Délmagyarország, 1993. szeptember (83. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-04 / 206. szám

JAMBUS SZOMBAT, 1993. SZEPT. 4. Miaó hölgy a magas hegyen (kínai batik). Fotó: Révész Róbert Deák Botond Pontosan veled És akkor mikor lehajoltál hozzám az ajakrúzs nélküli ajkaddal és lábfejed a homokban elveszett akkor az arcodon rajta volt a tenger közelsége kéksége Szembogarad szomorún csókolta az enyémet és az volt benne hogy elmegyünk innen nemsokára nem ilyenek leszünk már és soha nem csókol szemünk ennyire És akkor mikor egymás mellett feküdtünk az ágyban nagyon közel a másikhoz akkor puhán éreztelek és te Is puhán éreztél engem Aztán reggelre se szó se beszéd elbújtunk egymástól mert a reggel már olyan volt hogy mindketten betegségként éltük meg Azért egymásra Ismertünk és mikor öszszeért a kezünk azt mondtad mennyi Időnk van vissza még És akkor mikor elnéztem a fejed fölött és néztem a tengert tiszta erőből akkor volt ott egy olyan pillanat mikor észrevétlenné váltál Én pedig majdnem mondtam valamit ami csak annyi lett volna hogy legyen ez a világ egy kicsit más Változzon meg azonnal valami más pedig legyen mégjobban olyan hogy mi is tűrhetőek legyünk végre És akkor mikor az Atlanti-óceán partján méláztunk a sok baszk között akkor végighullámzott a strandon egy repülő árnyéka és már ettől volt egy jó napunk Aztán éjszakára teljesen egyedül maradtunk a parton csak a hullámoknak maradt olyan világvége robaja Gyönyörűeket beszéltünk itt és félelmetes álmaink voltak És akkor mikor mikor hiába vártunk egy pékre két napig egy h(d lábánál de eszünkbe sem jutott átmenni a másik oldalra Akkor azlán átvittek bennünket mégis és láttunk egy várat amit benőtt mindenhol a fű már a kikötőt a kaszárnyát a kunyhókat s élt ott egy szerelmes nő aki olyan volt mint te Tengerszagú és fehér a sótól És akkor mikor gyenge voltam és csak a szívem dobogott úgy ahogy szokott akkor egy pillanatra megálltam a földúton azon ahol kígyót is láttunk egyszer és onnan visszanéztem a házunk felé és nagyon jó volt hogy tudtam arra vagy csak éppen nem láthatlak Nahát ez volt az a pillanat mikor rájöttem téged józanul lehet igazán szeretni csak józanul És akkor mikor lefeküdtünk a magunk kis zsombékjára a lehető legközelebb egymáshoz akkor a szabadság gyöngéd pókjai körbetapogattak bennünket és összefontak téged velem Aztán ott volt egy csomó bárány velünk, meg a jézuska is mint agyonnpiszkolódott csecsemő És ez mind ott volt nekünk mint a földtől elrugaszkodott madaraknak hogy le ne zuhanjanak Szincsok György A kor-szerűtlen költészet dicsérete A

mikor Csurka István önként feltárta ügynök múltját, írtam egy jegyzetet arról, milyen lélek kell ahhoz, hogy valaki ilyen múlttal hirdesse nemzetmentő programját. Főszerkesztőm soraimon átfutva megjegyezte, hogy nem vagyok valami elnéző ezzel a Csurkával szemben, egyben átnyújtotta saját jegyzetét a témáról. Noha főnököm a legcsekélyebb mértékben sem számított a vátesz-tudatú drámaíró-költő-politikus hívének, soraiból nagy megértés sugárzott. Végül megegyeztünk abban, hogy egyik írást sem közöljük le, amit reális kompromisszumnak tartottam. Amikor azonban kezembe került a fiatal magyar költők 1964-ben kiadott antológiája, ismét nagy kísértést éreztem, hogy megfricskázzam néhány színeváltozó poéta orrát. Mielőtt hozzáláttam volna írásomhoz, felvetődött bennem az a gondolat, hogy egyszer majd nekünk, a mi generációnknak is el kell számolnia fiatalkori írásaival. Azok a költők, akik az egykori antológiában szerepeltek, valószínűleg nem meditáltak sokat azon, miként vállalhatják műveiket évtizedek múltán. A hatvanas évek elején valóban úgy tűnt, hogy megállt az idő, ahogy azt a kötet előszava is sugallja: „Az antológia célja az, hogy a szocialista Magyarország épülésével egy időben kialakuló lírának arcát mutassa be egészen napjainkig haladva, és felsorakoztassa legifjabb költőink közül azokat, akik már legalább egy verskötetet letettek a magyar irodalom asztalára". Nem is sejthette Bárányi Ferenc, Csoóri Sándor, Juhász Ferenc és az akkor fiatal költők, hogy mennyit változik a világ, és ők maguk is. A felelősség kérdése úgy vetődik fel, hogy ezek az emberek a társadalmi változások hatására változtattáke meg nézeteiket, mintegy kullogva az események után, vagy belső emberi fejlődés következménye nézeteik megváltozása. Az érintettek bizonyára ez utóbbi nézetet vallják, hiszen ellenkező esetben egyetlen szavuknak sem lehetne hitelt adoi. A kérdés számunkra, fiatalok számára pedig mégis az marad, odadörgölhetjük-e a hajdani fiatalok orra alá egykori förmedvényeiket? Elnézőknek vagy megértőknek kell-e lennünk azokkal, akik egyszer már morális csődöt mondtak? Azt hiszem, nem túlzok, ha azt állítom, az egész magyar társadalom ezzel a problémával foglalkozik az élet különböző szintjein. Maradjunk a költészetnél: sírni és nevetni is lehet azon, hogy egy rendszer kikényszeríthette egykor a költőkből, hogy olyan sorokat vessenek papírra, mint például az alábblak: „Húgom halad a járdán, siet az egyetemre, mintha tizennyolc évnyi múltjáról menekedne, neonfényt hoz a szél, és ijedt szemébe fújja, fényes szelekbe térúl Bárányi Jutka útja, befogadja a város, mint óceán a csermelyt." Sírjunk vagy nevessünk, esetleg biccentsünk, hogy így volt ez rendjén annak idején? Számunkra legalább a választás lehetősége adott, de azok, akik véghezvitték akkori cselekedeteiket, saját lelkiismeretük kiszolgáltatottjai. Van, aki eltűnt azóta a közéletből és az irodalomból is, mások erényt kovácsoltak hibáikból is. Forgatom az antológia lapjait, mely a Diákkönyvtár sorozatban jelent meg, Moliere, Balzac, Arany János, Zrínyi Miklós művei mellett. Mi akkor születtünk, amikor megjelent ez a gyűjtemény, de szerencsére soha nem kérték számon az iskolában e versek ismeretét. Nem kellett már a költőknek sem ilyen „posztfuturista" művekkel befutniuk ahhoz, hogy megjelenjen egy kötetük. Nem nyomtak már annyira föntről, ők sem hajlottak úgy. Épp ezért érzem azt, hogy nagy a felelőssége az antológia szerzőinek, hiszen szemmel láthatóan meghatározta e generáció viselkedését a politikai viszonyok alakulása. E

gy régi dilemma fogalmazódik újra bennünk, amiről már az egyetem évei alatt sokat beszélgettünk. Létezik-e politikai költészet, egyáltalán van-e létjogosultsága társadalmi kérdéseknek a lírában? Az egykori poétikák meg sem említik ezt a tematikát, bár az ajánlások uralkodókhoz, főrangú nemesekhez azt bizonyítják, nem függetleníthették régebben sem magukat teljesen a hatalomtól azok, akik meg akartak élni művészetükből. Tudomást vettek a napi eseményekről, úgy is mondhatjuk: a realitások talaján éltek. Mégis úgy gondolom, semmi mentsége nincs azoknak, akik kiszolgálták az egykori államapparátust, de bűnük csak fokozódik, ha ennek a hatalomnak az utódát is hasonló módon szolgálják. A kor-szerűtlen költők egy sosem volt, és soha létre nem jövő hatalmat szolgálnak. Kortárs irodalmunk talán legnagyobb prózaírója, Mészöly Miklós a következő mondatba sűrítette mondandóját a hatalom és művészet kapcsolatáról: „Nem lehet olyan kormány Magyarországon, melyet én szeretni fogok." A kor-szerűtlen eszménye mindig előremutatóbb volt, mint a poéta-titánok modernsége, mivel tudták azt, a politika múlandóbb a költészetnél, ők valóban a jövőre gondoltak, a jövő szocializmusát betűvárakból építő költők viszont a jelennek éltek, ahogy sokan most is közülük. Baka István Egy csepp méz „Azkik az testi gyönörösségeket kévánják, és az ű leiköket éhhel hagyják meghalnia, ezök hasonlatosak az egy embörhöz, ki mikoron futna az unikornis vad előtt, hogy űtűle meg ne marattatnék, egy nagy verőmbe el-béesék..." (A verembe esett ember. Kazinczy-kódex) Űzőbe vett az unikornis engem Erdőn-mezőn át kergetett szünetlen Dugóhúzó-csavarodású nyársat Szegzett reám ha feldöf rá kiránthat Mint parafát palackjából e létnek Sötétség bora önti el a rétet Futtám előle hát lélekszakadva Halálom forrón fújtatott nyakamba Futtám előle rogyadozó térddel Már botladoztam s még mindig nem ért el Játszott velem ha torpantam lihegve Odébb szökött s a friss füvet legelte Majd egy bökéssel új parancsot adva Lökött tovább iszonyba kárhozatba S a tarkómat perzselte már a vesztem Midőn sötétlő nagy verembe estem Bokrocska nőtt a szélin abba végül Beléakadtam s hittem a veszélytől Megmenekedtem ám a gyökerére Pillantva láttam egy fehér egérbe S egy fekete rágcsálja váltogatva Míg vélem együtt végleg elszakadna Markoltam ágát megvetvén a lábam Két likban ám onnan kicsúszni láttam Négy mérges kígyót mardosásra készen S még rettentőbb lesett reám a mélyben A gödör fenekén egy rusnya sárkány Lángot lövellő száját nagyra tátván Azt várta csak hogy hullanék elébe Lennék a förtelem kövér ebéde Reményem vesztve néztem a magosba A mennyet elrekesztő sűrű lombra S ím legfelül a bokor tetejéről Egy cseppnyi méz alápottyanni készült Egyetlenegy parányi csöpp de menten Minden szorongatásom elfeledtem Hogy fent halál alant pedig pokol vár Hogy kígyók mérges nyála oltja oltárTüzét szívemnek hogy mily gyönge szálon Függ életem az elrendelt halálon Hogy nappal éj bevégezvén a munka Nemlét-egérlikába visszabújna Hogy születésemtől tartó esésem Mind gyorsulóbb végső szakához értem Mindent feledtem és csak arra vágyom Hogy az a csepp amely a messzi ágon Csimpaszkodik elváljon tőle végre S hulljék kinyújtott nyelvemnek hegyére Nem kérek mást Uram csupán a jussom Bár lelkem égő kárhozatra jusson Hadd ízeljem utolszor azt a mézet A múló édes evilági létet Egy csöppbe pillanatba sűrűsödve Aztán taszíts a legmélyebb gödörbe wm Gustav Klimt: Beethoven - fríz Az elmúlt heti Jambus oldalba - szándékunk ellenére - látszólag láthatatlan hiba csúszott. Ugyanis az ott szereplő kép alól lemaradt a szerző neve, és a kompozíció címe, ami a következő: Beliczai Mária: Hallgatok, Hibasarok Figyelek, Félek. A fotóreprodukciót Dömötör Mihály készítette. Elnézést kérünk a szerzőktől, az olvasóktól. Podmaniczky Szilárd