Délmagyarország, 1993. december (83. évfolyam, 280-305. szám)

1993-12-31 / 305. szám

10 SZILVESZTER '93 DÉLMAGYARORSZÁG PÉNTEK, 1993. DEC. 31. Van képünk és tizenöt sorunk Fától az erdőt Érdekességet, emlékezetes epizódot mindig tartogat az utazás. Ezért is jó dolog körbejárni Szeged kül-vidékét..a tágas határt, a homokvidék tanyáit, erdőtől övezett falvait, mert az újságírói anyaggyűjtés nem pusztán munka, hanem megannyi utazás. Benézni alkalmanként szabadságos napon is az ismerős polgármesterhez, s megérezve a disznótoros fenséges illatát, bekopogni, hangos szóval jelezve: elég lesz a paprikás, az orjaleves nekünk zsíros kissé. Tréfálkozás, mint régi maszka-járáskor. Gyakorta én viccelem meg az ismerősöket, így annál maradandóbb, ha engem ér a tréfa. Még ha csak a félreértés színezte is tréfának az esetet. Egyik alkalommal azzal fogad rúzsai János barátom, hogy tudna eladó erdőt számomra, olcsón. Akar meg is nézhetjük. Nagyon szépen ki van takarítva, épp rajta a villanyoszlop, kevés' pénzért faházat kerítene rá. Útban a homokos csuszkorálón már mélyen az erdőben elképzelek lábamnál maszatoló mókusoktól kezdve minden szépet, mígnem odaérünk. Egy hold gyöpes pusztaság, valóban gyönyörű fenyvestől körülvéve. A „birtok" közepén egyszál, már jócskán felnőtt vörösfenyő. No, mondom ez tényleg szépen ki van takarítva, s aztán már hangosan kinyögöm a kérdést: De hol van az erdő, az én erdőm ? Nem látom, biztosan attól a fától, ott ni! Becsei Péter Isten malmai és a dohány Az év .elején elhatároztam, hogy - dacolva egyre süllyedő népszerűségi mutatómmal - , egy-egy szerkesztőségi értekezlet előtt táblácskát helyezek el valami feltűnő helyen: „Sértődés ne essék, dohányozni ne tessék!" Segítőtársat is küldött hozzám az ég, helyesebben a tisztiorvosi szolgálat: hífét vettem egy sikeres leszoktatási tanfolyamnak. Vezetője fekete, fess, kedves és fiatal, mi több: férfi. A rendszerváltás után már az sem akadály, hogy adventista pap, s módszerei nem keletről, hanem Amerikából valók. Megkértem, vegye kezelésbe önként jelentkező kollegáimat is. Szívesen vállalta. Vagy tízen, zömmel nők, jelentkeztek is az önerőre alapozó elvonókúrára. Nagy akarattal győzködték magukat heteken át, s fokozatosan vonták meg maguktól a stukkókat. Azóta eltelt csaknem egy esztendő. Sajnos ma már csak egy legény van talpon a vidéken: a többiek tovább füstölögnek. Én azonban optimista vagyok, tudom: Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek. Tíz esztendő, tizenöt vagy húsz és ha idegeink nem, hát egyszer csak fölőrlődik nálunk minden dohány. Akkor pedig fogom magam, veszek egy mély lélegzetet a szerkesztőség stressz- és füstmentes levegőjéből - majd fölébredek. Chikán Ágnes Tözsdemagyar New Yorkban megismerkedtem egy ötvenhatos magyarral, aki a Világkereskedelmi Központban dolgozik. tőzsdére bocsájtott értékpapírokat, tőzsdéző cégeket elemez. Azt mondta a harmadik pohár ital után, hogy Magyarországon húsz évet kell még várni ahhoz, hogy valódi demokrácia legyen, mert most ugyanazok az emberek csinálják emezt, akik a gyakorlatban jobban és hosszabb ideig művelték amazt, ráadásul a reflexeik teljesen a régi rugóra járnak: egy politikus minálunk bármikor képes megsértődni, egy amerikai viszont csak akkor, ha az érdekében áll. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a nagy gründoiási lázban mindenki egyszerre több dolgot csinál, minek következtében olyan szerepbe is bekerül, ami épp ellentétes a saját eredeti feladatával. Mást ne mondjon: ő részvénykibocsátó cégeket elemez, tehát nem vásárolhat saját magának részvényekel, míg Magyarországon mégha tiltanák is ezt hasonló esetben, tel jesen elfogadható lenne, ha a feleség nevén futnának a részvények. Hazajöttem és a dolog akkor vált világossá előttem, amikor megláttam a Postabank legújabb reklámfilmjét a tévében. Az a szikár, elálló fülű fiatalember, aki eddig minden helyzetben, sivatagban és billiárdasztalnál, pesti tömegben és játékteremben hosszú éveken át a felvilágosttó-htrvivő szerepében játszott, most egy köteg pénzt akart eldugni egy mosógépbe. Mint aki nem tudja, hogy melyik bank és melyik értékpapír az igazi. Hogy mennyi az annyi. Mint aki mindent elfelejtett volna, mint aki nem tanult önmagától semmit. Pedig egészen eddig olyan profinak tűnt az egész. Dlusztus Imre Konfetti leSzilveszteri hangulatba csöppent a Pick Szeged férfi kézilabdacsapata, hiszen a Tisza-parti szurkolók olyan petárda-parádét rendeztek Békéscsabán, amit utoljára - kis túlzással - New Yorkban láttam két évvel ezelőtt az esztendő utolsó napján. Akkor azonban még sejtésem sem volt arról. hogy egyszer „hóember' szek. Történt ugyanis, hogy az ominózus csabai meccsen éppen a Pickes sereg foglalta lelátó előtt telepedtem le a pálya szélén. Természetesen a leleményes szurkolók „a feldobott magas labdát azonnal leütötték", s több zacskó konfetti került elő - legalábbis így utólag erre következtetek. Hiszen a fiúk úgy megszórtak, mint a Pickesek a csabaiakat. De mindjárt nevem skandálásával vigasztaltak is. Persze hirtelen nem értettem ezt az utóbbi jelenetet, azonban megmagyarázták meccs után: - Te is benne vagy a győzelmekben... Köszönöm fiúk! Örülök, hogy tehettem valamit! És BÚÉK! Cs. Gát László Nem haragszom... Tényleg nem haragszom Bodó Antalra, a Szeged TE elnökére, bár a látszat, tehát a vele kapcsolatos írásaim ellenem szólnak. Ellenem, mert amikor a város sportkedvelőivel, barátaimmal beszélgetek a szakadék szélére sodródott Szeged SC-ről, pardon, a Szeged TE-ről, az elnök úr két és fél év alatt végzett „áldásos" munkájáról, mindig felemlegetik egy-egy cikkemet, mondván, osztoznak neheztelésemben. Ilyenkor nem győzöm hangoztatni, nem én, az elnök úr az, aki ingerült, mert nem vagyok, vagyunk vevők blöffjeire, handabandázásaira, önmagát istenítő regéire. Szóval, én nem haragszom Bodó Tónira, akinek - új évi ajánlásként - Széchenyi István szavait idézném: „Nincs nagyobb bűn, mint másokat vezetni, másoknak parancsolni, másokon uralkodni akarni, - ahhoz való tulajdon és talentum nélkül..." Gyürki Ernő A beígért sajtóper Történt, hogy a Délmadár egyik első oldalas fotóját a Spiegel ajánlotta föl közlésre. Még véletlenül sem „loptuk", avagy „kölcsönöztük", á, nem. A Spiegel minden áron azt szerette volna elérni, hogy az ő felvétele a híres HDS & Délmadár címoldalán szerepeljen. Hosszas tanakodás után engedtünk a kérésének. A fotón egy úr volt látható, amint keménykalapban, peckesen trónol egy 50-es éveket idéző babakocsiban. A szöveg sem volt hozzá kíméletes (szerkesztőségünk szellemi termékét képezte). Utalt arra, hogy a teremtés koronája otthon éppen nem áll a helyzet magaslatán. A lap megjelent. S, mit ád Isten, reagált rá az Olvasó. Egy meglehetősen dühös szegedi úr képében, aki azt kifogásolta, hogy őt hetilapunk címoldalán ilyen pózban ábrázoltuk. Azóta nem áll meg a barátai előtt. Cukkolják, cikizik, kikészítik. Sajtópert indít a lap ellen mondta végezetül. Hiába nyugtatgattam, hogy a fotón nem ő, csak egy sorstársa látható. „Bizonyítsák be a bíróságon!" - kiáltotta legvégül fenyegetően és hangja elveszett az éterben. Azóta várom az idézést. Fekete Kláta Az ember és szimbólumai Jung nem sokkal halála előtt egy álom hatására vállalta el, hogy követőinek segítségével gondolatrendszerét olvasmányos formában is közzéteszi. Megismerhetjük belőle életfilozófiájának lényegét: az ember csak akkor válik teljessé, termékennyé és boldoggá, ha a benne élő tudatos és tudattalan megtanulja megismerni, tisztelni és elfogadni egymást. Jung szerint a vallásokban, művészetekben előforduló szimbólumok mindannyiunkra mélyreható, éltető belső vonzást gyakorolnak, a tudattalanunkat szólítják meg, megnyugtatnak és gyönyörködtetnek. Ismeretükre, miként az álmaink értelmezésére és önvizsgálatra - ebben a csillapíthatatlan alkohol-, nikotin- és drogéhségbe, pszichológiai zavarokba hajszoló világban nagy szükségünk van. Egyszer azt álmodtam, hogy egy színház nézőterén fürdőkádban lubickolok, közben szivarozom és pezsgőzöm. A Turandot megy. A közönség: hasonló helyzetben lévő kollégák. A címszerepet éneklő kedvenc énekesnő épp a legjobban Várt nagyáriánál elnémul, s csak tátog tovább. A következő pillanatban a kádjainkból ezernyi lyukon ömleni kezd a víz. elárasztva a nézőteret. ahonnét mindenkinek menekülnie kell... Almom megfejtői között szívesen sorsolnék ki egy soklyukú fürdőkádat. „Ez nekem fontos" - jeligére. Hollósi Zsolt Csupa öröm Ez az év is elmúlt. Jó, hogy elmúlt. Akit idejekorán megcsapott az elmúlás szele, de túlélte, csak örülhet neki. Ha fölkel a Nap, már boldog, ha le is nyugszik, még jobban, és ha száz ágra süt, az is jó neki. Ebben a sok jóban most is háromszázhatvanötször volt részem, Ka hinni lehet a kalendáriumi számoknak. Ezt meg azért teszem hozzá, mert tavaly is találtam olyant, amelyikből hiányzott egy nap, meg jövőre is adott a nyomdászok védő ördöge. Régtől fogva vallont, minden emberben lakik legalább egy jó riport, örülhetek annak is, hogy számuk most se csökkent, inkább gyarapodott. Régi kórházi beütés az is, hogy a beteg ember már annak is tud örülni, ha mást is ugyanabban a bajban lát. Találtam időnként én is olyan embereket, bocsássa meg nekik az Isten, akik nem átallották idén se megmondani, egyszer szívesen elolvasták agyacskám termékét. Hogy kerek legyen a világ, olyan is akadt, aki ki tudott csúszni körmetlen ujjaim közül. Legtöbbjük a főnökétől félt, azért. Ennek az egynek soha nem örültem, inkább sajnáltam - it főnökeiket. Botor fejjel azt hittem, megváltozott a világ. Horváth Dezső Beképzelt riport Ki betegebb a beteg magyar egészségügynél? Az újságíró, aki évtizede tudósít a kórtermek világából. A medicina-szindróma rajtam az idén hatalmasodott el. A tüdőgondozóban kezdődött, amikor egy ott készült interjú után a tbc jeleit észleltem magamon. A fül-orr-gége klinikán tett látogatásomat követően elment a hangom, jelezvén számomra, hogy gégerákos vagyok. Pikkelysömörös interjúalanyommal történt találkozást követően rohantam a bőrgyógyászhoz, hogy mitől viszketek. A belgyógyászatról erős gyomorfájással jöttem el, az endoszkópos epeműtétet bemutató riportom után görcsoldókkal küszködtem végig az éjszakát. A szív-ultrahang készülékről szóló tudósítást infarktusos tünetek kíséretében írtam meg. Szóval, belebetegedtem, s most már minden bajom van, kivéve a hipochondriát. Kalocsai Katalin