nyelvújítás, hanem az öröklött nyelv darabjainak, szavainak kicsit más értelemben való használata, felturbózása. - Hogyan néz ki egy ilyen szövegértelmezés a gyakorlatban? - A posztmagyarázat igazi formája a sokszólamú beszélgetés egy szöveg mellett. Az olvasás mint magányos tevékenység némiképp unalmasnak tűnik. Akkor lesz érdekes igazán, ha a magányos olvasó képes önmagából kitermelni egy beszélgetést, megpróbálja minden magától adódó gondolatát belsőleg megvitatni. Elsősorban azt a gondolatát, hogy az általa olvasott szöveg esetleg értelmetlen. A szöveg annál gazdagabb, minél több és többféle jelentéssel tudjuk feltölteni: több szem többet lát bele. Az irodalom azért a szabadság birodalma, mert amikor jelentéseket tulajdonítunk egy szövegnek, akkor mindent szabad. Egy posztmagyar szövegértelmezés akkor jó, ha meg tudja valósítani a szabadságból eredő sokféle szólam, jelentés beszélgetésszerű, - tehát nem mindig békés - egymás mellett élését. - Az értelmezésnek milyen merészségfokai lehetnek, hogy az még ne legyen belemagyarázás? - A nem olvasott szöveg nem létezik. Felfogásunk szerint a szövegbe semmilyen módon nincs belerejtve a jelentése. Minden szöveg üres. Az értelmezés nem feltárja vagy kibányássza a szöveg rejtett értelmét, hanem létrehozza és feltölti vele az olvasott dolgot: belemagyaráz. Újra és újra. - Például mit jelent az a szó, hogy posztmagyar? - Ez a szerencsétlen összetett szó számos más szó emlékét őrzi, holdudvara hatalmas, ilyen szavakat látok bele: poszt, valami után, őr, őrhely, hely, posta, moszt (híd), oszt (Ost), veszt (West), doszt (DOS-t), koszt, kosz, Dreck; magyar, mog-er (férfi), agyar, gagyar, gagyog, kadarka, ragyog, fanyar, stb., ebből következőleg pedig: magyar posta, magyar őr, híd-magyar, kelet- és nyugat-magyar, magyar agyar, „gagyog s ragyog", fanyar kadarka, stb. Ez így együtt látszólag értelmetlen. De hogyan lehetne letiltani bármelyik - önmagában esetleg értelmes - összetevőt is? Mindezek rólunk szólnak mégis. Mert nem mi beszéljük a nyelvet,' hanem a nyelv beszél minket. - A posztmagyarázatnak mi a viszonya a már meglévő értelmezésekhez? - Minden szöveg más szövegekről szól. Nem csak az értelmezés szól az irodalmi szövegről, hanem legalább ennyire szól az irodalmi szöveg az értelmezéséről - az irodalmi szövegek egymást olvassák, egyik értelmezés a másikat magyarázza. Az irodalomban sok a duma, szeretnénk részt venni benne mi is. Ha sokféle hagyomány van, az a nagyon jó. Ha csak egy hagyomány van, akkor azt szeretnénk megsokasítani. Szeretnénk a sokszínű hagyománnyal ugyanúgy folyamatos beszélőviszonyban lenni, mint saját kortársainkkal. - Akarják-e ezt a hagyományok és a kortársak? - Mi a régi szövegeket igyekszünk ugyanúgy olvasni, mint a maiakat. Az olvasásnak ebben a felfogásában azt lehet mondani, hogy hagyományainkat az olvasás által mi magunk teremtjük meg. Ezért természetes, hogy ránk hasonlítanak: szeretnek beszélgetni. A kortársainkat nem mi teremtjük. Bár mindenki azt állítja, sokan vannak, akik valójában nem igénylik a beszélgetést. De a megszólításra mégis meglepően gyakran bukkan elő a beszélgetés (megmutatkozás és odafigyelés) atavisztikus reflexe. - Lesz következő megszólítás? - Immár hagyományosan, minden áprilisban (amikor az eper az úr) DEkonFERENCiá-t tartunk a Mojoban. Friss olvasatainkat ekkor tesszük közszemlére. Szeretettel várunk minden beszélgetőpartnert. Podmaniczky Szilárd H

a egy francia mondja egy franciának - nincs semmi. Angoláknál sincs semmi. Értik, amit mondanak egymásnak. Egy nyelven beszélnek. Ámde! Egy magyar azt mondja egy másik magyarnak: én ezen a napon legszívesebben csöndben lennék; elvonulnék, magamba szállnék, meditálnék; így tennék új ünnepünkön, a Magyar Kultúra Napján. Nos, hogy mi van ekkor? Gyanakvásözön. Miért akar ez elvonulni? Mitől, kitől akar elkülönülni? Azért meditálna, mert itt nem lehet tenni? Hát milyenek vagyunk mi, hogy ez lenézhet bennünket? Stb. Hát ezért (is) egy spéci dolog a magyar kultúra. Emberemlékezet óta, meg még azelőtt is: darabokban. Szeletelve. Most is, van benne, ami a miénk, s van, ami - ezeké. (Bár ezekét csak fönntartásokkal nevezzük kultúrának; és akkor még toleránsak vagyunk, tesszük hozzá.) Nehogy azt tessék hinni, hogy jó ez így nekünk. Nem. Egyfolytában szeretnénk a homogénebb, egyneműbb, közös közeget, vágyakozunk utána, s irigykedve szemléljük a szerencsésebbeket. A hétköznapjaikat és az ünnepeiket. Július 14-re gondolunk például március 15-én, arra, hogy ott mindenkinek habozás nélkül nemzeti a trikolór. Itt meg mindenki gyanús. Az, akinek nemzeti; mert vaSzázadvég jon nem túlontúl az? Aki meg a gyanakvástól óvja magát, az rögtön idegen. Az ünnep így lesz kisajátítva, lesz valakiké, s maradnak kívül a mindenkori - ezek. így lesz minden szeletelve; s mindenki kesernye. „Nem közénk való volt", buggyant ki Wesselényi báróból is, midőn meghalt a Himnusz költője. (Eme erősen elkeseredett vers születésnapját neveztük(ték) ki a Magyar Kultúra Napjának.) A környezete annyira nem vette be a küllemében is más, bekötött félszemű embert, néhai Kölcsey Ferenczet, hogy a szomszédai ráhajtották a jószágot a földjeire, letiporták a termését, állítólag még a koporsóját is megdobálták az anyaföld göröngyeivel. Az elvágyódását nem szerették? ködös magányát? a kritikus szellemét? vagy csak a bekötött fél szemét? Homályban tapogatózunk. Nemhogy megkérdezték volna, mi a fene baja van, mondta a tini lány, amikor Kölcseyről tanult az iskolában. Hm. Majd fölhasználom egyszer ezt a naiv mondatot, gondoltam akkor, a szakmában, mondjuk egy kultúranapi reflexióban. S tényleg. Ha ezt el lehetne mondani - gondolta volna Kölcsey, ha tényleg megkérdezték volna. Hiszen versben sem sikerült neki igazán elmondani, örökös keresésében leiedzett szegény, a kifejezést kereste, amivel megmutathatná a lelkét. De nem talált elég helyénvaló szavakat és formákat. Ez a jó költő sem volt ehhez elég tehetséges. Hát akkor mi legyen - velünk? A kapcsolatainkkal? Ami a kultúránk? Van-e még lelkünk, amelynek érdemes keresni a kifejezését? Vajon milyen lélekre vall a most divatos beszédmód? Lélekre vall- e, vagy pusztán önmagaközpontú létre? Emberi-e ez, emberek? M

ire valók a kérdések? Minek ezeket a dolgokat feszegetni? Ezek csupa olyan dolgok, amelyeket elfed a rendkívüli zaj, meg a látványorgia; az e század végi egyetemes kultúra. A (helyenként) testi és a (helyenként) szellemi öldöklések hallása és látása, meg a további testi és szellemi öldöklések előkészületeinek zaja és látványa. Lehet azonban, csak arról van szó, hogy ezektől nem látjuk és nem halljuk azt a magába zárkózott embert, aki most is keresi lelkének kifejezését. Sulyok Erzsébet •• J -r. ff. sA A A ék 4 ŰU.JÍ. -VÜ t»i9 i'm \ ff.j Á"- ímJfA- «' W / ' ». / t t I'/ium AJf""^' éy ^íipc^' A himnusz eredeti kézirata (1823) (Széchényi Könyvtár, Budapest) A Himnusz születésnapján „Magyar néphymnussá válandik..." Kölcsey Ferenc A nemzeti himnuszok elődei azok a fennkölt hangulatú versek és egyházi énekek voltak, amelyeket a XVI. századtól kedve Európaszerte énekeltek a templomokban. Ezekből a kedvelt dallamokból alakultak ki az egy-egy nagy közösségben énekelt néphimnuszok, majd szerencsés esetben a nemzeti himnuszok. Magyarországon a XVIII. században két, néphimnuszként énekelt vallásos dal is elterjedt. Régi énekeskönyvekben megtalálható az „Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga" és a „Boldogasszony anyánk" kezdetű ének egyaránt. Fontos volt, hogy sokan ismerték, tartalmát mélyen átérezték, egyetértettek vele s mint egy fohászt, együtt tudták előadni. A XIX. század elején hivatalos alkalmakkor Magyarországon is az osztrák császárhimnusz csendült föl, mint az országot jelképező közösségi dal. De ebben az időben már gyakran felhangzott a Rákóczinóta, vagy a Rákóczi-induló is, mint a magyarság kifejezője. Kölcsey Ferenc 1823. január 22-re keltezve írta meg a Hymnus-t, azt a versét, ami egymagában öröljre megőrizte volna nevét, ha semmi mást nem is írt volna. Irodalomtörténészek kimutatták, nem valószínű, hogy egyetlen napon született ez a költemény. Egyes gondolatok, kifejezések fellelhetők Kölcsey korábbi műveiben, más gondolatok pedig a még korábbi magyar irodalomban. A költő kivételes érzékenysége tudta összesűríteni tökéletes tartalmi és formai egységbe mindazt, ami egy nép sok évszázados történelmében fontos. A vers olyan érzelmi telítettségű, hogy egyesek pesszimizmust, mások egyenesen a jövő eredményes harcaiban való bizakodást olvasnak ki belőle. A magyaroknak még egy nagy mű kínálkozott a himnuszi rangra: Vörösmarty Mihály Szózat-a. Megjelenésekor, 1836-ben így ajánlják mindenki figyelmébe - már akihez eljutott az Auróra című almanach: reményijük nem fog elhangzani figyelem 's hatás nélkül, és óhajtjuk is, hogy a szózat tettet szüljön..." A versek és a röviden idézett kommentár nagyon jól érzékeltetik a korabeli gondolkodás irányait, a feszültséget, az immár nemzeti önbecsülésre építő tenniakarást. Ebben a helyzetben akadt még egy kiváló ember, Bartay Endre, a Nemzeti Színház igazgatója egyébként maga is zeneszerző -, aki sok más serkentő pályázat kiírása között megérezte mindkét vers nagyságát, és szükségesnek tartotta megzenésítésüket. A Szózat zenéjére 1843-ban, a Himnusz zenéjére pedig 1844-ben meghirdetett pályázat óriási érdeklődés mellett, óriási sikerrel zárult. Mindkét dalmű, Egressy Béni és Erkel Ferenc szerzeményei, bár egyik sem könnyen énekelhető, mégis rövid időn belül kedveltek lettek és elterjedtek. Erkel Ferencnek, a Nemzeti Színház karmesterének a Himnuszra írt díjnyertes pályaműve már születése pillanatában - a várakozásnak megfelelően - nagy reményekre jogosított. Az 1844. július 2-i bemutató alkalmából így írtak róla a Honderű című lapban: „...Most csak az van hátra, hogy Erkelünk' gyönyörű hymnusát többször adassék alkalom hallani, megismerni, megtanulni, annak jelessége kezeskedik, hogy az nem sokára a legnagyobb népszerűséget vivandja ki magának, s valódi magyar néphymnussá válandik..." Az óhajtás valóban gyorsan teljesült. A Himnusz szövege és a kotta hamarosan több kiadást megért, különböző korokban ugyan különböző sűrűséggel. A magyar nemzet himnuszává tulajdonképpen a közakarat, közmegegyezés tette. A hivatalos elismerés mintha késlekedett volna évtizedeken át, hiszen csak 1990ben történt meg, amikor nemzeti jelképeink sorába a címer és a zászló mellé a legfiatalabbat, a Himnuszt is Alkotmányunkba iktattuk. Az énekelt magyar Himnusz ebben áz évben 150 éves. Nagy Ádám