Délmagyarország, 1993. június (83. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-21 / 142. szám

6 KAPCSOLATOK DÉLMAGYARORSZÁG HÉTFŐ, 1993. JÚN. 21. KI OLVASÓSZOLGÁLAT LEVÉLCÍMÜNK: DÉLMAGYARORSZÁG SZERKESZTŐSÉGE, SZEGED, SAJTÓHÁZ, PF.: 153.6740. TELEFON: 481-460 Féltem a Széchenyi teret, mert sorsa megpecsételődni látszik. Olyan „színvonalra" fog süllyedni, mint a város többi parkja. Megkezdődött a füvesített rész „áttaposása" a Vásárhelyi szobornál. Ugyanezen az oldalon a padokat széthordják - pedig azok helye az aszfaltos út - gyalog, gyerekkocsival, kerékpárral közlekednek, heverésznek, szemetelnek a parktükrök füves részein. Szólhatnék a szökőkút medencéjében történő lábáztatásról, fürdésről. Ha így haladunk, akkor a térből strand lesz. Nem értem az embereket, miért kell az ország legszebb terét, a város ékességét tönkretenni? Nem értem az illetékeseket sem, mert semmit sem tesznek a rongálások ellen. Hol vannak a körzetfelügyelők? Miért lenne baj, ha a magukról megfeledkezetteket figyelmeztetnék? Az ülőhelyek száma megcsappant. Néhány évvel elelőtt a tér teljes hosszában, valamint az aszfaltos közökben sorhiány nélkül volt ülőalkalmatosság, mégpedig szemétgyűjtőkkel. A székek, padol^ egyúttal védték a pázsitot. Ne engedjük tönkretenni a Széchenyi teret! Óvjuk a tér szépségét, méltóságát: legyen szemet-lelket megnyugtató, érintetlen zöld pázsit, benne viruló virágágyásokkal. Legyen mindig tiszta. Vegyük tudomásul, hogy a tér valójában emlékpark, most már csak nagyjaink szobraival. A szobrok is több tiszteletet érdemelnek, mert azokon szülői felügyelet mellett a gyerekek mászási gyakorlatokat végeznek. Úgy látszik, otthon a kredencen nem megengedett. A korzót - ahol sohasem lehetett kerékpározni - a járdákat, sétáló utcákat lassan a biciklisek és kismotorosok uralják. Versenyszerűen testközelben cikáznak, ijesztgetve a gyalogsokat, sétálókat. Megállóhelyeken a várakozók közé hajtanak, sokszor teljes sebességgel. Ne csak az autósokat (nekem nincs), hanem a kerékpárosokat is ellenőrizze a rendőrség. Legalább a sétáló utcák, terek legyenek valójában azok. aminek szánták. Kószó Jenő A fákat is selejtezni kellene! Levélváltás Tisztelt Szerkesztőség! A közelmúltban egy írásuk (csak kezdőbetűvel vállalta érte a felelősséget a szerző) arról szólt, hogy az „ábrándnak vége" — tudniillik átalakítják az. egyházmegyék határait, így a Trianon által okozott sebekről már Vatikán viszonylatában sem lehet többé szó. Csokonai Vitéz Mihály költőnk versben óv bennünket az ábrándozástól. Sajátos viszont amit lzraelban tanultam 1973-ban: „száradjon el a nyelvem, ha elfelejtelek Jeruzsálem". És ugyancsak ott tanultam meg, hogy Izrael újjászületése „NEM ÁLOM, HA AKARJÁTOK! (Herzl Tivadar) ". Izrael újjászületett, mert nem feledték Jeruzsálemet, Izrael a megvalósult álom. Zrínyi Miklós azt üzeni, hogy egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók. Igaz ez arra is, aki lelkendezve leírja, hogy vége az ábrándnak? Horpácsy András Uram! Kötekedő megjegyzése lehangoló. Megállapításom, ami e bizonyos ábrándra vonatkozik, sem lelkendezést, sem más érzelemnyilvánítást nem tartalmaz. Egyszerűen megállapítás. Ráadásul a Trianon után elveszetett területeket nem is nemzeti értelemben érinti, hanem csupán az egyházmegyei, egyházszervezeti renddel kapcsolatban. De ha már olvasmányélményei alapján sérteget, térjünk ki erre is. Ön Izraelben, én Dsida Jenő szülővárosában tanultam azt a bizonyos sort, amely a Psalmus Hungaricus című versből pontosan idézve így hangzik: „Nyelvünkön izzó vasszegeü verjenek át/ mikor nem téged emleget/ó, Jeruzsálem!". Ha a verset egészében ismeri, abban biztosan egyetértünk, hogy a Psalmus Hungaricus a magyar irodalomban fellelhető legmegrázóbb vallomás, amit egy Trianon után megsebzett, művelt ember tehet. Dehát a vers, többek között éppen attól oly nagy ívű, hogy befejező sorai Jeruzsálemet, mint az egyetemes keresztényi eszme, mint a szeretet és a humánum, mint a szent föld jelképét idézik meg. A dolognak semmi, de semmi köze nincs Izrael államához. Panek Sándor A 'Délmagyarország '93. június 15-én két írást is közölt a fákról. A fák állva halnak meg? Nyárfamonológ. Jellegzetes emberi érzelmek és gondolatok kivetítése a természetre. Akik látták a vihar által kidöntött fákat, azok azt is észlelhették, hogy a szél által eltört vagy tövestől kicsavart fák legnagyobb része már idős volt. Belsejük pudvás, kézzel is morzsolható. Nyilvánvaló, hogy a megöregedett struktúra, a váz, már nem tudja teljes értékűen ellátni a funkciót, az életfolyamatokat. Ebből az is következik, hogy az ilyen csökkentebb értékű fákkal könnyebben elbírnak a szelek, az orkánerejű viharok meg pláne. A gyökérzetük tartása sem olyan már, mint a fiatal fáké, ezért a természet erői könnyebben kicsavarják tövestül a megfáradt fákat. Kézenfekvőnek tűnik felvetni, hogy a fákat rendszeresen vizsgálni kellene, és ha egy bizonyos határt elért az életfolyamatuk, akkor ki kell selejtezni! Ezzel meg lehetne előzni sok kárt, amit az ilyen kidőlt fák okoznak. Biztosan lenne olyan módszer, hogy a fa törzséből fúró segítségével, mint az orvosok teszik azt az emberi szervezettel is, mintát vennénk, amiből meg lehetne állapítani a fa állapotát. Majd dönteni kellene, hogy a fa már nem tudna ellenállni nagyobb viharoknak, ezért ki kell vágni, helyébe pedig fiatal fát ültetni. Ugyanolyan szemlélettel, mint ahogy a vadászok selejteznek a vadállomány érdekében! Az életnek nincsenek egyforma törvényei, ami egyaránt elfogadható a társadalomra és a természetre! Miki és Még javában tombolt a vihar, amikor egyes bátor férfiak már pótolgatták a hiányzó cserepeket, majd siettek az utcára kiszabadítani a lakótárs piros kocsiját egy derékvastagságú ág alól. Amikor az asszonyok bokáig érő vízben keresték - geA fiatalt kell védeni az embernek, a társadalmilag elfogadott humanitás nem alkalmazható törvényeivel a természetre. Nincsen egyforma biológiai és emberi humanitás. Ez nem valami gonoszság, ez a természet biológiai törvénye! Amit el kell fogadnunk, amit végre kell hajtanunk nekünk, embereknek, már csak praktikusságból is! A cserepeket nem tudjuk ma még megóvni az ilyen nagy viharoktól, de azt ki lehet mondani. ha már évekkel ezelőtt rendszeresen „szűrtük" volna ezeket a fákat, és idejében eltávolítjuk, ha elvégeztük volna a fák selejtezését is, most jóval kevesebb kárt tudtak volna tenni az emberi építményekben, autókban. Hiszen még akár több emberéletet is követelhettek volna a vihar által kidöntött fák. Most a házainkat, embertársainkat védjük a „humanizmusunkkal", vagy magunkat? Már a kérdésfeltevés is rossz! Nem hiszem, hogy akadna ember, aki amellett kardoskodna, hogy a természetet mindenáron védeni kell, annak biológiai folyamatainak lejárta után még akkor és azon az áron is, ha ezzel más károkat okozunk magunknak! Di. Veress Sándor a vihar reblyékkel, söprűkkel felfegyverezve - a lefolyó akna tetejét, akkor jött hozzám egy kisfiú - gondolom már iskolás, Mikinek hívják a környék srácai - egy pelyhes kis madarat tartva kezében: bácsi, ezzel mit csináljak. Hamar egy kis kalitkát kerítettem. Mikor a madarat a kalitkába betette, olyan megkönnyebbült mosoly volt az arcán, mint a piros kocsit kiszabadító felnőttekén. De sok jó szándékú férfi, de Mert a megdöbbenés és az első felháborodás után - hogy a Természet, hogy mert ilyet tenni - jöttek a praktikusabb emberi reakciók. Amit elrontottunk a felmelegedéssel hogy szelet vetettünk ózon ügyben - hasznosítani is lehet. - Először a gyerekek vették észre. Ennyi ingyen mászóka és bujkálási lehetőség (kivéve a történelmet) még nem volt Szegeden. Ezt el is rontották a favágók... - Az ivarérett ifjúság este és éjjel mászkált, ugrált, hangoskodott fehér ingben és nem véletlenül - talán utoljára szabadon és önfeledten. - A nyugdíjasok, és a gáz, távfűtés nélkül élők nekiálltak gallyat gyűjteni. Télire, tartaléknak. Igazuk van. Volt. Lesz. A turisták és a fotósok, akik beálltak (mosolyogva) a kedvenc platánom és fenyőm elé. Ők függőlegesen, előbbiek horizontálisan. - A fafaragó, aki továbbMinimum - a Érdeklődéssel olvastam a június 16-i számban a Létminimum című cikket, mely a KSH tájékoztatása. Eszerint a városi egyedülállók esetében a létminimum elérte a 15.400 forintot. Ezzel szemben én 12.597 forint önnyugdíjat kapok 35 év, érettségi és szakmai vizsga után, ügyintéző voltam. Tizennegyedik éve vagyok özvegy, rokonom, támogatóm, kertem, nyaralóm, autóm nincsen. Minden terhet egyedül kell viselnem. Mozi, színház, strand, kölni és egyéb pipere kizárva, fodrász csupán évente kétszer, könyvről ne is beszéljek, vagy minek is ezek már ebben a korban? Körülbelül tíz hónapig kaptam 139 forint lakbértámogatást, ami az új rendelkezés szerint már nem adható. Mint volt ügyintéző, megérsok jó szándékú asszony, de sok jó szándékú gyermek lakik a környékünkön. M. I. Szeged, Rigó utca gondolta a fák életét - játszótér is lesz majd, mint Kecskeméten (ott is volt vihar három éve, de jóval Nagy Kristóf Szarvasa után). - Örülhetnek a virágrendezők - még ennyi csavarfűz a földön... - A koszorúkötők - a fenyőés tölgyágak miatt. Igaz, az utóbbit csak dicső háborús kaphatja, mint Mátyás király és ebben most ne legyen részünk. - A munkanélküliek, akiknek most van mit... - A kereskedelem, ahová be lehetett menekülni... - Es így tovább. Örülnek. Valahol én nem tudok. írások sem születtek volna meg a vihar nélkül. Ami ugyan nem tisztító volt, csak a levegőt és a meleget söpörte ki - meg el a várost. És egy illúziót belőlünk: mindig egyforma és állóvíz az élet a Tisza mellett. Hegyi Füstös László minimumot! tem, hogy a polgármesteri hivatal ügyintézőjének ragaszkodnia kell a kiadott rendelkezésekhez. Annak idején mi nyögtük a békekölcsönt és a gyermektelenségi adót, a mai fiatalok azt sem tudják, mi volt ez. Az IKV közlése szerint júliustól a vízdij - áfával együtt - 651 forint, ha ötödmagammal lennék, akkor is ennyi lenne, tehát más vízhasználatához hozzá kell járulnom. A 72 évem és a 35 éves munkaviszony erőimet megtépázta, gyógyszereket kell szednem. Nagyon szeretném, ha a KSH által feltüntetett létminimum összegét nem az újsághírben, hanem a kezeimhez leszámolva látnám. (Név és cím a szerkesztőségben) • Néhány pillanat a marokkói Ezeregyéjszakából - 2. A sivatagtól a Magas-Atlaszig A nap fáradalmait egy pohár mentateával öblítettük le. A kellemesen mentolos ízű forró vizet alaposan megcukrozták, hogy az ember szája szinte összeragadt tőle. Egyébként az arab konyha a mi ízlésünkkel ellentétben, gyakran alaposan megédesíti nemcsak az életét, hanem az ételeiket, italaikat egyaránt. A vtz ezen a területen nagy kincs. Ezért jó! láthatóan s érezhetően nem pazarolják mosdásra. Mivel a városok nagy részén a vezetékes vtz ismeretlen fogalom, ezért közkutaknál sorban állva szerzik be a szükséges ivóvizet. Ebből azonban nem tanácsos inni. Számos bazárban árulnak palackozott, megfelelő minőségű ásványvizet. A szennyvíz legtöbbször az utca kövén folyik, ami a kellemetlen szagok mellett, komoly fertőzésveszélyt is jelent. Az iszlám szokás étkezés előtt rituális kézmosást ír elő. Ilyenkor egy kis kehelybe mártják ujjaikat, majd evőeszköz htján kezükkel látnak neki a falatozásnak. Nívósabb éttermekben szintén kelyhet hordanak körül, de a vízbe citromkarikákat is tesznek. Igen nagy megrökönyödést okoz, amikor a gyanútlan turista félreérti a helyzetet, és nem rendeltetésszerűen használja az edényt, s esetleg egyhajtásra kiissza a tartalmát... Végiggondolva a nap élményeit, a történelemkönyveknél sokkal szemléletesebben mutatta meg ez a város, hogyan élhetett a középkor embere, akár a Kárpát-medencében is. Figyelve Fez lakóit, mégis úgy tűnt, alapvetően hiányzik belőlük az ingerültség, nem foglalkoznak az idő múlásával, rendkívül igénytelenek, és számukra bőven elegendő, hogy tudják, Allah vigyáz rájuk, és mindent elintéz helyettük. Másnap az ország fővárosa, Rabat felé vettük az irányt. A Bouregreg folyó partján épült főváros egykori monumentális főmecsetjének minaretje - a II. Hasszán torony - uralkodik a városképen. Közvetlen közelében V. Mohamed király hófehér mauzóleumát lovas és gyalogos dlszőrség vigyázza. Rabat a többi településhez képest meglepően tiszta, hatalmas pálmafás parkokkal tagolt, kulturált város benyomását keltette. Az óceán mélyzöld sztne nyugatról is hatalmas „parkot" varázsolt a part elé. Estére értünk a legnagyobb népességű, világváros jellegű Casablancába. Másnap reggel a kikötőben megnéztük a város legújabb, befejezés előtt álló, óriási mecsetjét. Ha elkészül, minden bizonnyal nemcsak Casablanca, hanem talán Marokkó legnagyobb egyházi épülete lesz. Az építkezés előregyártott elemekből történt, úgy, hogy az elemeken lévő stukkó- és mozaikdíszítések a fallal együtt kerültek beépítésre. A városháza tornyából jól áttekinthettük a település szerkezetét. Az előtte lévő pálmafás parkban vízárusok rohantak meg. Jellegzetes öltözékük a sombreróhoz hasonlatos rojtos kalap, és a ruhájukra felaggatott néhány rézserleg. Csengőszávai hirdették kecskebőrtömlőjiik tartalmát, bár inkább turistalátványosságként keresték kenyerüket. Délután bevetettük magunkat a casablancai medinába is. Néhányan annyira belemerültek a látványba, hogy mire észbekaptak, pár, jó kézügyességgel „megáldott fiú" kiürítette zsebeiket. A medinában tett látogatás után a marokkói Mezetán folytattuk utunkat, melynek legfontosabb gazdasági értéke az itt nagy mennyiségben bányászott foszfát. Szintén a Mezeta az ország legfontosabb gabonatermesztő és állattenyésztő körzete is. Fontos exportcikke az országnak a halfafű is, amiből, nagy cellulóztartalma miatt, igen jó minőségű papír készíthető. Besötétedett, mire megérkeztünk az ősi kereskedelmi központba, Marrakechbe. Húsvét vasárnapján hajnalban indultunk terepgyakorlatunk fő programjára, a sivatagi túrára. Keresztülvágtunk a Magas-Atlasz vonulatain. A belső területek már nem kapnak annyi csapadékot, hogy azokat összefüggő növénytakaró borítsa, tgy ritkább facsoportok jellemzőek. A Sous folyó völgyét elhagyva, már tipikus félsivatagi sztyepp-területen haladtunk. Ez már az Ánti-Atlasz területe, amely - igen idős, több mint 250 millió éves kőzetei miatt - geológiai értelemben már nem is tartozik az Atlasz fiatal gyürődésrendszeréhez. A: út mellett tábla jelzi, hogy megérkeztünk a Szahara kapujához, ahol szinte összefüggő kősivatag borttja a felszínt. Továbbhaladva Goulimine volt a legdélebbi marokkói település, amin keresztülhaladtunk. A várost elhagyva, az úton keresztül már megindult a kavargó homok, s a porfelhőből hamarosan egy valódi pálmafás oázis képe rajzolódott ki. A buszból kiszállva, szemünk-szánk tele lett a sivatag homokjával. A kis települést megközelítve kíváncsi gyerek- és női szemek vizsgáltak bennünket a pálmák mögül. A faluban egy papucsos, galabiás, hosszú, szikár berber férfi, a falu főnökének fiaként mutatkozott be. Ezután egy valódi tuaregsátorhoz vezetett bennünket, ahol két tuareg Allah nevében testvérként ölelt magához mindenkit. A tuaregek rövid általános beszélgetés után, rögtön az üzletre tértek. A sátor szőnyegei pillanatok alatt megteltek különféle kézi készítésű ékszerekkel, fegyverekkel, edényekkel, ládikókkal. Lázas alkudozás következett, majd mindenki boldogan mutogatta a másiknak, mi mindent sikerült „áron alul" megvennie. Az oázisban tett látogatás után pár kilométeres utat megtéve, megálltunk néhány kisebb homokformát tanulmányozni. A tervezett marokkói programból már csak egy rövid túra maradt a Magas-Atlaszban. Marrakech-t elhagyva, a párából fokozatosan bontakoztak ki a hegység hófödte bércei. Elérve a Magas-Atlasz lábához, az út egyre keskenyebbé vált, s ijesztő hajtűkanyarok jelezték, hogy nem igazán a mi hatalmas buszunk számára készült ez a szerpentin. Ásni településig vállalták sofőreink a bravúrt. Innen gyalog folytattuk utunkat a hegység fő tömegét alkotó, meredek falú patakvölgyek által tagolt masszívumon. Tőlünk légvonalban kb. 15 kilométerre található Észak-Afrika legmagasabb csúcsa, a glaciális formakincsekben gazdag Toubkal (4165 méter). Szerencsére a kellemes kirándulás közben szép felvételeket tudtunk készíteni a hegység fő tömegéről, így a Toubkalról is. Talán még lesz alkalmunk egyszer oda is feljutni... Karancsi Zoltán főiskolai tanársegéd Füstölgések, avagy: kik örülnek a viharnak?