Délmagyarország, 1993. december (83. évfolyam, 280-305. szám)

1993-12-24 / 300. szám

6 KARÁCSONYI MELLÉKLET DÉLMAGYARORSZÁG PÉNTEK, 1993. DEC. 24. Időbe tellett, amíg megint rájöttem a nagy igazságra: ott kell mindent keresni, ahol van. Juhászt a birka mellett. Mindekit kérdeztem, akit értem, akit meg nem, közvetítők útján, de senki nem tudott mondani olyan juhászt, aki képes volt megoperálni kergeségben szenvedő birkáját. Minden kergeség a fejben támad, az a juhász, aki operált, bicskával nyúlt bele a birka fejébe. Több kitűnő orvost ismerek, aki naponta operál emberi agyakat, belenyúlván a Teremtés Könyvébe, kiigazítani a sajtóhibát, innen a megkülönböztetett érdeklődés. Tömörkényben járva is föltettem a nagy kérdést. A polgármester valóságos állatorvos, neki tudnia kell, ha van. Fordult is mindjárt, és ott álltunk meg, ahol Lovas János hevert a fűben. Két oldalán két kutyája, kicsit távolabb meg két szamara. Hegyes bajusz, sima arc és kunkalap. Botjával segíti magát ülő helyzetbe, hogy a kézfogásnak megadja a módját. - Nyomorult vagyok. Ötszázötven birkám volt, de mostanára csak kétszázharminc maradt. Hamarosan túladok ezeken is, és elmegyek haza. - Hol a haza? - Szabadszállási születésű vagyok, ott a rokonság. Végigjártam én már birkával az egész országot, vénségemre csak hazafelé tartok. - Egyet se hagy? - Birka nélkül nem maradhat a juhász, amíg csak mozog. Meghagyok néhányat, meg egy szamarat is, hogy legyen mire ránéznem. Elégettem tavaly a cifraszűrömet, mert csupa rongy volt már, tűzre dobtam a subát is, mert az is ronggyá vált, de birka azért maradjon. Márciusban elment a bal szemem is, ha belenézek a napba, azt látom, hogy mosolyog rám, de többet nem nagyon. Vigasztalom magam, szegény házra egy ablak is elég, de tudom, figyelmeztet a természet: hazafelé! - Jani bácsi! Látott olyan juhászt, aki kivette a bogarat a birka fejéből? - Ha maga még nem látott, most lát. Itt fekszik a földön. Én is kivettem. - Bicskával? - Bicskával. - Honnan vette észre, hogy baj van? - Megmutatja mindig magát a baj. Amikor a birka már nem nyomba jár, hanem szédeleg, akkor vagy bele kellett léptetni a bográcsba, vagy meg kellett piszkálni az orra tövit. - Miért azt? - Azért, mert a féreg, a pondró, a kukac vagy a motoz, amit métölkukacnak is szoktunk mondani, elsőbb oda fészkeli be magát, az orr cimpájába. Ha erős a birka, kitüsszögi, de ha jobban kapaszkodik a kukac, és ha ideje van rá, továbbmegy, bele az agyba, ördög a fajtájába! Akkor már körbeforog a birka. Eléri a kergeség. - Akkor jött a bicska ? - Nem nagyon érdemes akkor már. Ha hozzáér a kés hegye az agyvelőhöz, akkor annak már kampec. Akár az embernek. Még nem láttam olyant, aki túlélte volna. - Akkor most kapaszkodjon meg! Aki itt áll a füvön, annak kilenc évvel ezelőtt belenyúltak az agyába, mégis megmaradt. Tágra nyitja fektében is a szemeit, azt is, amelyik csak a napsugár mosolygását látja, megint fölemeli magát félülésbe, bottal, és ámulatában ezt mondja: - Akkor magát az Isten éltesse! - Meg azt is, aki belenyúlt! - Jó sokáig azt is. Mink azt tartottuk, nagyon kell vigyázni annak, aki az agyhártyán belül kotorászik. (Egykori évfolyamtársam, olasz vadászni, a tolmácsával beszélgettem. Azt mondta, a világért se maradna itt. Én meg mondtam neki, úgy lehet, az a juhászat szerencséje. Szokni kell ezt is. Gróf vagyok én már. nem is juhász. Bódém van a sopa mellett, ha arra jár, nézzen majd be. Azelőtt? Télen is kint háltam a birka mellett. Leterítettem a ponyvát, rá a subát, fejem alá az élést, ráfeküdtem, és a suba másik szárnyát magamra borítottam. Ha esett a hó, az orrom elől el-elkotortam, hogy levegőt kapjak. - Reuma ? - A jobb lábomon már nincsenek meg az ujjak. Először azt mondták, elfagyott a lábom, én meg azt mondom, ott volt mellette a másik is, az miért nem fagyott el? Később meg azt mondták, csontszú esett bele. - Család? - Egy lányom van, a Rózsadombon boltos. Amikor Pesthidegkúton őriztem a birkát, minderi héten kiszaladt. Hozott mindenféle romlott húsokat a kutyáknak, nekem meg jó húst. Azóta se ettem olyan jó paprikás szalonnát! Kecskeméten, a repülőtéren jöttem össze az anyjával. Aztán lett egy élettársam, huszonkét évig éltünk együtt. Hetvennyolc éves volt, amikor elhalt. - Bocsánat, maga hány esztendős? - Most vagyok hatvannyolc. Nem sokat voltunk együtt, az az igazság, én mindig a birka mellett voltam. • Lassan kinövi az újságot ez az írás, rövidebbre kell fognom. Odaszól a két herélt szamárnak: Muki, Gyurka, gyere! Van cuki. Egyszer szól csak, a két méla szamár fölüti a fejét, megfordul, és jön. Cukor most nincsen, engem szaglásznak körbe csak. Frakk az egyik kutya neve - tehát szokott tévét is nézni grófsága estéin! -, Hegyes a másiké. Frakk farkaskutya, a szamár kedvéért van, mert a pulira a szamár rá se ránt. Otthon is maradt egy puli, házőrzőnek. Van három csajkájuk, abba teszi nekik a kosztot. Arra járt egyszer a csősz, amikor etetni készülődött: - Jani bácsi, ezek nem esznek, csak ülnek. - Nem hát, mert nem adtam rá engedélyt. Hogyan tanultak rendet? Amelyik sietett, azt jól elverte. Az egyik szamár hétéves, a másik kilenc. Addig él, mint a tarka varjú: 70-80 évig, ha meghagyják. Harmincegy évese neki is volt, de levágatta. Négyéves disznóval darálták össze a húsát, százhárom szál szalámi lett belőle, meg kilencven liter zsírja. A szalámit a halászok között osztogatta el, mert rosszul csinálták, se íze, se szaga nem volt. A zsírjával is baj volt, mert a cukrászok se veszik már, margarint használnak inkább. Azelőtt? Az egyik cukrász nyitotta az ajtót, a másik meg csukta. Birkát leginkább csak nyíráskor szokott főzni, mert nincsen hűtőszekrénye. Tegnap vett egy disznófejet meg csülköt, holnap megpuhítja. - Panasza? - Nincsen nekem egy szál se. Az igaz, hogy valamikor szép élet volt ez, most meg semmit nem ér, de panaszom azért nincsen. Macskám is van tizennyolc. Mind ott fial meg a sopa padlásán, csak akkor hozza le őket az anyjuk, amikor már nyitva van a szemük. Kinek van lelke elemészteni őket? Nagy nyávogással vannak, amikor hazaérek, tudják, kapnak valamit. - Kívánsága? - Az égvilágon semmi. Jó fogak kellenének, mert csak ez az egy van már. A pipát se nagyon tudom megfogni vele. Horváth Dezső Juhász a birka mellett Juhászpihenó'. A két kutya azonban most is figyel, és csak intésre vár. (Fotó: Enyedi Zoltán) meg azt mondta, mindig egy bárány ára volt a bicska, ahhoz tartsam magamat most is. De jó bicska! Ismeri? - A késest? Találkoztam vele. Mekkora lehet a féreg? - Mint egy jó babszem, vagy annál is nagyobb. Tavalyelőtt volt utoljára kerge birkám. - Leültette, levágta a szőrit, előd bicskát? - Eladtam. - Ki vesz meg egy kergét?! - Halotti torba vitték el. Vannak, akik az egész fejet kidobják ilyenkor, azt mondják, kukacos, nem jó, pedig csak ki kell öblíteni belőle. Hiába, aki eszi, nem mind ismeri. - Mondta, örökség a juhászat. - Három gyerek meg két lány volt a családunkban. A három gyerekből juhász lett, de akkor az volt a szokás, amikor elszegődött az ember gyereke, megkérdezte a számadó: hol tanultál, fiam? Ha rámondtam volna, hogy az apámnál, akkor ő meg azt mondta volna rá, akkor eriggy vissza az apádhoz. Előtte már odaadott más keze alá bennünket, hogy ilyen baj ne legyen. - Mondta az előbb, hogy vándorjuhász volt. - Mindig a magam juhásza. - Nyugdíj? - Nincs, és nem is lesz. Apám nyolcvannégy éves korában halt meg, de egyenesebb dereka volt, mint nekem. Neki se volt nyugdíja, mégis meghalt, majd csak elleszek én is holtomig. Járt itt a múltkor egy Fazekas Mihály néprajzos lett Karcagon. A kunmadarasi juhászairól írott könyvében nem sokat foglalkozik a kergeség gyógyításával, de azt kimondja, száz beavatkozásból legföljebb kettő, ha megmaradt.) - Miből lesz a pondró? - Úgy tudom, ugyanaz, amelyik a legelő marhák bőrébe is belefészkeli magát. Van olyan jószág, amelyiknek a háta ki van rakva, mintha pityke lenne, és benne van a kukac. Amíg fiatal, fehér, ahogy öregszik, úgy barnul. Mocskos féreg, az biztos. Föllegeli a birka, följut az orra töviig, ott aztán befészkeli magát. Valami burokfélében lakik, de ahol megtelepszik, ott megvékonyodik a csont, könnyű tehát körülvágni bicskával. - Érzéstelenítés? - Semmi! Amikor a farkát vágom le, akkor sincsen, miért lenne itt? Először beletömök egy marék kékkövet a torkába, hogy jobban tüsszögjön, de ha az se segít, akkor a bicska következik. - Megköti? - Fenét. Megfogom a kampóval, leültetem seggre, a csizmaszárban mindig ott a nyíróolló, levágom a gyapjút a fejinél, fölvágom a bőrit, lehajtom, aztán jön a többi. Kipöccintem a kukacot. -- Utána? - Visszahajtom a bőrt, és mehet. - Semmi fertőtlenítés? - Semmi. - Akkor nem csodálom, ha nem nagyon maradt életben. Ez a kép csak megmutatása annak, hogyan viselkedik a birka, amikor késsel nyúlnak a fejébe - így szoktuk. - Kitől tanulta? - Apámtól. O meg az ő apjától. Juhász volt nekem az üköregapám is. Tudja, juhászlegény juhászlányt vett el, gulyáslegény meg gulyáslányt. -Látta, vagy tanulta? - Odahívott bennünket apám, csinálta és magyarázta. Komoly dolog ez, csak odanézve nem lehet megtanulni. - Jó bicska kellhet hozzá. - Van is. A Csatáritól vettem Csongrádon. Mondtam neki, adok érte egy százast. Ő