Délmagyarország, 1993. augusztus (83. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-28 / 200. szám

8 Bakos András versei Csapatfürdő Az előtérben egy vasszékre hajtogattam a ruhát, és mezítláb vagy nedves tornacipőben, törülközővel ós szappantartóval bementem a betonfalú terembe, ahová vajszínű csövekben folyt a meleg, néha csak langyos víz, ahol mindenki kiabált, hangosan beszélt. A zuhanyrózsák már akkor is rozsdásak voltak, ós sokszor kettőnknek jutott egy; kínosan vigyorgott, félrenézett ilyenkor az ember, bár egyszer komoly, fürkésző pillantást is éreztem magamon. Akkor rekedt hangon elüvöltöttem magam, vicsorogva, ugy, mint máskor, ha hideg volt a víz. A kritikus elhallgattatása ....Ismersz, tudom. És bárhol áll a polc, mert kedvemért a földig is hajolsz hogy mutass egy tenyérnyi külvilágot." (Szonett a kantinoslányhoz) A kantin előtt, a székcsoport közepén állt. Mikor kilépett, meglobogtatta az újságot: „Én meg majd verset írok a kantinos kislányhoz, mee nagyon szééép!" A környező székekről mérsékelt röhögés felelt. Hallottam, milyen hangosan szuszogok. Tulajdonképpen nem tudom, mit keres ez itt, tegnap még a fogdában volt. Persze: biztos megint bejött az apja, és megfenyegette a parancsnokot. Erre gondoltam, ám éreztem, mindez milyen távoli. Nem sikerült a gúnyos vigyor. így hát, jobb híján, lassan elmentem a székek között, és kimért, határozott mozdulattal (pokoli volt a hőség) feltettem a sapkám. Születésnap Sorakozót rendelt el a szokottnál élesebb hangon. „Aki dohányzik, azonnal vegyen elő egy szál cigit!" Nem tudtuk, mit akar. A többi tiszt mosolyogva állt mögötte. „Figyelem! Gyújtás!" A gyulladás szaga tömény volt, és érezhetően kitartó: a folyosó minden ablaka csukva maradt. „Szívás! Fújás! SzívásI Fújás! Szívás! Nem hallja? Szívás van! Szívás! Szívás! Szívás!" A tisztek szétszéledtek, ő pedig azt mondta: jól jegyezzük meg ezt a napot, mert ma van a huszonnegyedik születésnapja; aztán bement az irodájába. A felhő egy légörvénytől meglebbent, majd tovább nőtt. Mindenki csöndben volt. Nem mondta, hogy elmehetünk. Aztán meghallottuk az ajtón keresztül a karcos röhögést, s az óvatos mozgolódásban kavarogni, ritkulni kezdett a füst. JAMBUS SZOMBAT, 1993. AUG. 28. B

ob elment. Végérvényesen eltávozott közülünk. Olyan hirtelen történt, hogy napokig föl serq fogtam. Csak lassanként ébredtem rá, hogy elveszítettem az egyik legjobb barátomat. Már kisgyermek korunkban együtt hancúroztunk, hol az ö tanyájuk mögött, hol a mi nagy faházunk udvarán. Aztán a két család egyszerre költözött be a varosba, szinte egymás tőszomszédságába. Bobbal közösen vívtuk meg harcunkat a rideg város, meg a nagyszájú úririúk ellen. Nem nagyon akadt ellenfelünk, ahhoz túl jó verekedők voltunk. Egyszer azért alaybenhac ket, amikor egyszerre hatan támadtak ránk az iskolából e osan helybenhagytak minZoltán Csaba Az emlék hazafelé menet. Mindennek már ötven éve. Sok emlék él bennem Bobbal közös gyermekkorunkról. Legelevenebben az, amikor megöltük Ronnyt. Tizenkét évesek voltunk akkor, még négy év volt hátra a városba Költözésig. Egyik este Ronny az utcán megtámadta Bobot és csúnyán elintézte. Az orvos alig győzte bekötözni a baratomat. Egy héttel később elkezdődött a cselszövés. Aprólékosan kidolgoztuk, hogy miként leckéztetjük meg Ronnyt. Mikor a terv készen állt, egy szeles őszi estén elhívtuk jó messzire a házaktól az erdő szélére, oda, ahol a patak kis kanyart vett kelet felé. Bob váratlanul hatamasat rúgott Ronnyba. A rohadék fölvinnyogott és a földre hemperedett. Még egy pillanatig sem hevert, máris támadásba lendült. Előkaptam az egyik fa mögül a jó előre odakészített husángot és akkorát húztam vele Ronny hátára, amekkora csak az erőmből tellett. Ronny megroggyant az ütés erejétől, aztan Bob következő rúgásától ismét a földre került. Vártuk, hogy fölkeljen, de nem tette. Pedig abban a pillanatban nagyon szerettem volna, ha fölkel. De csak hevert, bárgyú szeme üvegesen meredt ránk, egyik lába furcsán rángott meg, aztán elcsöndesedett a teste. Ijedten néztünk egymásra Bobbal. Tudtuk, hogy Ronnynak vége, pedig mi nem akartuk megölni, csak alaposan megleckéztetni. Hirtelen nem tudtuk, mitévők legyünk és majdnem pánikba estünk. Végül Bob legendás higgadtsaga mutatta meg a helyes utat. A patak mellett állt egy hatalmas kőrisfa. Lombjai között fenyegetően zúgott a szél, ágai néha nagyokat röccsentek a fejünk fölött. Az öreg kőris tövéhez földeltük el Ronnyt, szerszámok híján kézzel. Alig húszcentis föld került rá. Sokáig attól rettegtünk, hogy egyszer kimossa az eső. R

onnyt persze keresték. Minket is kérdeztek felőle, hallgattunk, mint a sír. Azt hiszem, ez a dolog hozta meg közöttünk az igazi barátságot. Titokban nagyon sokat beszéltünk Ronnyról, hihetetlenül nyomta a lelkiismeretünket. Almainkban újra és újra föltűnt üveges szeme, rángatózó lába. Beköltöztünk a városba és a dolog lassan a feledés homályába veszett. Évekig tartó lelkiismeret-furdalásunkat azzal magyaráztam: ayermekek voltunk. Bob halálakor aztán Ronny ismét a felszínre furakodott, és nem hagyott nyugodni. Egy hónappal Bob halála után leautóztam a faluba, ahol a gyermekkorunkat töltöttük, végigsétáltam az utcánkon. A mi faházunk helyére modern, kétszintes ház épült. Böbék tanyája még allt, igaz, alaposan Tulajdonképpen azért mentem vissza a faluba, mert már kezdtem kételkedni benne, hogy egyáltalán megtörtént az a dolog Ronnyvaí, de ha igen, akkor átalakították. Az udvarban még megvolt a hatalmas diófa, amire sokszor fölmásztunk. Ugyanúgy zöldellt, mint akkor, egészségesnek látszott, pedig már a mi öregjeink is kétszázévesnek mondták. fénypászmák egyikébe. Ronny (ah kutya) koponyája vicsoúgy történt-e, ahogy én emlékeztem rá. Olyan volt-e Ronny, amilyennek mi láttuk, vagy csak gyermeki fantáziánk vetítette át fölnőttkori emlékeinkbe alakját. A kocsim csomagtartójából elővettem egy kicsi, de elég súlyos vászontáskát és elindultam az erdő felé. A táskában egy szétszerelhető gyalogsági ásó volt, amit még a katonaságtól hoztam el. A kőrisfa ugyanúgy állt a patak partján. Tövénél szinte láttam a Ronny testét rejtő gödör körvonalát. Összeszereltem az ásót és föltúrtam a kavicsos talajt. Néhány lapátnyi föld utan már erősen lihegtem. Hiába, a hetvenkét év megtette hatását. Talán pont húsz centinél jártam, amikor megakadt az ásó. Kézzel túrtam tovább a földet és megszállottként lestem, hogy mi bukkan elő emeltem a földből. Jobb tenyerembe fogtam, aztán beletartottam a kőrisfa levelei közül földig lógó (a hatalmas kanrogva meredt rám az ingadozó fénysugár közepéből. Mélyen belenéztem a szemüregekbe, és az aljukon megtapadt földrögök helyébe odaképzeltem a bárgyú szemeket, melyek néha ijesztően néztek rám. Valami vad, nyers erő tükröződött vissza belőlük olyankor. Például amikor Ronny leterítette Bobot az utcán. De a szemek helyén végül nem maradt más, csak néhány nedves földrög. Az üveges golyócskák elszivárogtak a földbe, aztán bele az öreg kőris gyökerein át a levelekbe, onnan pedig a levegőbe párologtak. M

ost is ott vannak a levegőben. Látom őket. Jobban mondva ők látnak engem. Ott függenek a kék ég alatt és bámulnak. Visszahajítom a koponyát a gödörbe és lázas sietséggel rádobálok némi földet. De mi van, ha az a koponya mégsem Ronnyé? Talán éppen ide földeltek el valakit, én meg véletlenül megtaláltam, mert ide vezérelt az emlék. Ami talán nem is emlék, hanem rögeszmévé vált álom. Egy álom, aminek soha nem volt valóságalapja. Hiába hajtogatom magamnak, hogy az imént temettem vissza a koponyát, ami egykor Ronnyhoz tartozott, a rögeszme győzedelmeskedik. „Ez nem Ronny!" - súgja - „Ez csak egy test, amiből ki tudja hány száz éve itt illant el az élet. Te csak álmodtad ezt a helyet, és azt hitted, hogy lennie kell itt valpminek!" Állok kezemben az ásóval. Nem kaptam választ semmire. Nem tudom, milyen volt Ronny, aki végigkísértette az életemet, ha egyáltalán végigkísértette és nem tegnap éjszaka álmodtam meg alakját. Hiába bámulom a patakot, nem válaszol. Már senki sem válaszol. Bob. Igen, talán Bob tudja a választ. Egyáltalán létezett-e Bob? És ha igen, akkor olyan volt-e, ahogy én emlékszem rá? Bobnak tudnia kell a választ... De Bob sem válaszol nekem, hiába rázom a vállát a frissen kiásott gödör alján. A szeme csukva, arcát valami zöldes moszatszerűség lepte be, ami megmaradt őszes hajából, tétován lebben a hajnali szélben. Bob néma, engem pedig végleg megszáll... ...az emlék. K

ristó Nagy István sokszínű könyvtermésének, számbavehetetlenül gazdag cikkbibliográfiájának és interjúinak (hozzávetőleges) ismeretében várakozásteljesen üti föl az olvasó idén megjelent nagyszabású munkáját (A Világirodalom Története. Trezor Könyvkiadó. Budapest, 1993. I-II. kötet). A feladat roppant nagysága ezúttal rokonszenvesen szerénnyé tette a szerzőt: elő- és utószavában kritikus befogadásra, konstruktív továbbgondolásra kéri az olvasót, ós óv attól, hogy bárki is tankönyvként vagy enciklopédiaként vegye kezébe a könyvet. Valóban, inkább esszét, olvasmánynaplót írt Kristó Nagy, semmint tudós értekezést, és esze ágában sincs, hogy a két óriás előddel, Babitscsal, Szerb Antallal versenyre keljen. Egyszerűen arról van szó, hogy az ő könyveik megjelenése, a harmincas-negyvenes évek fordulója óta pokoli sok minden történt az irodalomban, amit időszerű volt számba venni, másrészt pedig korrigálni kellett azokat a torzulásokat, amelyeket a mindenüvé beáramló totalitárius politika okozott az irodalomtörténetírásban. Nem tudom, ki hogy volt Felletár Béla „Nem az új a döntő, hanem a mélység" vele, de számomra szinte letehetetlen olvasmány volt Kristó Nagy István könyve (ami nem jelenti azt, hogy olykor-olykor nem hümmentettem egyet). Frappáns fejezetcímek. Sodró fejezetindítások, in medias res, mint a legjobb publicisztikákban. A szerző nem mindennapi olvasottsága mint széles látószögű objektív teljes horizontot tár elénk, térben is, időben is. A témák és eszmék e kettős rendszere, szinkronikus és diakronikus összefüggésben való láttatása plasztikussá teszi, áttekinthetővé rendezi a hegynyi anyagot. Ami leginkább megragad: a szerző fiatalos enthuziazmusa, áradó, lelkendező előadásmódja. Egymást felüllicitáló szuperlatívuszok, jelző- és jelzői szerepű névszói, állítmánygirlandok röpítik pályájára a mondandót. Időnként természetesen higgadtra vált a hang. Előkerül a profi kritikus kíméletlen szikéje, elcsattan egy-két kristó-nagy-pistás olvasóhökkentő bon mot. Ám most ezek is visszafogottabbak a sok évi átlagnál. Szarkazmus és prepotencia helyén angolosan finom humor, irónia. Kertelni azonban így sem kertel: szemrebbenés nélkül kimondja, ha egy könyv poros, olvashatatlan. Ez indokolt is olyan esetben, ha a maga korában híres, nagy hatású irodalmi alkotásról van szó, öncélú és fölösleges azonban, amikor a halhatatlanokhoz képest jelentéktelen auktorokat fricskáz a szerző, például „Mécs tisztelendő urat", akinek se így, se úgy nincs helye ebben a könyvben. Nem kerüli meg Kristó Nagy István az olyan összetett és kényes csomópontokat, mint a zsidó- vagy a négerkérdést - természetesen a téma elevenébe vágó könyvek, szerzők kapcsán (Malamud, Philip Roth, illetve James Baldvin). Az 1917 és napjaink közötti orosz nyelvű irodalomról és a szateilitáiról körvonalaiban reális és árnyalt képet kapunk. Kicsit sokallható a részlet, ami elnyújtja az amúgy is nagyszámú vonatkozó fejezetet, s mellesleg arról árulkodik: e fejezetek alaposan megdolgoztatták a szerzőt. Ugyanakkor kevesellhető Szolzsenyicin és Ajtmatov súlya az egészhez képest. Nóvumnak tekinthető az ifjúsági irodalom külön fejezetben való elkülönítése. Szívet melengető, hogy mint másutt, itt is oda-odacsempész a szerző egy-egy magyar nevet - nem minden jogalap nélkül -, jelen esetben Molnárt, Gárdonyit, Móriczot, vonatkozó remekműveik alapján. Lehet, hogy telhetetlenség, de jó lett volna Fekete Istvánt is ott látni - mint ahogy másik helyen Pilinszkyt. Kristó Nagy István büszke a dél-amerikai és az afrikai fejezetre. Joggal. Fölfedezés erejével hat. Számomra legalább olyan izgalmas volt a szomszéd népek irodalmi csúcsainak a föltérképezése - Német László-i örökhagyás. Nehéz a sok remekbe szabott fejezet közül válogatni, de talán a legélvezetesebbek az ókoriak voltak - pár markáns vonás, és máris fölrakta a szerző az egész miliőt, minden színével, ízével-zamatával. Az angolokat - az avantgárdról nem is szólva - lehet, hogy kicsit jobban szereti, bár nem bevallottan, a szerző; azok a fejezetek azért sikerültek olyan jól. A franciák? Hát, azt szerintem el se lehet rontani, önmagukban is oly vonzóak, frappírozók. A szerző régebbi írásait, megnyilatkozásait ismerő olvasó kíváncsian leste, mit kezd a könyv a vallásos irodalommal, egyáltalán mit ad belőle. Nos, a szerző legfeljebb terjedelmi okokból szelektál. Van itt Avilai Szent Teréz, Alcoforádo nővér, Papini és Bernanos apácák, szerzetesek, püspökök -, akikről korábban fanyalogva illett csak szólni, ha egyáltalán észrevétettek, és persze sorjázik: dühöngő beat-író (Kerouac), szuperszabadszájú szex-apostol (W. Styron) vagy a „keresztény szeretet-utópiával" büszkén szakító (Herwegh). Most minden van, minden együtt van: mélységes hit és „süvítő" ateizmus, áhítat és erotika, lojalitás és lázadás, a sztálinizmus-zsdanovizmus megsemmisítő bírálata és marxista kútfőkre való hivatkozás - egyszóval jelenségek teljessége. Hogy a szerző az ellentétpárok közül melyikhez húz, az szíve joga. Ami a „hiánylistákat" illeti - ennek is elébe megy a szerző - annyi van, ahány vájtfülű vagy ínyenc olvasó. A magamét is szabad legyen szószaporítás nélkül ide írnom: Lion Feuchtwanger, Róbert Merle. A

z ezeroldalas, nagy ívű körkép valahol a postmodernnél zárul. (Itt jegyzem meg, hogy a gyakori és találó építőművészeti párhuzamok közül Hundertwasser itt igen helyénvaló lett volna.) Itt derül ki, hogy a szerző stílusa közeli rokonságban van ezzel - a magyarok közül - az Esterházyval és Temesivel képviseltetett formavilággal. Temperamentumos, sziporkázó szellemisége szinte erre az attitűdre predesztinálja. Nem tudóskodik, noha mindig rendet teremt maga körül; nem keresi a népszerűséget, bár sem a szlogentől, sem a drasztikumtól nem riad vissza. Világnézetileg is igyekszik semleges maradni. Csak a minőség, a „mélység" előtt hajt fejet. Játszik az olvasóval, meghökkenti, máskbr valósággal megszédíti, ám eközben már végig is vezette a Dante-i úton, s célhoz érve, mintha somolyogva azt kérdezné: Jó mulatság volt, igaz-e, pajtikám?