Délmagyarország, 1993. július (83. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-24 / 171. szám

6 INFORMÁCIÓ DÉLMAGYARORSZÁG SZOMBAT, 1993. JÚL. 24. Dugonics András író és természettudós, a magyar népiesség képviselője, több jelentős irodalmi és természettudományos mű szerzője, a szegedi piaristák kiválósága 175 éve, 1818. június 25-én halt meg szülővárosában. Szegeden. (Született 174(1. október 18-án.) Szellemi örökségének folytatására és a város irodalmi, művészeti és tudományos életének serkentésérc 1892-ben társaságot hoztak létre. A szegedi Dugonics Társaság évtizedeken keresztül működött, egészen az 1948-as betiltásig. 1991-ben városát szerető néhány polgár elhatározta a Társaság újjászervezését. A Társaság legutóbbi közgyűlése úgy döntött, hogy tevékenységének évadját október 18-án. Dugonics születésnapján kezdi, amikor is koszorút helyez el a Dugonics téri szobornál, és a halálozás napján, július 25-én zárja, amikor a Dugonics temetőben tisztelet a névadó sírjánál. A temetői koszorúzásra ma, szombaton déli 12 órakor kerül sor. Fotó: Liebmann Béla • Kilencven éve született Vaszy Viktor „A leggorombabb karmester" Anekdoták a világhírű muzsikusról Kilencven esztendeje, 1903. július 25-én született Vaszy Viktor. Kossuth-dijas kiváló művész, zeneszerző, karmester, színházigazgató, a szegedi opera megteremtője és felvirágoztatója. Nem véletlenül látható portrészobra a Szegedi Nemzeti Szfnház előcsarnokában. Neve, bár eredményesen tevékenykedett Budapesten és Kolozsvárott is, mégis Szegeddel forrott összeg leginkább. A második világháborút követően ott volt a szegedi opera újjászületésének bölcsőjénél, majd 1957-től ő emelte nemzetközi színvonalra a város operakultúráját. Haláláig itt dolgozott, a karmesteri pálca egy próbán esett ki végleg a kezéből. A 90. évfordulóra a város támogatásával a Somogyi-könyvtár gondozásában az ősszel kötet jelenik meg. Mostani emlékező összeállításunkat ennek anyagaiból válogattuk és szerkesztettük. Vaszy Viktor emberi arcát, ellentmondásos személyiségét, vibráló egyéniségét szeretnénk bemutatni, visszaemlékczők nyomán. Gvizd Lajos, a Szegedi Szimfonikus Zenekar nyugdíjas fúvósa: „1957 őszén kezdődött a második Vaszy-éra. Néhány év elteltével egy anekdota járta zenész körökben. Két muzsikus találkozik az Andrássy úton: - Szervusz, rég láttalak. Hol vagy most? - Szegeden az operánál. - Ja igen, ott van most Vaszy. - Ott van. A leggorombább karmester, a legtöbb munka, a legkevesebb fizetés. De ha két szezont kibírtatok együtt, akkor utána már bárhol bekopogtathatsz." „A kottamásolás is összekapcsolt Vaszyval. Hordtamvittem a partitúrákat, szólamokat másoltam. Sokszor rohammunkában, rekordidő alatt. Például a szabadtéri fanfárzenéjét. (5 egy éjjel megírta, én a másik éjjel kimásoltam, reggel 9-re kellett készen lenni vele. Fogyott a Kossulh meg a szíverősítő, de meglett. Vaszy hatalmas pénzt kapott érte, aztán évente újabb összegeket. De én egy fillért sem láttam. Persze nem rossz szájízzel mondom, csak a sztori kedvéért. Először elfelejtette, máskor nem vfllt aprója, harmadszor meg én röstelltem kérni." „Az ember tragédiájának kísérőzenéje is vihartempóban készült. Két nap múlva premier a dóm előtt, de harminc oldal még hiányzik. Megyek az anyagért, sehol semmi, csak vendéglátás, itókát. Jöjjek reggel fél 8-ra. Én ott voltam, de anyagnak nyoma sincs. Öt órára megint mentem, végül mégis meglett a hiányzó partitúra, vihettem szétírni szólamokba. Másnap reggel ő betelefonát a szabadtéri igazgatóságára: Én kész vagyok, ha a másoló nem készül el, az már az ő büne. A premier megvolt. Kísérőzenével..." * Román Zoltán, a Szegedi Szimfonikus Zenekar szólamvezetője: „A következő eset egy próbán történt. A tenorista óriási koronát tartott egy magas hangon. Vaszy megállt, és felkiabált a színpadra: Ne koronázzon itt nekem! Leállítja a darabot, megáll a cselekmény. Azt képzeli, hogy olyan szép a hangja, hogy órákig el lehet hallgatni?" „Ha egy énekes kiszaladt a próbán a keze alól, körülnézett és megkérdezte: Van itt még valaki rajtam kívül, aki dirigál?" „Általában jobb kézzel irányította a zenei folyamatot, bal kezét a színpad számára tartogatta. Ha valaki előbb akart belépni, bal kezét a háta mögé dugta, jobbal rámutatott, s a megfelelő helyen hatalmas balkezes gesztussal intett." „A zenekari hangzás alapjának a vonós kart tekintette. Élvárta, hogy a megfelelő helyen minden vonós teljes erőbedobással játsszon. Egyszer rászólt egy kezdő hegedűsre: Fiatalember, ha nem használja az egész vonóját, akkor vágassa le a felét! " „Ha nem sikerült szépen két hangszer összjátéka, így reagált: Maguk jók lettek volna pénztárosnak, mert nem játszanak össze." „A feketehumorhoz is volt érzéke. A Szegedi Fúvósötös Vaszy quintettjét mutatta be. Az egyik próbát a Mester lakásán tartották. Munka után beszélgettek, szó került a szabadtériről is. Király István a volt igazgató intézkedéseit bírálta, majd azzal vágta félbe mondandóját: Egyébként ne emlegessük, hiszen meghalt. Vaszy indulatosan rávágta: De, csak emlegessük, ne takarózzon azzal, hogy meghalt!" „Egy próba elején megkérdezte: Hol van XY nagybőgős? Nyugdíjba ment - mondták. Olyan öreg? - morfondírozott Vaszy. Gajódi Sándor szekund szólamvezető felszólt: Pontosan egyidős az igazgató úrral. - Egy pillanatra eltűnődött, majd kinyilatkoztatta: A karmesterek nem mennek soha nyugdíjba." Meszlényi László, a Szegedi Konzer\>atórium tanára: „A tempókra nagyon kényes volt. Ha valaki reklamált: igazgató úr, tegnap itt nem ez a tempó volt, azonnal jött a válasz. Csak a gramofon játszik mindig ugyanúgy. Tegnap szerda volt, ma csütörtök van, tegnap más voltam, ma ismét más vagyok, és a tempó is más. És holnap is más lesz." „Egy próba során a tenorista rossz hangot énekelt, mire Vaszy hatalmas erővel énekelte fel a kottában álló Á-t. Az egyik hegedűs megjegyezte: Miért nem ment az igazgató úr énekesnek? Vaszy egy darabig dirigált, aztán odaszólt: Mert nekem annál sokkal több eszem van." „Gyakran bírálta a hazai vonósoklatást, amely szerinte túl nagy súlyt fektet a bal kéz kiművelésére, mindezt a jobb kéz rovására. Tudják, mi egy vonós legnagyobb ellensége ? kérdezte többször is. A vonója - válaszolt magának." „Nemigen szerette a könynyűzenét, de még Gershwint sem tartotta sokra. Egy Gershwin-produkció próbáján mondta: Tegnap meghallgattam a darabot, amerikai előadókkal. Ok csak tudják, hogyan csinálják a saját vackoládéjukat." „Az értéktelen, kommersz zene valósággal dühítette. Egyszer mosolyogva mesélte, hogy amikor a strandon a szomszédos társaság túl erősen bömböltette a selejt-zenét, ő kifogott a saját rádióján klasszikus darabot, és még nagyobb hangerőre állította. A szomszédság feladta, rövidesen elpárologtak. És még csak nem is tudják, micsoda szemetet hallgatnak tette hozzá." „Voltak rövid, sarkos, első hallásra kegyetlennek tűnő, ám mélységesen igaz mondásai. A saját szólamával túlságosan elfoglalt zenekari muzsikusnak: Aki nem hallja a dallamot, az rossz zenész! Válasz annak, aki azt állította, hogy ő igenis játszott: Amit én nem hallok, az nincs! A hangszer tökéletlenségére hivatkozóknak: Nincs rossz hangszer, csak rossz zenész! A nehézségekre hivatkozóknak: Zenélni általában nehéz. A múlt híveinek: A tradíció a lusták menedéke! A művészi magatartás legtömörebb foglalata: Hogyan kell zenélni? - Meleg szívvel, hideg fejje'. Jóval a 70. évén túl mondta egyszer: Ahogy öregszem, egyre jobban rájövök, hogy a zene nem más, mint játék a formákkal. Ihletben, múzsa csókjában csak a széplelkek hisznek." n I7S éve halt meg Dugonics András „...a kegyelet és a hála érzése tisztelőinek egész seregét vitte koporsójához..." Az évszázad kiváló fotóművésze A hetvenéves Tóth István nehéz útja Hadd idézzünk most egy titkári jelentésből. Diósi Géza, aki 1937-től 1940-ig volt a Társaság titkára, a következőket írta 1939. évi jelentésében: „Szünideiben szeretettel jött Szegedre, öccséhez Dugonics Ádámhoz, aki 40 évig volt a város szenátora és polgármestere. Itt töltött napjainak köszönheti Szeged városa és a piarista gimnázium azt a •tudományos előrehaladást is«, hogy hathatós buzdítására filozófiai tanfolyamot létesítettek a piarista iskolában. Tízéves szegedi, nyugalomba töltött ideje a 70 éven túl lévő öregúrnak pihenő napjai lettek. És mikor 1818. július 25-én elhunyt, a kegyelet és hála érzése tisztelőinek egész seregét vitte koporsójához ós egy eddig ismeretlen adat szerint melyet a Szegedi Főgimnázium Önképző Kör Érdenikönyvében találtam feljegyezve egyik még Budán voá tanítványa megilletődve e szavakat vésette sírkövére: Hűlt pora itt nyugszik Dugonicsnak, lelke az égbe Szittya magyar hősök dicsőült seregébe repült fel. Ez a kétsoros hexaméter annál is inkább érdekesebb, mert, mint ismeretes, Dugonicsnak csak 1847-ben, tehát halála után majd 30 esztendővel állítottak síremléket rendtársai s azon - a néven és számon kívül - semmiféle felírás nincs. De, ha nem is került fel a két sor erre az egyszerűségében is kifejező sírkőre, megírása a hű tanítvány nagy ragaszkodását mutatják mesterével szemben." Dr. Veress Sándor Ez a cím természetesen arra a képre utal. amelyet a világ minden táján ismernek: Nehéz út volt. Egy ráncos öregember arca, aki két tenyere közé fogja fejét. Egy fénykép, amely bejárta a világot. Készítője, Tóth István most 70 éves. 1923. július 26-án született Nyáregyházán. Innen indult neki a világnak. Ez azt jelenti, hogy Nyáregyházától Ceglédig, Kecskemétig jutott a maga testi valójában. Világéletében vidéki ember volt. Világpolgárrá fotográfiai műalkotásaival lett. Volt idő (s talán még nem is múlt el teljesen), amikor Magyarországon szinte kötözködő gúnyolódás számba ment, ha valakit fotográfus létére művésznek neveztek. A hivatásosak hangadó táborában legföljebb az avantgárd kísérleteket tekintették művészetnek. A többi? ,.Amatőr"... Nos, Tóth István töretlenül haladt a maga „vidéki" életútján, s bár mindig is bántották az. efféle, irigységből fakadó, sértő megkülönböztetések, szilárdan hitt művészi elhivatottságában. A művészet az ő szótárában elsősorban emberábrázolás. Az egyszerű, realista megfigyelésnek és a technikai tökéllyel megvalósított, sokszor „megrendezett" - sohasem riporteri erények villogtatásával „elkapott" (az olyasmit ugyanis más lelkialkatot. esztétikát, sőt életformát kíván meg a fotóstól) -, mozdulatlan, mintegy az örökkévalóságnak kitárulkozó ember ábrázolásában olyasvalaki Tóth István, mint a világhírességek kanadai-örmény megörökítője, Yosut Karsh. A legdrágábbak és leggazdagabbak egyike, Churchill és az amerikai elnökök ismert portréinak elkészítője. Csakhogy Tóth a nyomorúságban, de emberi öntudattal élő cigány férfiak és nők, parasztok, magányos tanyasi vénemberek arcfényképezésével lett naggyá a portréfotográfiában. S a nagyságok fényképezésében csak azért hasonlítható Karshoz, mert az élő magyar képzőművészet művelőiről is bízvást halhatatlannak nevezhető sorozatot alkotott az évtizedek során. Bizonyosak lehetünk benne, hogy Czóbel Béláról készített képe odavaló Czóbel remekei mellé: bizonyosak abban, hogy senki Tóth Menyhértről annyit nem mondott el, mint amennyit Tóth István a kamerájával. Ritkán mondható el, hogy nagy festőkről olyan fénykép készült, amelyik hozzájuk mérhető. Picassóról például épp Brassai csinált ilyen sorozatot: hiába, a magyarok nélkül nem létezik fotográfia a nagyvilágban - de ez más lapra tartozik, s inkább csak kontrasztként említendő: Tóth úgy hódította meg a nagyvilágot, hogy ceglédi lakos maradt. Nehéz volt az út? Hát igen. Nem feledtetheti meg a hetvenedik születési évforduló ünnepélyes, megbékéltető alkalma sem azt, hogy méltatlan támadásokat, fölényeskedő megjegyzéseket is el kellett viselnie élete során. Gúnyolódtak azon. hogy kétezerkétszáz kiállításon vett részt, s több száz díjat nyert szerte a világban, hihetetlenkedve kommentálták temérdek kitüntetését (mit sem javított az ilyenek szemében, hogy itthon is BSfázs Béla-díjat és érdemes művészi címet kapott), nevetségesnek minősítették azt, hogy egyik - 1979ben odaítélt s a rá következő évben átvett - díjának „Az évszázad kiváló fotóművésze" volt az elnevezése, s hogy erre Tóth István büszke volt. Mi is büszkék lehetünk rá, ez a dolog veleje. Tóth István csakugyan az egyik legismertebb magyar művész a földkerekségen. Műveiről ismerszik meg sokfelé a mi hazánk. Ez volna érdemes tárgy a gúnyolódásra? Tóth István nem lett dúsgazdag a fényképezésből, mint Yosuf Karsh. A fényképezett festőktől, szobrászoktól viszonzásul kapott művekből szép gyűjteménye van ugyan Cegléden, s egy kis tanya tulajdonosa Törtelen (az alföldi tanyavilágnak is egyik legremekebb megörökítője ő), ahol híres, maga készítetíe dióágyas pálinkájával látja vendégül nyaranta a hozzá látogatókat, de egyébiránt a nyugdíjasok munkás életét éli. Természetes, hogy hetvenévesen is dolgozik. Világéletében keveset alvó, sokat dolgozó ember volt. Nem úri amatőrként művelte a fotográfiát. Állásban volt mindig. Vaskereskedésben, zöldségtermesztési kutatóintézetben. És nagy csattanója lehetne-a művészetről folyó hazai vitáknak, ha rászánná magát, és egyszer közszemlére tenné az alkalmazott-fotográfusi minőségében évtizedeken át készített munkáit. Csala Károly