Délmagyarország, 1993. július (83. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-17 / 165. szám

A kések közé születtem, a pólyámban is volt kés. Apám s Anyám közt mivel szerették egymást, mindennapos volt a veszekedés. Igy lettem én késdobáló, véres kések késesvére... S mikor felnőtt lettem, szeretőmet helyeztem a céltáblának közepére. A mutatvány sikere nagy, forognak a pergő kések. Számolok! Dobok! - de nem kések. Nyugodt vagyok, de ez csak látszat! Itt bent a szívverésem minden dobás előtt lázad, mert készülök Ráddobni késem. S a közönség?! Szemendrey István A Késdobáló - ez a rohadt élet Lábbal veri a padokat. Rajtam a bolondon úgy mulat. Röpülj kés! S én remegek. Szerelmedért megfizetek: Szép szemeidet kivájom! Arcodról a húst lehántom! Melleidet lesarlózom! Karjaidat leollózom! Pihegő hasad föltárom! Lábaidat mind levágom! Csontjaidat összetöröm! Álmaidat késsel szövöm! Röpülj kés! - S én remegek. Mielőtt nem késő, fogjátok le a kezemet! Hisz enyém vagy, azért szeretlek. De hogy enyém vagy, az kevés! Mivel Te Nő vagy, megvetlek! Egyszer majd ezért röpül Feléd kíméletlenül, sziszegve ez a kés. JAMBUS SZOMBAT, 1993. JÚL 17. Kínai batik (Fotó: Révész Róbert) Bakos András A korrektor Panek Sándor Benvenuzzo története Szeretném, ha ez nem tűnne el - mondta félhangosan, mintha magának mondta volna, én azonban később rájöttem, hogy hozzám beszélt. Ketten voltunk a szobában, a Csillagász, meg én. A Csillagász napközben a folyosón, udvaron sétálgatott, nem tudom pontosan, mi volt a foglalkozása. A járása azonban nagyon érdekelt: örökké a mennyezetet nézte, ritkán vette észre az embereket, és ritkán is köszönt. Ekkoriban láttam a múzeum egyik hatalmas akváriumában olyan halakat, melyek nem vízszintesen, hanem ferdén, majdnem függőlegesen, magasra emelt fejjel úsztak, pedig látszatra ugyanolyan normális halak voltak, mint a többiek. Ezeket a halakat magamban rögtön elneveztem csillagászhalaknak. Csillagász bejött a szobába, ahol dolgoztam, az asztalra tett egy köteg papírt, és azt mondta, hogy szeretné, ha ez nem tűnne el. Épp egy hosszú, reménytelenül elszedett mondatot javítottam, nem figyeltem, mit mond. A javításon kívül csak a telefonra figyeltem, emiatt voltam itt egyedül, ebben az irodában, s nem az igazi helyemen, a korrektorok szobájában, ahol nem működött a telefon. Nem nagyon szerettem ezt a szobát, a kényelmetlen szék és a rossz asztali lámpa miatt, és mert itt tűnt el a Zivatar Anikó (megváltoztatott név) reggelije. Délután kettőkör jöttem, s mikor letettem a kabátomat, elébem állt Zivatar Anikó, aki délelőttönként itt dolgozik, és megkérdezte, nem tudok-e véletlen a reggelimaradékról, amit tegnap ilyenkor tett be a hűtőbe, ám ma reggelre nem találta ott. Azért kérdez engem, mondta mosolyogva, mert tudja, hogy estig én voltam itt egyedül. Nem szeretné, ha eltűnne - gondoltam tovább a mondatot, logikusan, miután befejeztem a javítást, és rájöttem, miért mondta azt a Csillagász, amit mondott. Egy hónapja szereltem le, s ide jöttem vissza dolgozni, ahol bevonulás előtt is dolgoztam. Nyugodt voltam, amin lehetett, röhögtem, akárcsak odabent a laktanyában, ahol még azt is megtanulja az ember, hogy amin nem szabad röhögni, azt befelé kell megmosolyogni, különben előbbutóbb tönkremegy az ember idegzete. Ha ezt az embert lerúgom - vigyorodtam el most is; letettem a tollat. Csillagász azonban már hazament. Keserűen elmosolyodtam, észrevettem, hogy milyen kicsi lett a gyomrom. Elővettem a szatyorból a vacsorámat, úgy gondoltam, ha már ilyen beles fajtának néznek, nem szabad rájuk cáfolni; ez volt aznap este az utolsó gondolat, ami felmelegített. Amíg ettem, jól éreztem magam. A vacsora azonban kevés volt: két fél szelet vajas kenyér. Beleizzadtam, mire megettem, mint mindig, s közben úgy éreztem, akkor sem vetemednék arra, hogy elegyem Zivatar Anikó elől az ételt, ha hadifogoly lennék. Ez a gondolat annyira tiszta és szép lett, hogy egy pillanatra átvillant az agyamon: lehet, hogy Zivatar Anikó nem is tette be a reggelit a hűtőbe, hanem hazavitte, és elfelejtette. Megcsörrent a telefon. A napos szerkesztő hívott fel, egy politikus nevének pontos leírását és kiejtését kérdezte. Izzedbegofity, mondta néhányszor, aztán megszakadt a vonal. Ki kellett nyitnom az ablakot, csorgott a hátamon a víz. Mikor megfordultam, eszembe jutott, hogy megnézhetném, minek nem szabad eltűnnie, valami terv lehet csak, nevetséges helyesírással teleírt papír. Megdermedtem. Ha hozzányúlok, akár ahhoz az asztalhoz is, elvesztem. Vissza kellett ülnöm az asztalomhoz. Ha pofán verném azt az embert - gondoltam -, leszállna a feje. Kiesnének a dinnyék a hóna alól. Kínosan röhögtem, valami jóra kellett gondolni. Kiváló katona lettem; csak így tovább, tizedes, becsülje meg magát, szakaszvezető, ön az első a dandárnál, köszönöm a munkáját, őrmester. A szakács volt a legjobb barátom, mikor finomat főztek, egy tányérba nagyobb adagot szedett, és a kezembe adta a tányért, nehogy másikat vegyek el. A konyhásoknak azt mondta, hogy unokatestvérek vagyunk. A Csillagász nyilván már lefeküdt, alszik - gondoltam. Nagyapám mindig ordít, ha ugat a kutya, meg akarja verni. Gyűlölöm az üres fenyegetését. „Kimegyek, de akkorát belerúgok, hogy szétmegy". Az ám, a dinnyék - szólaltam meg ekkor rekedten, és úgy emlékszem, nagyokat nyeltem. Pierrot, a Salvae apátság kicsiny Mont-Amado kolostorának kódexmásolója, egy nagyon szeles napon ráébredt: ha elődje, a veszedelmes mester, Benvenuzzo történetét nem ismerné, akkor gondolatai most úgy botorkálnának, ahogyan a kolostori epigrammáktól és borzongató legendáktól övezett vénséges Nicolas százegynéhány évét cipelve jár-kel Mont-Amato falai között; s róla mindenki tudta, ő az, akitől az éjjeli órák természetfölötti zajai erednek, mert a legrosszabb érte utol, ami istenfélő emberrel történhet, vagyis nem tudott már különbséget tenni nappal és éjszaka között, s szótlanul, hályogos szemmel és reszketegen botorkált a klastrom áporodott termeiben, mintha mindig csak elméje mélyén keresne valami, sose kívül azon. Azt mondják, az utolsó érthetően kimondott szavakat Benvenuzzo hallotta tőle, éspedig mielőtt a mester elhagyta volna Mont-Amato házát, s azt is mondják, ez a pár szó kifejezte, mily emésztő nyugvási vágy lakik se éjt se nappalt nem látó lelkében. Tudják még továbbá, hogy a mester szavai ezután már csupa semmiségben kerestek támaszt, s hogy amint megeredtek, már el is tékozolták erejüket, mert olyanok voltak, akár a bódító kámfor, megcsaptak jelentésükkel, aztán meg is fosztottak tőle: amikor felhőkről beszélt, szárnycsapásokat hallottak, ha a Mont-Amatóba vezető útra mutatott, lódobogás hallatszott, s tréfáin még a legpóriasabb szerzetes sem bírt nevetni mindjárt, mert előbb a szavak egymásutánja nyűgözte le derűjével. Ha a tehetség a meghaladást tűzi ki célul, akkor bizonnyal eljő az a pillanat, ami felhagyásra késztet. Benvenuzzo is így hagyott fel az írással, mert attól kezdve már csak a nyelvet fürkészte, szavakat mormolt, egészen az érthetetlenségig, addig amíg elvesztették alakjukat és csak valami fátyolos zenével szóltak arról, mi egykor tárgyakat jelentett. Mert a mester ekkor rájött, hogy a fogalmak a dolgok ködképei. így értelmet nyertek előtte egyenként a fogalmak, de mivégrel; nem tellett bennük öröme, mert e bizonyosságban a szép s a rút, a jó meg a rossz, sőt a rend és a zavar is oly távol került egymástól, hogy akár fel is cserélhette volna már őket. Össze kellett hát szőnie, egymásba kellett öltenie e jelentéseket, miket az ész munkája úgy választ szét, mint egy vegytani kísérlet, amely legérdekesebb részéhez mindig akkor érkezik, amikor célját már biztosan nem érte el. Mint a boszszús alkimista, aki erre találomra összeönti szereit, Benvenuzzo úgy találta meg útját a jelentések között, s azt gondolta, vezesse az a szál, oldja el akaratát a másokétól, s kösse hozzá a képzelethez, és ahogy a világ dolgai, majd a szavak is eljutnak rendezettségük legmagasabb fokára. Ez az út a történetek útja lett. Bizony, a legszebb történetek néha Istenig is elvezetik a gondokon tépelődőket, s ami a legfurcsább ebben: nem azért, -mert felemelő, vagy akár csak jó és nyugtató véget érnek. Nem, a befejezés itt mit sem számít. A legszebb történetek, ha már felépültek, elválnak talajuktól. Mint azok a rögeszmések, akik Szokratésznek vagy Napoleonnak képzelik magukat, de rég megfeledkeztek másuk személyéről, s mégis teljes harmóniában élnek vele. A legszebb történetek elválnak a belátható tér és érzékelhető idő töredékességétől is, és mélyüket a világ teljességének derűje hatja át. De ez a derű szintén csak napoleonrögeszmés mása az igazinak. S az igazi is! Aki nagyon szereti az igazságot, az a legszebb történetekben csak akkor kezdi érzékelni ezt a teljességet, amikor igazságkeresése már rögeszmévé fokozódott. Egészen e pontig éppen igazságérzéke gátolja, az ami miatt kénytelen darabokra tagolni és egymástól elválasztani a cselekedeteket, hogy a meglévő törvények mellett egy újabbat alkalmazzon rájuk. Amikor azonban e tagolás oly mértéket ölt, hogy az általa előidézett töredékesség felidézi a tengernyi létező dolog hatalmas hullámzását, akkor, ahogy Benvenuzzo is, eljut arra a pontra, ahol a történet már-már a nyelv saját, belső történetét meséli. És itt elmondhatja, hogy a legszebb történetek valóban az egész emberiség védelmére szolgálnak. A mester tehát, miután kigondolta, válogatás nélkül mesélte történeteit a MontAmato környéki falvacskák csapszékeiben. A hatásban mégis csalódnia kellett. Lassanként híre ment, s csak a habókos literátorként emlegették a vidéken. Ezért egyre messzebb kóborolt, és mind kevesebb kocsmába tért be, nem is gondolva arra, hogy kutatása éppen történeteinek lényegével áll ellentétben. Egyszer aztán - MontAmato vagy tíznapra volt már a háta mögött - összeakadt a félkegyelmű lánynyal. Köszöntötte, a szegény lány meg valami nyöszörgéssel válaszolt, az izgatottság és érdeklődés jeleként két középső ujját a szájába nyomta, s nyála mint egy rugalmas szál, úgy eredt annak szögletében. A szél meg el-elkapta ezt az áttetsző szálat, s a lány darócruhájára ragasztotta, ahol az ezüstfonalat felitta a vászon. El sem lehet mondani, mekkora volt a mester szánakozása ekkor, de szívében mégis remény támadt. Három napig táborozott ezen a helyen s néhány órányi nyugtalan alvást leszámítva egyvégtében beszélt hozzá. Szép szövésű történeteket mondott, teli színnel és árnyalattal, és közben megfeledkezett mindenről, amit a szavak útján addig rendbe szedett. Mire befejezte, úgy érezte, a kolostorbéli cirkalmas szótárak mind kiürültek, csak az oldalak szélére rajzolt képek, ezek a bizarr, a kalligráfiát látomásokká változtató jelenetek maradtak őrzői annak a titoknak, amit a sem éjt, sem nappalt nem ismerő aggastyán bízott rá. De a legszebb mégis az a soha nem tapasztalt új vonás volt, amit a lány arcán fedezett fel: történetei olyan hatással voltak rá, mintha csak tőmondatokat hallana az őket körülvevő világról, hétköznapi fontossággal nem bíró kijelentéseket, hogy az úton szél söpör végig, vagy a távoli domb aljában gazdátlan fekete ló fut, hogy nappal van, hogy van, van köröttük valami. Ettől aztán mintha azt érezte volna, hogy saját mondatai révén olyan nyelvet értett meg, amely nem ismer igeidőket. Hiszen mi értelme lett volna már ekkor a volt-nak? A vég úgyis oly magátólvaló, e békéltető, feloldozó pont, ahogy a kocsiútnak vége szakad, a domb háta elmetszi az ég peremét, és a szél lódulásai is meg-megakadnak, s ez a nyelv, ez a szirmaival oly kíméletlenül szorító virág, szépen kitárul, aztán megereszkedik, és egyszer elhullatja szirmait, hogy magvait az időre bízza. A mester három nap után maga mellé vette a lányt, és nem is látták többé őket. Csak a történetüket mesélik még. Mert a legszebb történetek a nyelvről szólnak. Pierrot pedig, amikor Mont-Amato körfolyosójára kilépve maga is megpillantotta Nicolast, a sem éjt sem nappalt rjiem ismerő öreget, azt gondolta, az éjjeli órák természetfölötti neszeit már nem lenne képes kifejezésbe foglalni, hacsak el nem indul Benvenuzzo szép és gyötrelmes történeteinek útján.