Délmagyarország, 1993. július (83. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-31 / 177. szám

SZOMBAT, 1993. JÚL 31. JAMBUS Belányi György Egy arc Mi földre jut, én azt mondhatom, végül se több nem lesz, mint az árnya. Elringunk még itt a dolgokon, s mind, ami van, csak jő nemsokára. Mi lesz a világból késő nyárra? Seper a szél, seper -, hallgatom. Estére oly roppant s olyan árva, lemegy a nap kopár falakon. Ha lenne szó, mondani örökre, hogy élet! halál! hogy ez meg az! szavakból akkor sem futná többre, mint amire egy arc még vigasz. Csak nézem, hogy' fordul nap a napra, pedig ezt senki sem így akarta Veszelka Attila Titok Aki belép az életbe, belép a halálba. Lao-ci A Hold csontfehér koponyája fölém hajolt a tegnap égi tengerén (kihúnytak mind a csillagok, s elült a céltalan bitangoló, utcára vert, vonyító esti szél). Ki vagy, te, mondd - kérdezte hirtelen ki földi szemmel titkaim lesed? Tükrödbe nézel, nézve arcomat, hisz így vagy úgy, legvégül könnyűnek találtatol. Figyeld csak apró rezdüléseit a visszatérő csendnek, s vedd számba bánatát az éji kert rózsáinak, és szűrd át testeden a haldokló virágok porral kevert, ijesztő illatát, s érezd, miképpen surran át fejed fölött a kósza nyár (épp hogy csak itt van, s vége már) vagy nézd a barna víztükörre hullt vergődő árnyakat, hallgasd a félénk csobbanásokat, szárnysurrogásokat, de titkukat ne lesd: te bennük élsz, s ők meghalnak veled. A címben lejegyzett kifejezések Háy János új könyvének mellékletében a kronológiai és topológiai útmutató rovatait jelölik. A fiatal költő kötetében a történelem és irodalom klasszikus szerelmespárjai mellé megteremtette a maga hőseit, Mariont és Mariont, hogy időbeli utazást tegyenek a mű szövegei segítségével. Ismét archaizáló játékkal van dolgunk tehát, mint a Vigyázat, humanisták című kötet esetében? Feltűnik az említett könyv egyik főhőse, Fridrich Meisen is egy pillanatra, ám most egy jóval bonyolultabb formáról van szó, mint a két német úr levelezését és verselését öszszegyűjtő Választás és azonosság címet viselő ciklus esetében. Nem csak a kronológiai utazás, nem csak a műfajok változatos keveredése, hanem leginkább a mű filozófiai mélysége lepheti meg a Háy eddigi műveit ismerő olvasót. A mottó például kifejezetten Martin Buber: Én és Te című munkájának alapgondolatára utal: „Mikor kimondja: MarIon, (Kimondja azt is: Marion.) Mikor kimondja: Marion, (Kimondja azt is: MarIon.) A Marlon-Marion alapszó, (Nem kimond, hanem állít.) A Marlon-Marion alapszó (Lényegével mondja ki önmagát:) - Itt vannak Háy legújabb munkáját olvasva mégis egy immár közhelyes megállapítás ötlött eszembe, mely szerint a modern magyar irodalom Weöres Sándor: Psyché című művének megszületésétől számítandó. Azért jutott eszembe ez a klaszszikus mű, mert rengeteg momentum emlékeztet Háy munkájából erre az alapmunkára. Weöres könyvének megíródása óta beszélSzincsok György Idő, hely, cím, címszó Háy János 3'tu es - m/mm hetünk joggal „az archaikummal való szembesülés jegyében álló modern magyar irodalomról". Ez a szemlélet szülte Csokonai Lili Tizenhét hattyúkját, Márton László labirintusregényeit, Veress Miklós Nyéki Vörös utánzatait, s természetesen Háy János legutóbbi kötetkompozícióit is. A hangütés rengeteg lehetőséget rejt magában akár a költők, akár a prózaírók számára. Háy jelen művében vegyíti ezeket, sőt egész sor egyéb műfajt is beépít írásába (levél, jegyzet, tanúvallomás stb.). Háy szerint a történetet dokumentumokból kell összeállítani, hogy a hitelesség imitálható lehessen. Keverhetők a megszólalás hangnemei, korok hangulata, illetve társadalmi rétegzettségek fejezhetők ki különböző beszédmódok alkalmazásával. Háy könyvének olvasása közben merült fel bennem az a kérdés, vajon miért ezekben az archaizáló művekben jelennek meg legnagyobb gyakorisággal a szinte pornográfnak számító szövegek? Emlékezzünk csak a Tizenhét hattyúk vagy a Psyché néhány részletére, s Háy szövegeiből sem maradnak Ki a vastagon erotikus részletek. Mintha jóval egyszerűbben lennének kimondhatok ezek a kifejezések egy régies nyelvezettel. Az erotikus költészet, illetve próza éppúgy része volt a népi, mint az arisztokratikus irodalmi hagyománynak, ma viszont mintha külön kasztként kezelnék ezeket a műveket. Jó példáját látjuk e munkában annak, miként szabadít fel a napi beidegződésekből az archaikus forma. A könyv legfontosabb kérdése mégis az, miként alakítják a kultúrát a történelem, a tudomány és a magánélet eseményei. Marion és Marion szerelmének története a neandervölgyi ősembertől a 21. századig repíti az olvasót. Ilyen utazást nem lehet vágyak és csalódások nélkül megélni. A könyv szerzője a hátsó borítón talán egy képes újságtól kölcsönzött kérdést tesz fel: Mit szeretnének könyvünk szereplői? A tételes felsorolás után egy ügyes reklámhúzással igyekszik felcsigázni az érdeklődést: Kedves olvasó, hogy kinek a vágya teljesült, azt megtudhatod e könyből. Mást én sem ajánlhatok, engedjenek a csábításnak! Az állatok egyre hangosabban ordítanak. - Büdös maradt a kezem, hiába dörgölöm - mondom néha ilyenkor, reggel, a hangzavarban. - Pedig jó volna, ha lassan hozzászoknál a szagukhoz - mondja a gazda hangosan -, add már ide! -Mit? - Mitmit, az istenfaszát! Megkapaszkodik a félig nyitott ajtóban, lenyúl a lábam elé a teli vödörért; lendül, csattan az ajtó. Kezdődik az etetés. Az udvaron száll a por. Túlsó végén, az árnyékvető deszkák alatt barna tyúkok reszketnek, kuporognak. Mögöttük a sarokban levágott tetejű, fektetett, szalmával bélelt műanyag hordó. Az udvar közepén három hosszú vasvályú. Jobbra, a vasrácsok mögött a többi állat; az állatok. Mindig úgy gondoltam, hogy az ilyen nevű lényeknek őztekintetük van, inkább prémesek, nyugodtak, s a legkisebb betegségben is elhullhatnak. Az állat elhullik. „Idén nagy volt az elhullás". Friss, vakítóan sárga szalmán fekszik mozdulatlanul valami, felismerhetetlen alakú, hullott szőrű állat. Ilyennek képzeltem az állatot. A vasrácsok mögül hörgés, krákogás, motyogás. Bakos András Az ólajtó kicsapódik, egymás hátán igyekeznek kifelé. A többször leszakadt, meghegesztett vasajtó sarka az odaszorult állat bőrét hosszan felhasítja. A gazda félreáll. Az ól üres. A vályúk felől csámcso- _..<gk gás, bugyborékolás, csattogó e hangok; az állatok gyorsan és egyre keves e b b e t esznek. A gazda az ólban lapátolja a trágyát, összegyűjti egy kupacba, kaparja az ajtó felé. Hosszan serceg a beton, utána csönd. A gazda letámasztja a lapátot, megindul a vályúk felé. Az állatok már régen abbahagyták az evést, nyalogatják, szimatolják a vályú alját. Az egyik lassan, szuszogva odalépked a fölfordított hordóhoz, orrát aládugja, lassan emelkedik, csúszik a hordó. A tyúkok kodálva szétrebbennek. A gazda óvatosan az állat mögé lép, hallja a nyugodt fújtatást. Vár egy pillanatig, majd gumicsizmás lábával hatalmasat rúg a testbe; megremeg a bőr, iszonya! á m » *j - Sssskabeneee, neteneee! Egyik sem kerüli el a fekete gumicszma rúgását, pedig mindegyik azt hiszi, hogy most elkerülheti. A drótozást sem úszta meg egyik sem. Egyszer a két legnagyobb földúrta az ajtó előtt az aklot; az állatokat fülönfogtuk, szájukba hurkot húztunk. A gazda kezelte a fogót, a drótkapocs alsó végét óvatosan az orrlyukba igazította, a fogót pedig hirtelen megszorította. Rövid, éles visítás hallatszott. Ha a drót roszszul állt, a gazda odanyúlt, •¥M < i ' \-\u t o s , rövid ordítás. - A kurvaanyját, hát nem tudja ez, hogy hol a helye? A vályúnál matató disznók fölhorkannak, szuszogva igyekeznek az ajtó irányába. Félúton áll elébük a gazda. - Helllyedreee! Az állatok kikerülik, az eleje az ólajtóhoz ér. ""w egy-két rán• tással kitépte, vagy megigazította. Én fpgtam a kötelet, az állatok fülét. Az állatok tőlem félnek jobban, még nem ismernek, és ritkán hallják a hangomat. A gazda jön az ajtó felé, felém. Idekint leveti a csizmát, odateszi elém. Fölmegy a házba a lépcsőn, megtörli a homlokát az ingében. Átlépek a csizmába. A másik két ólban lévők már ordítanak, várják az ételt. Ez az én időm. Keményen csapkodom a fölfordított vödör száját a vályúhoz, potyognak az ázott daracsomók, könyékig kevertes vagyok. Kinyitom a középső ól ajtaját, a négy hatalmas hízó pedig kilépked az udvarra. Ezek már nyugodtabbak, a trágyát beletaposták a szalmatörekbe, nem baj, így könynyebb kilapátolni. Most ezzel is könnyen haladok; közben megnézem, esznek-e még. A trágya az ajtón kívül, egy koszos ciroksöprűvel kisöpröm az ólat, majd kijövök, odaállok a tyúkok elé: nem szabad engedni, hogy az állatok fölfordítsák a hordót; összetörnek a tojások. A vályúk fémtiszták, a jószágok egymás után ballagnak be az ólba; megállnak. Várják a füvet. Az utolsó ólban kicsik vannak az anyjukkal. Az anyának bent, az ólban adok; ez igényli legjobban a híg kevertet, a vizet pedig egyenesen a locsoló csövéből issza, tisztán szereti. A vályúba trágya került valahogy, kikaparom, kézzel. Ilyenkor kezdenek újra visítani az állatok, várják a füvet, amit etetés előtt kaszálok. Ott van az ajtó előtt, a vesszőkasban, először azonban a trágyát lapátolom el az olajtök elől, ki, a trágyadombra. Az ordítás erősödik, úgy tűnik, mintha még éhesebbek volnának, mint eddig. Néha, lapátolás közben önt el a méreg, ha csapódik a trágya, csúszik a lapátnyél a tenyeremben. Ha már kibírhatatlan a hangzavar, a lapáttal rácsapok a vasrácsra, ez ritkán használ. Ekkor dörren a hang, amely erősebb az apám hangjánál. Az egy évig keményített, edzett hang, az én hangom. - Naaa, mivaaan? Erre elhallgatnak, csak a szuszogásuk hallatszik, mozdulatlanok. A fonott kas tartalmát elosztom az ólak között, és az evés hangos zajában kinyitom az udvar nyikorgó ajtaját. Levetem a csizmát, beleizzadtam, odacsoszogok a csaphoz. Aláhajolva nyelek néhány kortyot, közben megérzem a csapot markoló kezem iszonyú szagát. A nap hátralevő része kezem szagolgatásával, mosásával telik el. Néha eszünk. Ahogy enyhül a meleg és fölélednek a szúnyogok, kimegyek, és leakasztom a kaszát. Kiss Tibor illusztrációja