Délmagyarország, 1993. június (83. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-21 / 142. szám

HÉTFŐ, 1993. JÚN. 21. Mi van a nézőtér alatt? KULTÚRA 7 A szabadtéri nézőtér a szegediek szívügye - mutatják az új fejleményre szerkesztő­ségünkbe érkezett reakciók. A kérdésekre egyelőre nem tud­tunk válaszokat kérni, részint mert a témával foglalkozó al­polgármester német testvér­városunkban tartózkodik, más­részt mert meg kell várni a következő közgyűlés határo­zatát. Azt mégis megtudtuk dr. Simor Ferenctől, a Pénzügyi Ellenőrző Bizottság elnökétől, aki a pályázat bíráló bizottsá­gának is tagja, hogy miért apadt a férőhelyek száma ezerrel. Azért nem négyezer helyre írták ki a pályázatot, mert arra szímítottak - első­sorban a szabadtéri igazgató­ság vezetői -, hogy a költségek hallatán majd alkura kénysze­rülnek; s négyezerről esetleg könnyebben „leszaladnak" a nem kívánatos háromezerig, mint ötezerről. A négyezres nézőtér idális - mondta dr. Simor Ferenc; a téren ugyanis eddig kétfélék voltak az elő­adások: vagy nem sikerült ki­használni az ötezer helyet, vagy 6-8 ezer hely is elkelt volna. Mármost az előbbi tí­pusú előadás esetén teljes lesz a kihasználtság, ráadásul min­den helyről minőségi a látvány. Nagyobb érdeklődés esetén pedig többször a műsorba ik­tatják ugyanazt a darabot. A megtervezett szerkezete­ket alapvetően nem módosttja, ha ezerrel kevesebb lesz a szé­A korábbi döntését visszavonta, s a szabad­téri mobil nézőterének megvalósítására a né­met-svájci Niissii-Layer céget javasolja a pályá­zatot elbíráló bizottság ­adtuk hírül a napokban. Arról is tájékoztattuk olvasóinkat, hogy a kon­kurens vállalat, a magát már győztesnek hitt Compack képviselői be­jelentették, jogi útra te­relik az ügyet, mert sze­rintük a bizottság jogsér­tően járt el, amikor visszavonta egyszer már kihirdetett, őket kedvez­ményező döntését. A Nüssli munkatársainak október 15-ig fel kell épfteni és ki kell próbálni az új nézőteret, amely lehet, hogy nem 5. ha­nem 4 ezer ember befo­gadására lesz képes. kek száma - ezt már a pályázó cégekkel márciusban történt megbeszélésen tisztázták. A másik, talán fontosabb kérdés: amikor az idei program befejeztével lebontják a régi szerkezetet, hova viszik, ami alatta van? A szabadtéri ko­rábbi, de ezután is használandó díszletelemeiről, 'emelvényei­ről van szó, amelyeket raktár híján eddig a teret bútorozó vasszerkezet alatt tároltak. Vagyis elodázhatatlan a régi probléma megoldása: raktár­és mühelybázis kell, de sür­gősen. Mint emlékezetes, a szín­házi pályázatokban is főszerep­lő volt a színház és a szabad­téri közös, valószínűleg Do­rozsmán kialakítandó raktárai­nak és műhelyeinek ügye. A közgyűlési döntés - marad a két színház két intézmény - óta hallani sem lehetett semmiféle közösködésről, mindkét szín­ház maga cipelte a saját gond­ját, s gyártott - pénz híján - el­képzeléseket a megoldásra. Az ésszerűség parancsa elől azon­ban most már igazán nehéz lesz kitérni a döntéshozóknak: nyilvánvalóan az lenne a vi­szonylag legolcsóbb, ha mind­két intézmény kiszolgálására alkalmas raktárak és műhelyek létesülnének. Információink szerint a sza­badtéri vezetői tájékozódtak arról, mennyibe kerülne, ha bérbe vennének raktározásra alkalmas helyeket. Sokba. Ezért kezdtek tárgyalásokat a színház műszaki vezetőjével a közös megoldás lehetőségeiről - hiszen augusztus utolsó nap­jaiban valahova hurcolkodni kell. Nemcsak a régi hucimucit persze; hiszen az idei Aida díszleteit már úgy gyártják, hogy a milliós értéket ne kell­jen majd elemeire szétszedni, hanem szakszerű tárolás után nyugodtan elő lehessen venni ­mondjuk az 1996-os évben. Repertoárt építeni persze nem lehet raktár nélkül - semelyik színházban. S. E. Tallér A tallér az ünnepi könyvhét megnyitóján tolakodott a szemem elé. Néhány perccel tíz óra után lehetett. Az egyetem előtt, a szegedi Dugonics téren a fe­hér haj-glóriás, aszkéta arcú költő már el­mondta a zeneszóval odacsalogatott járó­kelőknek és a könyvbarátoknak, hogy nem akar ünneprontó lenni - és mégiscsak ünnep­rontó lehet. Már elmondta, hogy nem szeret­ne válságról beszélni - és mégis válságról kell beszélnie. Ekkor villant a szemem elé a tallér. Arany volt. nem ezüst, mint a régi századok pénze, és hatalmas, mint egy jókora tányér. Vakí­tóan csillogott a délelőtti napfényben a szendvicsember hasán, hátán, aki körútja során jött a könyvünnepre összegyűltek közé hirdetni reklámtábláival: „Az érték a mér­ték" - a Tallér Befektetési Jegy évente 3x fizet hozamot. Ünnepi megnyitójában a költő közben már arról szólt, hogy „muszáj-Herkulesként" az irodalomnak és a könyvszakmának vállalnia kell a rákényszerített harcot a túlélésért. A hirdetőtáblákat cipelőt ez a szöveg szemlátomást nem érdekelte. Az is lehet, hogy az ő szakmájában tilos az egy helyben álldo­gálás. így hát továbbment a Kárász utca irányába, távozóban is hirdetve, hogy „Az érték a mérték", az arany tallér, amelynek a közepén három pénzeszacskó van igazolásul. Elkezdődött a néptáncműsor. A közönség közé furakodva betolta a könyvespavilonok mellé színes pólókkal, kendőkkel, bazári holmikkal megrakott kis kocsiját egy élelmes mozgóárus. Kopasz Ildikó Diplomaosztás a tanárképzőn Diplomaátadó ünnepségen búcsúztatta végzett hallgatóit az idén 120. éves évfordulóját ünneplő Juhász Gyula Tanár­képző Főiskola. Szombaton a Belvárosi moziban dr. Szalay Fotó: Révész Róbert István főigazgató gratulált a búcsúzóknak, akik 54 külön­böző szakról nappali és leve­lező tagozaton kaptak főiskolai oklevelet. Art lam Budapesten vasárnap meg­kezdődött az egyhetes Art Jam művészeti rendezvény. Az egyhetes akción résztvevő művészek műtermeikben, vagy az általuk kiválasztott kiál­lítóhelyiségekben mutatják be munkáikat. Az Art Jam révén a galériákkal kapcsolatban nem álló művészek is kiállítási lehetőségekhez jutnak. A ren­dezvény lehetőséget nyújt a nagyközönségnek, hogy a különböző művészeti ágak képviselőinek munkáit meg­ismerhessék, azokból vásárol­hassanak. Kiállítások lesznek többek között különböző éttermekben, üzletekben, a Copy Generalban, a Thermál Hotel Aquincumban, az Austrian Airlines épületében és az Örökmozgó moziban. Fogy a lötye-pite (Fotó: Somogyi Károlyné) • Körkép és (civil) Pusztaszer barátai a sztyeppén Szegedi polgárok azért ala­kították meg április végén az Egyesületet, hogy - a mille­neum és a századelő hagyomá­nyait követve - civil eszközök­kel segítsenek előhívni egy politikai döntést: honfoglalás 1100. évfordulóján a hivatalos országos ünnepségek Puszta­szeren legyenek. Azt tartják tudniillik, hogy egy ilyen je­lentőségű ünnepségsorozat a figyelem középpontjába képes állítani a régiót; a nagy ese­ménnyel járó idegenforgalom, a megelőző infrastrukturális beruházások - amelyhez a he­lyi erők mellett központiakat is számításba vesznek - a kör­nyék gazdaságát élénkítenék. Nógykézláb-tórélmény A Szegedi Nemzeti Színház vezetőinek és barátaiknak az ötletéből létrejött egyesület ­az alapító tagok között van a régészprofesszor-múzeum­igazgató Trogmayer Ottó mel­lett dr. Győry András ügyvéd, dr. Kovács László egyetemi adjunktus, Kiss Lajos a régió főépítésze, valamint bankárok és vállalatigazgatók - elnöke, Jóni Gábor (a színház mar­ketingmenedzsere) ezúttal Csongrád megye országgyűlési képviselőit invitálta az Emlék­parkba, az 1996-os ünnepségek óhajtott közponi helyszínére. Az Egyesület védnökeinek kérte fel - dr. Géczi József képviselő javaslatára - a hon­atyákat, akiknek a nevében dr. Bratinka József megígérte: eddig is támogatták a Parla­mentben a régió érdekeit szol­gáló ügyet, ezután is így tesz­nek. Mindez a kirándulás hiva­talos aktusaként a skanzen is­kolájában zajlott. Előtte és utá­na a helyszínnel ismerkedtek a vendégek. A Feszty körkép helyreállítását irányító Henrik Lipovicz úr, a varsói restaurá­tor szövetség magyarországi képviselője azt mondta, sze­rencsénk van: mi vagyunk az utolsók, akik - érsek, püspök, köztársasági elnök és más no­tabilitások után - négykézlábra ereszkedve bejuthatunk a ki­feszített, körképre váró óriás­vászon mögé. A konvexitás törvénye szerint domborított­hasasított, külön erre a célra készült szövőgépen leszőtt, 8 méteres „csíkonként" össze­varrt vásznat ugyanis mindjárt szétszabdalják. Mert befejezték a kerek egy éve tartó babra munkát, a festmény lyukainak bestoppolását - jöhet a kép- és vászondarabok összedolgozá­sa. Ezután három üvegszálré­teg is kerül a képre, majd összevarrják a darabokat és spéci emelőkkel fölteszik. Ak­kor kezdődik a szó hagyomá­nyos értelmében vett restaurá­lás, a kép festése. - Pont olyan lesz, mint '44 karácsonyán volt, illetve még jobb - jövendöl Trogmayer ta­nár úr, aztán elmagyarázza, hogy a körképet egyszer már restaurálták, s nem lehet tudni, hogy akkor a restaurátorok, vagy korábban maga Feszty Árpád néhány figurát „meg­spórolt"; most, hála a pesti fotóstól a 70-es években meg­vásárolt diapozitíveknek, a leg­korábbi, eredeti festményt fog­ják híven előállítani, mind a kétezer és még tíz figurájával... Nem fogjuk észrevenni, hol fejeződik be a dioráma tartó­szerkezetébe épített terep és hol kezdődik a festmény; a ma­kett-fák, kövek, bokrok, he­gyek-völgyek folytatódnak a képen, különleges térélmény­nyel ajándékozva meg a néző­ket. Akik majd úgy igényelhe­tik a belépőket, mint a repülő­jegyeket: a tumultust és a fö­lösleges csalódásokat előjegy­zéses szisztéma segít elkerülni. Atyafiak a promenádon Addig sok víz lefolyik per­sze a Tiszán. Mindenesetre már a körképnek otthont adó speciális épület egyéb kiállító­helyiségeinek is eltervezték a tartalmát: a régészeti anyag mellett bemutatják a magyarok útját - az Uraitól a Kárpátokig, s a Kárpát-medence viseleteit is, Promenád 1896 címmel. A kiállításrendezői diplomácia fegyverténye (Trogmayer-tal­álmány) a cím, így ugyanis nem lehet vita arról, vajon mi­féle nációk viselete legyen, avagy ne legyen a tárlaton; a múlt századvégi promenádon a magyar mellett éppúgy végig­haladhat a tót menyecske, mint a bunyevác, amelyik nemzeti­ségnek meg nem található ru­hája a gyűjteményben, annak ­úgylehet - éppen nem volt kedve sétálni... Igazán jó ötlet a magyar szellemtörténet nagyjait fölvonultató tárlat: a feltehetően tömegesen ide za­rándokló honi és külországi emberek végre megtudják, hogy alig van olyan dolog a világon, amit nem magyar fe­dezett föl... A civil templomépítők A központi épület után az újonnan elkészült, Csete György tervezte ökumenikus kápolnát néztük meg, amely köré 12 kupolában helyezik majd el - a kecskeméti erdőfel­ügyelőség segítségével - az új múzeumot: erdő és ember viszonyát tanulmányozhatjuk benne. A parkban fölépített tradi­cionális mezővárosi utcának egy hiányossága van: nincs benne templom. Mivel a temp­lomok általában nem eladók, egyik régit se lehet idetele­píteni. Viszont a környék haj­dani birtokosának leszárma­zottja, a bécsi bankár-őrgróf megtalálta a Pallaviciniek egy­kori temetkezési helyén állt ké­sőbarokk kápolna tervrajzait, a Pusztaszer Barátai Egyesület pedig fölajánlotta, hogy a ma­ga eszközeivel segít: 1996-ra épüljön föl a hajdani ányosi templom mása - a szélmalom­mal szemközti területen, ahol most még zabot lenget a pusz­tai szél. Egerek ás emberek A zabtábla szomszédságá­ban még megnéztük Cseppentő Attila és társa fantasztikus be­mutatóját az ősi magyar él­sport, a lovas íjászat témakö­rében. S aki eddig föl nem fog­hatta, most megértette, miért imádkozott anno a keresztény Nyugat imígyen: a magyarok nyilaitól - ments meg Uram minket! A források nagytekin­télyű tudorának szíves kalauza szerint az volt az ősi sztyeppén a szokás, hogy a még járni sem tudó kisgyerekeket felültették - mit felültették, felkötözték ­a birka szőrére, s aztán usgyi, a rohanó kosról íjjal vadászták a békát, egeret... Muszáj volt eltalálni, mert aki nem eszik, ugyebár, annak csak a lelke marad meg - valahol a füves sztyeppékre omló érában. Már­most aki megmaradt testi való­jában is, annak felnőve nem volt gond kalandozás közben eltalálni az egérnél jóval lomhább napnyugati polgárt... A bemutatón fejlett kísérlete­ket láttunk mégegy, a „lefeje­zett állat tetemének földről fel­vétele vágta közben" elnevezé­sű, Kelet-ázsiai származású sportág újraélesztésére is. A különös küzdősport virágkorá­ban állítólag napi 50-100 lovas rajtolt - most csak Cseppentő úr emelt a földről diadém gyanánt a feje fölé egy e célra kitömött borjúfejet. Ahogy elnéztem, kitömését megelő­zően büszke magyar szürke leszármazott lehetett az illető egyed. Hja, ilyen az életünk, kérem. Sulyok Erzsébet

Next

/
Thumbnails
Contents