Délmagyarország, 1993. október (83. évfolyam, 229-253. szám)

1993-10-09 / 236. szám

s*....., hb mm ^ -w JAMBUS SZOMBAT, 1993. OKT. 9. Képek Benda Balázs Állatokkal foglalkozó emberek című sorozatából Itt ülök a gép fölött és mellett, és mindezt neked szánom. Hosszú-hosszú éjszaka ez most itt, de tudok vele mit kezdeni. Jó, ahogy a betűk ott maradnak, ahova leteszem őket és jó kézbefogni a papírt és érezni, hogy friss a festék és tiszta az egész levél, tiszta és takaros, legalábbis ilyennek szánom, hogy legyen sok és színes, olyan, ami erre is tart, arra is tart, nevessél is rajta talán, ne légy szomorú, hogy hamar véget ér, mert nem ér véget, ha elfogy is alóla a papír és ha nem is tudom a borítékba gyömöszölni. Most majd elkezdődik, becsukódik az egyik és kinyílik egy másik és elindulunk, ahogy mások és máshol, a nyitott ablakon át, egy falevélen, egy papírrepülőn, vagy egy dongó hátán, ahogy már mások is elindultak és elindulnak az ablakpárkányról a sötétbe, ami fénylik, és most szállnak az utcák és a házak felett és lenéznek a szobrokra és a hidakra, az alvó szökőkutakra, köröznek a város felett, ezen az éjszakán, amikor könnyű minden és sokáig tart és messzire visz. Persze eljön majd valaki, aki elhív és elvisz, egy nagy szürke madár - vagy csak mi vagyunk kicsik - egy sas vagy öreg varjú, kevésbeszédű, a tolla fehérnek látszik, nagy és lassú szárnycsapásokkal, vagy Péter Pán, aki szétszórja csillagporát és már te magad röpülsz, előtted zöld sapkáján a sárga tollat meglebbenti a szél, vagy egy felszerszámozott lepke, egy alacsony emberke ül rajta csíkos ruhában,kezében kantár, mindig vigyorog és be nem áll a szája, talán egy hajó úszik oda a levegőben, egy törpe, hosszú ezüst szakállal a kapitánya, Isten tudja, hogyan keveredett kedves bányái mélyéből egy vitorláshajóra, a legénység egy Wilmos nevű kövér macska, aki a kötélzeten hintázik és mindig a halakon jár az esze, de a kormányt biztonsággal kezeli, lesz, aki húzódozik, menne, de hátha baj lesz belőle, észreveszik hogy üres az ágyunk, de ő menne leginkább, csak a másik bátorsága, aki rögvest indulna, teszi félénkké kicsit. De máris mindenki fönt van és a madár ellöki magát az ablaktól és a lepke bukfencezik egyet és már ott látod, távol, a hajó megfordul és a vitorlái már dagadnak, az ablakpárkányon pedig, hogy csodálkozzanak, akik itt maradnak, akik nem értik hová lettek a gyerekek, miért üres az ágyuk, akik, mikor kihajolnak az ablakon, az ujjukra ragad valami sárgás és aranyszínű por, Benda Balázs: az ablakpárkányon ott marad egy kevés csillagpor Péter Pán zsebéből. belefolyik és éggé válik, a parton hajók, a semmiben úsznak, mint a tied, aztán a vízen tovább, kikötnek végül, fölcsúszik orruk a homokra. Kihajolsz és tovább is, már magad. És a szél, ez a mostani nagyon kedves szél repülsz, körbejárja, körbeugrálja a madarat kar°d kitárva, hálóinged lebeg és utolérni próbál, és a hajót teszel egy kört, még egyet, és a többit, beszél vele, az válaszol neki, te ugyan ani„on / r , > r / r "Ut/bfcClI meg nem erted es meg mas sem, de közel vagy már és belenézel a csigák szájába, mit már sejteni, hogy miről folyik a szó, és mosolyogsz, a hajó korlátjának dőlve visszaveri vagy a varjú tollába kapaszkodva, lenézel és egészen közelről látod az utcai lámpákat, a kandellábereket, sárgafehér fényükben egymás kezét fogva táncolni a molylepkéket, fiúkat és lányokat, most lejjebb ereszkedik a hajó, egészen melléjük, kiszólsz nekik és visszaintegetnek, egy darabig elkísérnek és a szárnyaikról lepergő hímpor elborítja a hajót, barna és ezüst lekuporodsz színű hó, rászáll mintha aludnál, a hajadra es ha kitartod a tenyeredet, megtelik vele. Aztán lassacskán elmaradnak vagyis inkább te hagyod el őket, visszamennek a lámpafényhez, báloznak tovább és hosszú nyelveikkel simogatják egymás arcát, és tudod, ettek vajon reggelire, a víz és hallod ahogyan lélegzek A tested megcsavarodik és a talpad elmerül a homokban. Jó meleg ez most a fönti vagy lenti, de hisz ilyen nincs, hűvös után magához húz, Fejed a térdeden, a hajad a homokba ér, a párnáidra gondolsz, azok voltak a felhők és az a homok, egy tenyér a szemed most olyan, mint semmi itt. egyszer el kell jönnöd hozzájuk Mert ott túl sötét, itt túl világos minden hogy megtalálja azt a színt és a kezébe vegye. is, átmulatni és áttáncolni az éjszakát, hosszú nyelveddel a másik lepkét megérinteni, nyelveiteknek összekapaszkodni, súlyotok nélkül mozogni, a sárga fénybe beleharapni, reggelre csöndben meghalni estére talán föltámadni kibontott hajjal újra táncolni, itt vagy máshol, ez az éjszaka nem múlik el nem lesz benne igazán nappal Csíkokat húz a hajad a homokban és a rákok, egészen apró rákok mennek benne utánad és utolérnek és beleszagolnak és jó, meleg szagokat éreznek, elrejtőznek benn és elalszanak. Úszni tovább, a távolságok nem azok mint az előző világban, az ablakokon belül, nincs lenn, nincs a mélyben, nincs ennek a félelme, a zuhanásé, csak a levegő ölelései és megsimogat és a hajadban a keze eltéved, barátsága és kedvessége, már nem fontosak az irányok, tudod hogy merre mész, anélkül hogy tudnád, a karodat kinyújtod, megfogod a szél kezét és húzod magad után, evezel mintha így gyorsabban menne a hajó. Most valahonnan még az ablakok mögül talán megérkezik és letérdel melléd, odateszi az arcát nem bánt és nem jó és nem rossz ő itt most nincs itt helye és magával visz. Ez az éjszaka, ez a sok éjszakás éjszaka még. Felhők most, az éjszaka felhői nyitott kézzel belenyúlsz és az ujjaid között átbújnak a párák, már tudod, milyen a halnak a tengerekben tudod milyen elmerülni a tejben, jó mélyen, a föld alatt, hogy ne sértse fel a bőröd a kút fala. Elvisz és elmész onnan, ahol a helyed van és oda ahol a helyed van Ott hever, lebeg talán tenger vagy valami áll, sziget, kis sziget, körülötte a Benda Balázs egy éve elhunyt. Képeiből október 20-án délután 5 órakor kiállítás nyílik az ifjúsági ház minigalériájában. Az itt közölt „levele" utolsó írása volt. i