Délmagyarország, 1993. december (83. évfolyam, 280-305. szám)

1993-12-31 / 305. szám

A távirányítós fácán A nagyon kandi kamera PÉNTEK, 1993. DEC. 31. SZILVESZTER '93 9 Meghitt beszélgetés a plafonon, különös tekintettel a padlóra. Jaj, ha tudtam volna, hogy fotóznak, a vízágyúval megborul válkozok. És most jöhet a kézcsók. Úgy, ahogy mondom, két elemit végeztem. Ó, könyörgünk, dobjátok már azt a kolbászt! Higgyék el nekem, kedves kartársak, annak a néger nó'nek ekkora dudái voltak. Ha egy helyzet félreérthető, akkor azt az ember félre is érti. És általában minden rossz szándék nélkül, pusztán azért, mert van kedve félreérteni, van kedve nevetni, magán is. Ezt a stílt nevezhetnénk hírlapos kandi kamerának is, de ami lényeges különbség a filmesített változathoz képest, hogy itt az „áldozatot" semmi nem kényszeríti arra, hogy bajba keveredjen: nem kényszerítik a kétértelmű gesztusokra, furcsa pózokra, meghökkentő testtartásra, csak úgy, magától teszi meg. Aki pedig másokon, vagy más okon derül jót, gondolhat arra, hogy róla is készült ilyen felvétel, csak éppen nem fért he a lapba, de benne van a nagykalapba' - talán majd jövőre, amikor már magára se ismer. Persze minden esetben benne van a fotós keze is, a fotós a kandi, aki úgy van jelen, hogy ott sincs, mint abban a bizonyos mesés feladatban a király színe elé járuló leány: ő a kandi kamera ősmeséje. Tehát minden pillanatban ott van minden pillanat, nem tévedés, ott van, és eljátszik velünk, a sértődéssel nem sokra megyünk, ha a pillanatban több rét is ott a helyünk, ott a fejünk, a kezünk. Elpirulnék, de most már késő, erre az évre is másik év jő. P. Sz. Ez igazán nem „fer", már megint én vagyok a hunyó. Ekkora aranyhalat fogtam a nyáron, de hiába nem teljesítette egyetlen kívánságomat se. dobtam vissza,